Voltam már mindenhol, de versenyen még soha


Szép, daliás gyerekek vettek rész a versenyen

Igazán nem is tudom, hogyan kell kezdeni az ilyet. Talán ott, hogy egy 12. helyet nem nagyon kell kimagyarázni, mert nem is lehet, és megkockáztatom, hogy ha akarnám, akkor sem tudnám. Persze lehetett volna nagyobb szerencsém is, de most nem én vagyok a lényeg, hanem maga az esemény.


Egy új csalit a bíró előtt kellett preparálni, ha hármashorgok voltak rajta korábban

Parti pergetés… ízlelgetem magamban, mert valójában ez egy könnyűpergetős történet, egy pisztráng-domi(-csuka) horgászat, egy pataki cserkelés, egy ügyességi-tehetségi verseny.
Vízben gázolós (ha kell), kiscsalis, vékonyzsinóros dolog. Rövidbotos (hazai viszonyokhoz képest legalábbis, hiszen a 270-es korlát még riasztó is lehet), apróorsós, célbadobós horgászat. (Ezért is volt telitalálat a dobóverseny).


Kevés akadó egyik, amit legalább megfogtam

Vas megye, tudom én, kicsit a szélére került az országnak, de 14 ember (néhány visszalépés, és túl kései jelentkezés miatt ennyi) számára mégis elérhető volt, sőt, még a Tisza mellől is jöttek.
Mint megtudtam utólag, nem bánták meg, bár pisztrángra még nem pergettek soha… Egyszer ezt is el kell kezdeni.


Hangulatos A szektor

A helyek – a Pinka és a Gyöngyös – remek vizek, halasítottak és szépek. A versenyzők elszántak, a szervezők teszik a dolgukat, minden adott tehát egy jó kis bajnoksághoz. Hú, ez így kimondva, leírva elég hülyén hangzik, pedig tényleg így gondolta mindenki.


Horvátlövő jól néz ki, na

Sorsolás és technikai egyeztetés péntek este Vaskeresztesen a szövetségi épületben. Két húzás a két fordulóra. Kis eltérés a szokásos lebonyolítástól, hogy a horvátlövői etapra nem rajthelyeket jelent a kishúzott betű és szám, hanem az adott szektorban történő helyválasztás sorrendjét. Vagyis: B6 azt jelenti, hogy a B szektorban hatodiknak (ez esetben utolsó előttinek) választhat helyet a szerencsés, vagyis most én. De fordul a kocka, hiszen csak 35 percig tart egy negyed, akarom mondani ötöd, és a második alkalommal már fordított sorrendben, vagyis a hetes szám birtokosával kezdődik a helyválasztósdi, azaz én másodiknak tehetem le a voksomat egy állás mellé.
Ám mivel páratlan számú (öt) kisforduló van, kicsit felborul az egyenlő esélyek rendszere, és ezt billenti tovább az is, hogy egy köztes szám tulajdonosa soha nem választhat az elsők között, csak maradékból okoskodhat.
Lukácsházán ennél egyértelműbb a helyzet, mivel az oda húzott szektor/hely kombináció egy 200 méteres patakszelvényt takar, meglehetősen kiegyenlített feltételekkel a többi, szomszédos rajthelyhez viszonyítva.


