Az egész éjszakát végighorgásztam, ennek értelmében reggel igen lelassult állapotban éreztem magam. Nem is volt erőm horgászbotot fogni, bármennyire eredményes a hajnali, kora reggeli időszak. A földön elterülve igyekeztem kipihenni kissé magam, hogy legalább két lábon tudjak állni, ne mint őseink, mikor lejöttek a fáról. Reggel 9 óra tájékán már el tudtam ballagni egészen a vízig, és álmos szemekkel bámultam magam elé, egészen addig a pillanatig, míg meg nem ugrott egy csuka a part mellett az araszos vízben. Ekkor kicsit jobban kinyíltak a szemeim, és megmarkoltam a pergető botom nyelét is.

Nem álmodtam, hiába voltam félálomban

Az ég kissé borult volt, amit nem is bántam, hisz a tűző napon melyik csuka lenne olyan bolond, hogy táplálkozzon, no meg én sem vagyok annyira megőrülve, hogy égessem magam a nappal. Az időjósok is borongós, esős időt ígértek, tehát nyugodt lélekkel indultam neki a tónak. Már a második dobásommal felhergeltem egy ólálkodó ordast, de nem volt elég elszánt, vagy túlságosan is az volt, mert a vízből kiugorva vetette magát a wobbleremre, és hevességében elvétette a célt, nem akadt meg.
- Ez is jól kezdődik, mégsem lesz olyan sima ez a nap. –gondoltam magamban, kissé bosszankodva a hibázás miatt.
Beleéltem magam a vadászatba, ugyanis elhatároztam, hogy levadászom bosszúból az összes csukát, ami a tóban van. Ugye, milyen határozott tudok lenni?! Tehát jaj, a rablóknak, retteghettek. Talán 20 percig sikeresen bujkáltak előlem, de ezt követően elkaptam az első foltos ragadozót, egy támolygó segítségével. Gyorsan le is fotóztam, mielőtt teljesen magamhoz térnék, és azt hinném, csupán a reggeli fáradtság festette elém délibábnak. Így később, ha a fotógépen is nyoma marad, már egészen biztos, hogy nem a hallucináció műve volt.

Búcsúportré

A fogást követően megnyílt az ég is, no nem esni kezdett, hanem szétoszlottak a felhők és előkandikált a nap, aminek következtében ugyan nem kussoltak el a csukák, csak erősen összement a méretük. Egészen biztos voltam abban, ha nem jönnek nagyobb halak, akkor nem szenvedek tovább a napon.
Visszatértem ahhoz a wobblerhez, amivel az első csukát felhergeltem a reggel. –Ha akkor kellett neki, talán most is akad valaki, akinek megtetszik. –bíztattam magam. És valóban, már néhány dobás után elmarkolta egy igen agresszíven védekező kroki. Még a parton sem hagyta abba a fejrázást. Miközben igyekeztem megörökíteni a sikeres csalit, és a tökéletes akadást, egy csodás szaltóval leverte magát a horogról. Ez önmagában nem lett volna probléma, csakhogy a szabadon lévő horog egyik ágát tövig rántotta a csuklómba, a másik horog, pedig igen jó helyet talált magának a nadrágomban. Meg voltam bilincselve. Szerencsére egyik barátom kéznél volt és kivágta a nadrágomból a horgot, én meg némi erőlködés után egy jó erős rándítással kitéptem a húsból a horgot. Kicsit kifutott az erő a lábamból, de túléltem, így már örülve a szabadságnak, mosolyogva pózoltam a tréfáskedvű csukámmal.

