Ha sietős az ember dolga, szinte minden apróság bosszantani tudja, ami csak az útjába kerül és késlelteti. Az aranyat érő másodperceket úgy szeretnénk megspórolni ilyenkor, mintha legalábbis az életünk múlna rajta. Én is pontosan így voltam ezzel, amikor azon a decemberi hétvégén szokatlanul tiszta, napos idő csábította az embert a szabadba, a vízpartokra.
Szinte fizikai fájdalmat éreztem az autóban, annyira ott szerettem volna már lenni a halak birodalmában. Fehérvárcsurgó településre érve valósággal sokkolt az ötvenet parancsoló, lakott területet jelző közúti tábla. A tötyörgésben egyre sűrűbben akadt össze tekintetünk nagyfiammal a visszapillantó tükrében, tökéletesen tudta, mi is jár a fejemben.

Sok csatát megvívtunk már együtt, bottal és orsóval elválaszthatatlan társak lettünk az eltelt hosszú hónapok alatt

A domboldalon leereszkedve, a csurgói tározó hatalmas, sima víztükre már nyugtatóan hatott a túlfeszített idegekre, a csónakba pakolás rutinszerű folyamata pedig mintha teljesen meg is szűntette volna a fogaskerekek zavarodott kattogását. Pár perc alatt minden és mindenki a helyére került, csónakmotor a fartükrön, akksi feltöltve, radar a helyén, beélesítve, macskázó súly és kötél mellettem, készenlétben. Fiam a kormánynál foglalt helyet. Az út alatt neki is felszereltem a könnyű twisterező botot, rövid tízperces, erőltetett menet után értük el az alsó vizet, majd lassabb fokozatra kapcsolva, a radar képernyőjére fókuszálva próbáltam megtalálni az első ideális helyet.
A keresgélésben semmi nem zavart, kevés csónakos volt kint, ráadásul most a szél is másfelé járt, mert tükörvizet szelt csónakunk orra.

Elsőre jó ötös vízen, körülbelül pont középvonalban, a csurgói és a kincsesi oldal határán állítottam le a motort. A macskázás után már csak a dobozból kellett kibányászni a plasztikcsalit. A szerlék összeállításán most sem változtattam, a jól bevált kettőnegyvenes Spin Blade volt a kezemben a 3000-es Ryobi Applause-val.

A műcsali kiválasztásán nem kellett sokat gondolkodni, az előző horgászatnál is bevált, nyerő Wizard gumikkal teli dobozok kerültek most is elő a pergetőtáskából. Mivel a mély víz aljáról elsősorban süllőket szerettem volna előcsalogatni, inkább az extra lágy anyagú, vékony átmérővel rendelkező twisterekre esett a választásom.

Természetesen most is a zöldben bíztam leginkább, előző alkalommal fogott süllőimet és az ősz legnagyobb csukáját is neki köszönhettem ezen a vízen

A plasztikokhoz tökéletesen passzoló, minőségi jigekből is volt nálam bőven, alapos készültségemet a meder alját néhol sűrűn borító ágak, csökök indokolták.

Erős, kis méretű, praktikus tároló dobozban hordom magamnál az ólomfejeket, a könnyebb eligazodás érdekében pontosan feltüntetem a horog méretét és a fej súlyát a fakkok oldalán (pl. a 204 annyit jelent, hogy 2/0-ás horog 4 grammos fejjel)

Szinte egyszerre csobbantak a vízbe csalijaink a csónaktól 20-25 méretes távolságban. Türelmesen megvártam, amíg feneket fog a 6 grammos fejjel ellátott gumi. A folyamat végét a bot spiccén és a zsinór belazulásán is tökéletesen nyomon lehetett követni. Innentől kezdve pontosan tudtam, hogy hol jár a plasztik, egyetlen fellibbentő mozdulattal kísért orsótekeréssel kb. 70 cm-t ugorhatott felém, majd a nagy mélység miatti meredek szög következtében lassan ereszkedett vissza a talajra. Láttam, hogy nagyfiam is mustrálgatja a technikámat, kérdések feltétele nélkül szóltam neki pár gondolatot az ok-okozati összefüggésekről.
Figyelme hirtelen a botra terelődött, kemény bevágása következtében horga nem a csontos süllőszájba, hanem egy akadóba ékelődött. A tuskónak feltételezett tereptárgy nem engedett a horogszabadítási kísérleteknek, be kellett szakítani, ami nem volt egyszerű feladat a 0,08-as L&K fonott révén. Új kapocs és új csali került a zsinór végére és máris folytatódhatott a pergetés.
Igyekeztem alaposan körbedobálni a területet, szerettem volna a legpontosabban letapogatni csalimmal az előttem álló pályát. Sokadszori kísérletre, kb. a csónaktól 4-5 méterre kaptam meg az első, semmivel össze nem téveszthető erőszakos rántást odalentről. A késlekedés nélküli, gyors akasztásban súly maradt, izgatottan, türelmetlenül pumpáltam fel a halat a mélyből. Süllőm csak a csónak alá érve keménykedett egy kicsit, a bő kilós formájából adódóan nem futotta sok ereje a harcra.

A fotózás és a horogszabadítás miatt szárazon töltött percek után szabadon mehetett vissza

A hal elengedését követően, a koncentrált dobások ellenére nem adott a hely több halat. A macskázó súly és kötél beszedése után újabb helykeresés következett. A kincsesi part vonalában maradva igyekeztem a csónakot a mély törések felé kormányozni. Itt a vízmélység 5 és 6 méter között váltakozott, a radar pontosan megmutatta az akadók helyét is. Ha még halat is mutatott rajta, az maga volt a tökéletes hely.