Varga Zoli mellettem húzott le négy kisfordulót

A Pinkán a horvátlövői pálya 40 méter széles rajthelyei vártak ránk szombat hajnalban. Az autókat finom jéghártya borította ezen a késő szeptemberi hajnalon, jelezve, szezon van már, ragadozó szezon. Persze kispórolhatta volna ezt a fagyot az időjárás, enélkül is tudtuk jól hova, miért indulunk.
Horvátlövő egyenes, egy osztrák erőmű miatt duzzasztott szakasza, ideális versenyhelyszín. (Sajna ezt csak a halak nem érezték ezen a délelőttön.)
Bokrok itt, és a túlparton is. Néhol a saját oldalon, lejjebb pedig komoly akadó szemközt. A sorsolás/helyválsztás pikantériája, és a horgászok hozzáállása érdekes eredményeket szült.
Az első 35 percre választott hely sokaknak megtetszett, és a helyváltoztatás lehetőségét feladva, az első állás mellett maradtak. Én is. Jónak tűnt ugyanis a B2, és halakat is láttam mozogni, sőt még egy bökésem is volt.
Szerettem volna kiaknázni jobban a helyet, maradtam tehát itt. Hiába. Két botot élesítettem be. Az egyik a fák alatti bújócskához, onnan való dobásokhoz való 7 lábas Blade, monofil zsinórral, a másik egy túlparti szondázáshoz is alkalmas 270-es pálca fonottal.
Kis wobblereket és gumihalakat, tvisztereket próbáltam először. Másodjára körforgókat, de azokból is az aprókat, ám nem sokáig, mivel úgy véltem, hogy a domik egyértelműen nem esznek, a maradék potenciális halak, pisztráng (főként szivárványos), és csuka, pedig nem erre fognak jönni. Jól gondoltam.
Semmi nem jött semmire.
Jött azonban hír, hogy az alsó helyek egyikén megtört a jég. Hurrá!
Hányadiknak is válaszok a harmadik körben? Megint utolsó előttinek... Két hely közül a már jól bevált B2 mellett döntöttem…
35 perc szenvedés, majd új választás. Végre.
Legyen az ötös rejthely.


A kis bal ágtól (talán gyökér?) jött két kapás is

Jól néz ki. Fent egy 4-ből átnyúló nagy akadóval indul a túlparton, és végig jó kis bokrosok. Ellenem szól már az emelkedő nap a hátam megett, ami pont a „jó kis bokrosok" alá süt be kegyetlenül. Az innenparton is van azért pár jó rész, némi szereléssel eltöltött pihentetős idő után (másfél perc) ezekkel kezdem hosszában a part előtt. Közben kétszer fordul a hal középen.
A végére hagyom majd azt a félfányi akadót, jöjjenek most a túlparti bokrosok.
Magamat is meglepem a pontos dobásokkal, csak pár lett rövidebb a kelleténél, és egy meg hosszabb, egyébként az ideális tenyérnyi foltokra csobbantak a wobblerek.
Aztán a körforgók.
Körforgóra kaptam is egy érdeklődést, nem volt komoly. Domi csípésnek mondtam volna, ha a kicsit zavaros vízből egyáltalán kinézhető lett volna a domi. Nemhogy a csípése.
Mindjárt vége a furdulónak. Mélyenjáró Salmo-kat fel, csak úgy szántják itt-ott a feneket, ahol meg nem, ott gödröt vélek, és benne halat, de nincs kapás.
Az akadóra is dobok még párat kis wobblerrel, hátha a beesőt nézni meg a pisztráng. Ami rablásokat láttam, már ha azok voltak (fürödhet is itt a hal, másféle is, nem csak piasztráng, elég fajgazdag a szakasz), mindenesetben a tetejét vették célba, és noha megfigyelhettem egyet egészen közel is, nem tudtam eldönteni, hogy mit akart levadászni a ragadozó, hiszen nem volt semmi látható dolog ott éppen… Lehet, hogy a semmit.

A törzs tövénél izgalmas rejtekben lapult egy halam, de jótékonyan átkaroló fára felkasztotta magát – jaj, nem úgy!

Egyágú horoggal és ólommal súlyozott Hornet éppen meghálál.