A tökéletesnek hitt akadás

Itt már szabad vagyok, és nemsokára a hal is

Tuti pálya

Amint a nap egyre magasabbra kúszott, úgy emelkedett a hőmérséklet is. Valamiért a csukák nem kussoltak el, csupán finnyásabbak lettek. Kellették magukat, nem estek neki már olyan mohón az orruk előtt illegő-billegő csalinak, nógatni kellett őket. Igen lassú bevontatási technikát kellett alkalmaznom, jókora szünetek közbeiktatásával. A beesést követően azonnal a víz alá rándítottam a wobblert, majd hagytam emelkedni, míg a háta ki nem látszott, majd lassú mozdulatokkal cincáltam párat rajta, csak úgy csuklóból, majd ismét hagytam, hadd dugja ki a fejét. Amennyiben elég kitartóan cincáltam a wobblert, előbb-utóbb előbújt a semmiből egy kroki és bambán bámulta a furcsa valamit. Nemegyszer métereken keresztül jött utána, mikor megállítottam a csalit, akkor ő is megállt, ha netán gyorsabb tempót diktáltam, akkor szépen hagyta eltávolodni a csalimat. Nem akarták megenni, csak nem tolerálták, hogy valami idegen betolakodott a területükre, ezért udvariasan kikísérték a kapuig. Mindenképp el kellett érnem, hogy szájba vegyék, még ha nem is akarták elpusztítani, csupán rendre óhajtották utasítani, hogy: -Hé koma, ez az én pályám!
A sok noszogatás előbb-utóbb meghozta a várt kapást, ami mindig akkor következett be mikor megállítottam a csalit. Legalább ezen a téren megőrizték jellemző tulajdonságukat. Az már más téma, hogy az esetek többségében olyan óvatosan fogták meg azokkal a hegyes fogaikkal, hogy az akadás vékonyra sikeredett, és pillanatok alatt lerázták magukat.

A figyelő

Elege lett belőle, keresztbe kapta el

Ez meg egyenesen szemből támadt

Igen sok alkalommal áltámadást indítottak a csalijaim ellen. Nagy hévvel indultak meg, majd mikor közel értek, egy nagy örvényt keltettek csupán a wobbler körül, és gyorsan visszaálltak oda, ahonnan jöttek. Némelyik olyan indulattal támadt, hogy remegő térdekkel vártam, hogy mikor tépi ki kezemből a botot, de persze nem tették. Ezzel legalább elárulták magukat, tudtam merre rejtőznek, már csak kellően fel kellett borzoljam a kedélyeiket, hogy elkapják a horgokkal ékesítet műhalat. Minden egyes halat valósággal le kellett vadásznom, és ehhez nagy segítséget nyújtott a kétrészes Salmo Frisky. Valamiért ez a modell volt, amelynek végül nekimentek. Néhányat sikerült átvernem az Executorral is, de más csalikról tudomást sem vettek, még arra sem méltatták, hogy megkergessék őket.

Őt is átvertem

Némelyik igazi légi parádét csapott

Rendesen behörpölte

A nap egyre erősebben tűzött, már vártam, hogy mikor kezd lobogni a víz a nagy forróságtól, de ennek ellenére aktívak voltak a tarka mintás ragadozók.
A harci szellemük sem változott a hőség ideje alatt. Fárasztás közben folyamatosan ugráltak, rázták a fejüket, próbáltak megszabadulni tőlem. Nagy hisztit csaptak, némelyik sikeresen faképnél hagyott. A rekkenő hőség engem hamarabb térdre kényszeríttet, mint a krokikat, igaz, a kialvatlanság is szerepet játszott ebben. Mikor az óra állására pillantottam, alig hittem a szememnek, 3 órát mutatott a kijelző. Annyira elszórakoztam a halakkal, hogy észre sem vettem miként repül az idő. Ez volt az a pont, mikor azt mondtam: –Ennyi volt, kész, vége!
Habár a halak továbbra is mutattak hajlandóságot, és elég sokat meg is fogtam, de részemről befejezettnek tekintettem a horgászatot. Talán, ha nem a 2 kiló lett volna a felső határ, akkor tovább kergetem őket. Igazán jó horgászatot zártam, annak ellenére, hogy sokat kellett imádkoznom nekik a kapásért, de eljön majd az ősz és fordul a kocka.