Ilyen képernyőnél nincs értelme megállni megvallatni a helyet. Se halat, se akadót, de még egy kis törést sem mutat rajta

Az általam használt Condor Marine 242 DC egy nagyon megbízható és sokoladú radar benyomását keltette, 2012. őszétől őt vittem magammal minden alkalommal. Nagyméretű kijelzőjéről a legfontosabb információk azonnal leolvashatók alaphelyzetben. A víz mélységén, hőmérsékletén és a halmozgás mellett az akkufeszültség állapota nagyon fontos információ. Ha 11 V alá csökken, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nagyon rövid időn belül kikapcsol, mert nem kap elegendő feszültséget a működéshez. Amellett, hogy nagyon finoman hangolható, az áramfelvétele csekély, egy kis teljesítményű, akár 4Ah-ás akksiról napokig problémamentesen használható.

A Condor 242 DC képernyője sok halat jelzett az elhaladási vonalunkban, itt érdemes volt megállni

Nemcsak, hogy nagy halrajokat jelzett alattunk, az elhaladási vonalunkban a műszer, hanem gyönyörűen letapogatta a szonár a töréseket és az akadókat is. Itt kellett megállni, figyelve az irány megtartását a pontosan jelölt helyek meghorgászása érdekében. Szerencsére horgom elkerülte az akadókat, de mindvégig biztos voltam benne, hogy centire mellettük, nagyon-nagyon közel jön el a plasztikcsalim. Érzetem, hogy minden pillanatban benne van a kapás.
Most is a csónakhoz közel járt már a gumi, amikor az előzőnél finomabban, de tökéletesen érzékelhetően koppintott rá valaki. Meglett, őt is erőszakosan tornásztam fel a jó 5 és feles vízből. Félúton kezdett erősködni, tiltakozni az egyre nagyobb világosság miatt, de a horog jól fogta a felső állkapcsát, nem szabadulhatott. Szinte az előző ikertestvérét emelhettem ki a vízből.

Nem nagy, de gyönyörű, egészséges példány volt. Tökéletesen akadt a jighorog

Gyorsan őt is megszabadítottam a szúrós falattól, és boldogan úszott ki a kezemből, ahogy vizet fogtak remegő úszói. Egy percet sem tétlenkedtem tovább, érezhetően volt még ragadozó az előttünk elterülő akadósorban. Előbb fiam szakította be az elakadt műcsaliját, majd én követtem a példáját.
Újraszerelés után próbáltam egy leheletnyivel jobbra, a part irányába lendíteni a csalit, hogy elkerüljem az újabb elakadást, de mégis a tuskók közelében pásztázhassak. Fiamnál egy rontott kapás volt, nekem is nagyon figyelnem kellett az újabb jelentkező fogadására. Hiába éreztem, hogy készen állok rá, mégis belém nyilallt valami isteni érzés, amikor vad rándítást közvetített a vékony fonott zsinór. Bevágásom ült, lassan pumpálva hoztam egyre közelebb az újabb süllőt. Hasa alá nyúlva „szákoltam” a pompás ragadozót, alig volt nagyobb a korábban fogottaknál.

Süllőm teljes harci díszben mutatta meg magát a kamerának

A tüskés rabló visszaengedésének lehetőségét fiamnak adtam át, oldalának érdes pikkelyeit kis ujjaival megsimítva csúsztatta ki gyengéden kezei közül.
-„Bárcsak én is fognék már egyet” - sóhajtotta halkan. Bánatos hangjára igyekeztem valami bíztatót, valami értelmeset felelni, de a lényeget, azt, hogy a kapás bekövetkezéséhez mindennek nagyon nagy összhangban kell lenni az adott pillanatban, csak röviden fogalmaztam meg. Tudtam, hogy érti amit mondtam, de érezhetően elgondolkodott rajta, mert a következő kapásomig nem szólalt meg.
Elrepült a délután, erősen szürkült már és gyorsan romlottak a látási viszonyok a tó fölött. Már az utolsó dobások gondolatai jártak a fejemben, amikor újabb süllő mutatott érdeklődést a talaj fölött lassan ereszkedő plasztikra. A bevágás utáni első emelésekben éreztem, hogy ő lesz a nap legszebb süllője. Jókorákat pumpált könnyű botomon, mire a felszín közelébe hoztam. A víztetőn még pancsolt néhányat, de a levegő bódító hatása őt is elcsendesítette. Hamarjában, a csónakhoz érésekor készítettem róla fényképet, hogy minél rövidebb idő alatt elengedhessem.

Jónevelt süllő módjára ő is a melluszonyával integetett a kellemes találkozás pillanatában

Még pakoltam, amikor fiam már elfoglalta helyét a csónakmotor kormánya mellett. Igyekezett derült képet mutatni, de látszott rajta egy kis csalódottság, feltételezhetően, mert nem neki nem jutott ki a süllőfogás öröméből. A kiindulási pontig megbeszéltük a csodaszép napsütéses decemberi délután eseményeit, s mikor engedtem, hogy ötös fokozaton tegyen egy tiszteletkört az üres kikötő előtt, már fülig ért a szája.
Bizonyára akkor lett volna teljes a nap és az én örömöm, ha legalább egy tüskést ő is fogott volna, de azt már akkor és ott tudtam, hogy ezt az együtt töltött pár órát soha nem fogom elfelejteni.

Minden jó, ha a vége jó…!