Utolsó kör. Persze én – és még páran – négyre számítottunk csak, úgy szólnak hogy van még folytatás, kéne választani helyet. Ejh! Igazi versenyhangulatban vagyok…
Ismét hatodiknak jutok szóhoz, elkeltek az alsó rajthelyek, a két maradék negyven méter közül, a jól ismert ketteshez költözködök.
Míg az előbb szintre mindent kipróbáltam, itt most két dolgot tesztelek csak. A gumihal/tviszter fajtát, és a kanalat.
A stratégiát is átszabom. Az osonó, térdelő, vagy bokor alóli dobások helyett, kiállok a szélére, és hosszan a medret célzom, majd a rajthely túlsó végéig repül a csali.
Arra számítok, hogy pisztrángra lelek a víz közepén, a mélyben. Ezért a hosszabb bottal, amennyire csak lehet, benyúlok, és megpróbálom végigvezetni a mederben a gumikat.
A másik terv egy esetleges csuka elcsípése lett volna, de köztudott, hogy a támolygóval a meglapuló pisztrángot is be lehet csapni.
Két kapást hozott ez a stratégia. Az egyik gumihalra, a másik tvinyóra. Mindkettő ott, a középtájon jött, de nem akadt rendesen, így ennyiben maradtam magammal és a vízzel.


A láb alól jött a legtöbb, úgy, hogy a túlparti medencéből közben egy sem!

Közben hallani lehetett, hogy az A szektorban pár hal a szák elől ment el, vagy lerázta magát félúton. Mind nagy csalira (wobblerre és körforgóra kapott). Kettőt tudtak zsákmányul ejteni.
A mi szektorunk halgazdagabb volt, még az utolsó pillanatban is akadt pisztráng, sőt korábban egy halat, egyik hölgyversenyzőnk, éppen a szombathelyi tévének nyilatkozva fogott ki élesben!


Itt két oldalról is volt érdeklődő

Az első napon a két halat tudó Simon Zoltán abszolút első helyen állt. A szektorok eltérő fogási eredménye miatt pedig az egy-egy halat fogók között alakult ki pontozásos különbség.
Következhetett a célbadobás, majd másnap a vasárnapi forduló, a Gyöngyös-patakon.
Nekem azonban már csak esélyem volt a reményre, hiszen a legyező bajnokság első körében (amit ugyanazon a lukácsházi szakaszon rendeztek), az én állásomon horgászó legyes nulla hallal zárt.
A „bíztató"-t, bár sokféleképpen lehet körülírni, esetemre-helyzetemre nem igazán találtam megfelelő, erre utaló hasonlatot, pedig nagyon kerestem.

Lukácsháza, reggel
Pályabíróstul kaptatunk felfelé, de csak folyásiránynak. Az ösvény úgy tekereg, mint a patak, követi hűségesen, néha kicsit magára hagyja, eldugja a szép helyeket a szem elől.
Sebaj van még látnivaló elég, megaztán, most nincs idő a romantikára, igyekezni kell, hogy a rajthelyen legyünk időre.
Már vagy másfél kilométere caplatunk, mikor összefutunk a szemből érkező halőrrel, Karcsival. Ő tisztázza még a végén, ha valakinek nem egyértelmű valami a hellyel kapcsolatban, így nekem is világossá teszi egy-kettőre, hogy épp a B4-en állok. Annak is a közepén.
Na tessék.
Mire elérem az állás felső végét, hogy ott lepakolhassak, végignyafogom a maradék száz métert a pályabírómnak, nevezetesen, hogy ilyen egyenesen máskor le sem állok, erre meg jut belőle most vagy 100 méter.
Mindegy. Második blikkre már több a bizalom, hiszen jó kanyarral indul a 200 méteres szakaszom.


Hihetetlen, de nem adott halat ez a remek hely!

Kezdődik.
Wobbler. Első dobásra egy karnyi ág mögül/alól nézi meg magának a csalit egy pisztráng: tenyérnyi folt volt a fa és a part között, ott csípett rá, de nem akadt.
Ide lesz jó a minitwinyó. Pottyan, várok, emelem. Nem jön. Leakadt. Lazítok, emelem, enged, bumm. Ott a kapás, és ül is a horog. A pályabíró már a papírnál matat, tudom, hogy ez rossz jel. Nem tudok lelépni, túl magas a víz, nincs helyem. A merítő viszont nyeletlen, hajolnom kell, de közben húzom a halat a sodrásnak felfelé, hogy majd azzal bevitetem a hálóba. Egy hajolásban engedek a spannon, a hal egy pillanat alatt lefordul. Még rosszabb jel…
Sebaj, lesz itt még pisztráng.
Ha már fent van a twinyó, az innenső part alatti zugba engedem le. Engedném pontosabban, ha tudnám, de közben már viszi is el a sebes. Felhúzom gyorsan, jön is, kézben a merítő, ezt el is érném hamar, de őkelme egy fán dobja át magát váratlanul. Nem lenne gond, ám a jígfej beszorul a kéreg repedésébe, a zsákmányom felakad, majd felismeri a helyzetet, és addig forog, míg egy elegáns mozdulattal leakasztja magát a horogról. Még jó hogy nem ejtettem rajta nagy sebet.
Kettő-null.

Két botos taktikám, miszerint a rövid lággyal, monóval bokor alá, a hosszúval és fonottal távolra lőhetek jelen esetben mit sem ér, ha megakasztott halaim faképnél hagynak.
Öt perc sem telt még el és két halam lehetne.
Első hibáimon már túl vagyok, itt az idő, hogy elkövessem a következőt: mivel nem szeretem a plasztikot annyira, és itt valahogy mindig a wobbleres horgászatokat szerettem, most is erre cserélek.
Ez nem szerelem-verseny, itt produkálni kéne, és ha műféreggel akkor azzal, ha épp azt eszi. Mondjuk a wobblerre rengeteg kapás jegyezhetek a következő percekben, sőt, egy halamat meg is akasztom, de harcközben lemarad.

Egy teljesen jellegtelen részen ér az első meglepetés. Persze számítottam rá, hogy lehet itt hal, de mégis poztitív csalódást tudott okozni a pár méternyi egyenes. Először csak megcsípte a kis pisztráng a hornetet. Az egyágú süllőzővé átoperált csali ment is vissza egyből a sodrással, aztán újra kezdte remegő táncát, amit akár az ólomsúly által keltett érezhető dobolásra is járhatott volna.
A lábam előtt kapta el a hal, éppen be tudtam vágni, majd a rövid pórázt kihasználva kicsit erélyesebben megtartva a szákba emeltem.
Végre egy.
Ugyaninnen három perc múltán jön a következő, hasonló méretben, de ez itt nem számít.

Kezdek hinni a helyben, már csak azért is, mert sokkal több jó hely nem jutott, kénytelen vagyok ebből kihozni amit lehet. Hosszú dobás, part mellett araszol felfelé a kis wobbler, puff, megint üti a pisztráng, megint akad, hej, de jó. Egy darabig legalábbis, aztán lelép.

Több kapás előttem, de csak bökések inkább, nem akarják lerabolni a halamat a pettyesek.
Fordulok jobbra is, itt kellemes gödörszerűség terül el, csak folyásirányba húzhatom, jól teszem, hiszen még egy érdeklődő csábul el a gödör mélyéről, esélyem sincs megfogni, nem akad az egyágú horog.

Csökken a kapások száma, ez lehet egyfajta időszakos étvágytalanság is, de azért cserlélek egy hármas hornetre.
Itt, a sok kapás elcseszése közben kellett volna cserélni villantóra, apró körforgóra talán, de a versenyszellem totális hiánya, és a wobblerimádatom egyszerűen blokkolta a gerincvelőből jövő jelzéseket.

Az agyondobált pályát otthagyva új helyet keresek lejjebb. Jól néz ki, de meghorgászhatatlan, megközelíthetetlen. Meredek a part, innen lejutni nem lehet, vízből gázolva pedig szintén képtelenség, mivel sok a mély, combcsizmát is merítő gödör.

Még tovább. Egy jó zug végre, de ezt nem wobblerrel, majd inkább a legvégén twiszterrel. Terveim szerint ugyanis – stratégiát váltva közben – arra jutottam, hogy megpróbálok halatfogni ahogy szoktam, és a végén adok magamnak 20 percet a tviszterre is.

A pályám végére érve nem akarom elhinni, hogy a remek túlsóoldali bokrosok között nincs kapás. A nyakamat tettem volna egy felszíni csippentésre, „na majd ott, na majd ott" mondogattam hátrafelé a pályabírómnak, akivel közben egész jól elbeszélgettünk néha.
Üres volt az alsó kanyar, be kellett látni.
A bokor előtt a mélyenjáró sem tudott csodát tenni, pedig hol, ha nem a méteresnél is mélyebb vízben bújhattak el a sebesek…


Kis hármas Hornet T-modell is feliratkozott a végére

Visszafelé pár dobás belefér még, és megint hitetlenkednem kell, hogy a remek torlasz előtt, vagy alól, egyetlen kapást sem sikerül kicsikarni.
Jó, vissza még egyszer a tuti helyre.
Kis pöttyös wobbleremet közben többször másikra cseréltem már, most ismét az apróságnak szavazok bizalmat, és meg is hálálja: több elszalasztott hal és kapás közepette végre megint sikerül szákba tekerni egyet.
No, megy ez!
Fél óra sincs vissza, állásom felső végénél próbálkozok megint, mielőtt a plasztikcsalis utolsó rohamra indulnék.
Egy-két pöci ismét, ezúttal akadás nélkül.
Megint a nagy gödör mellett próbálkozok, de már rohanok szinte. Az iszonyatosan keményre koptatott teknőbe gyorsan zúdul be a víz, de már fordul is vissza a part felé, ide érkezik a twiszter. Emelem, emelem. Na, ezért nem pergetek ilyennek, hiszen ez nem is pergetés, de mindegy…
Emelem, emelem, de egyszer már nem tudok hova emelni, mert brutális rántással veti rá magát egy sebes. Tényleg szép, meghűl a vér az ereimben, ezt meg kell fogni! Technikát váltok, és a finomkodás helyett (ami miatt szerintem elment pár halam), az egyik ugrást kihasználva felkényszerítem és a levegőben terelném a szák felé. Mindenhol akadó, meg fa, nem lehet másként. A hal az utolsó pillanatban kirázza a horgot, de elég csobban a pár centis vízbe. A szákot ledobva ugrom utána, meg is kaparintom, de lehetetlenség egy ilyen életerős, és főként csuszamlós halat visszatartani. Szépen komótosan kicsúszik a kezeim közül.
Mögöttem a bíró szótlan marad egy kis időre, és ez nagy szó az ő esetében…
Talán öt perc volt vissza.

Jöhet még egy kis szűrés a szokásos helyen, de semmi.
A torlasznál… semmi.
A jó kis zugnál…
Hopp! Megütötte! Megakadt! A felszínen lefordult…
20 másodperc múlva megszólal a duda. Vége.
Három hal.
A szektorban fogtak kilencet, rögtön felettem, és nyolcat, kettővel alattam.
Nekem a három mellé elment három a kezem mellől, és még vagy hat, amit harc közben vesztettem el. Ez több mint tíz potenciális zsákmány, azaz pont.
De ha hozzáveszem, hogy még legalább tíz kapásom, csípésem, bökésem, rövidakadásom is volt, bőven elégedettnek kéne lennem.
Szerintem ennyi kapás a B-ben keveseknek jutott, és ez véleményem szerint a wobblerek volt köszönhető.
Igaz, a pici és a kis körforgók láthatóan hatékonyabbaknak bizonyultak!
Mit lehet tenni…
Jövőre szervezek egy Hornet Kupát a Gyöngyösre! Hátha ott több esélyem lesz!