A tavalyi év horgászatára és eredményeire az esztendő utolsó napjaiban elejtett ragadozók tették fel azt a bizonyos koronát. Nap, mint nap azon tűnődtünk, hogy vajon kijuthatunk-e a vízre a jegesedés előtt, vagy a még bennünk munkálkodó zsákmányszerzési és bizonyítási vágy maximális kiélése előtt le kell húzni a rolót. Fortuna kegyelmének köszönhetően még a karácsony előtti napokon is hártyamentes volt a tó, és szerencsére tüskéshátú kedvenceink is a barátságosabb arcukat mutatták felénk.

Azon a decemberi napon Zsolti kocsija a megbeszélt időpontban, hajszálpontosan gördült be a házunk elé. A hétvégének, no és persze a kora reggeli órának köszönhetően forgalmi akadályoktól mentesen, zavartalanul autózhattunk Fehérvárcsurgó felé. A látási viszonyokkal volt csupán némi problémánk, ugyanis a hajnali köd hosszas fohászkodás után sem akart feloszlani.

A Fehérvárcsurgói-víztározó tiszta időben. Ezt az idilli képet most legfeljebb csak magunk elé képzelhettük

Megérkezés után, a csónakkikötőben döbbenten tapasztaltuk a tározó fölött hömpölygő óriási ködfátyolt. Gondolhattuk volna az úton, hogy itt lent a völgyben sokkal rosszabb lesz a helyzet. Elveszettnek és reménytelennek azért nem láttuk a dolgot, a csurgói oldal partját követve és persze a GPS-re hagyatkozva eljuthatunk a meghorgászni kívánt helyekre.
A csónakba való bepakolás után jókedvűen, tájékozódási képességeink lenullázásán viccelődve, és teljes egészében a műholdas helyzet-meghatározó technikára apellálva értük el az alsó vizek nagy mélységeit, ahol sokszor 6 méternél is magasabb vízoszlopot mutatott alattunk a radar.
Egyértelműen a töréseket és az akadókat kerestük, bíztunk abban, hogy az előző alkalmakhoz hasonlóan most is itt találjuk meg a ragadozó halakat.
Zsoltihoz hasonlóan és is könnyű twisteres pergető-motyót állítottam össze. A kettőnegyvenes, 10-30 grammos E.T. Spin Blade pergető botomon a már-már túlmisztifikált, agyonrajongott Ryobi Applause 3000-es pergető orsóm foglalt helyet. Amellett, hogy mindent kibír a kis szerkezet, valóban a legtöbb pergetve fogott halamat neki köszönhetem.

Az Applause-on szikrányit sem látszik meg a sok-sok használat, igaz, kapja is a törődést rendesen. Ez nem azt jelenti, hogy havonta szedem szét és zsírozom, egyszerűen csak odafigyelek rá, amikor használom, vagy szállítom, egyéb esetben nem lehet baja…

Orsóm fém dobján 0,08-as fonott zsinór feszült, az is az L&K fajtából. A fonott zsinórokra nem az erejük miatt esküszöm, hanem mert közvetlen kontaktust biztosítanak a csalivezetéskor és kapáskor egyaránt, továbbá tökéletesen pontos és hosszabb dobásokat is eredményeznek.

Az L&K fonott zsinór barátságos ára mellett profi tulajdonságaival lopta be magát a pergetők szívébe

Mivel a nagy mélységben testes ragadozókra is számíthattunk, társammal együtt a csomómentes kötésre helyeztük a hangsúlyt, not-a-knot kapocsba akasztottuk a műcsalikat. Mindketten lágy plasztikcsalival kezdtünk. Abban is egyetértettünk, hogy a 6 grammos fejbe bújtatott twisterek fognak olyan finom táncot produkálni, amik felkeltik a mederfenéken tanyázó süllők figyelmét. Egy valamire kellett igazán figyelni; a könnyű csali a hatos vízben lassabban ért le, így a bot spiccéről, vagy a zsinór belazulásáról lehetett érzékelni a csali fenékre érkezését, s azután lehetett megkezdeni a fellibbentős, szakaszos csalivezetést. Ugyan ezt a módszert gondoltuk jónak a támolygó kanalakkal is a korábbi tapasztalatok szerint, így nehezebb tömegű, fogós villantókból is volt nálunk egy kisebb csapat. Ha tudjuk, hogy hol jár a csalink, már fél sikernél tartunk…

A kiváló mozgású, fogós támolygó kanalak: Dragomir, E.T Atom és Silurus

Tökéletesen megbízom a műcsalik gyárilag szerelt drillingjeiben, azonban ha valamilyen okból mégis cserélni kell, csak japán minőség jöhet szóba. A Vanfook-nál nem kell jobb.

Első próbálkozásra jó hatos vízben, kisebb töréssel és akadóval borított meder fölött megállva eresztettem le a macskázó súlyt. Halkan, minden zörejt és dobbanást kerülve kezdtünk el dobálni. A tükörsima vízben, tőlünk jó 25 méterre, halkan pottyantak a könnyű csalijaink, majd türelmesen megvártuk, amíg feneket fognak, s onnan kezdtük el a meder letapogatását, egy-egy orsótekeréssel elindítva újra és újra. A negyedik, vagy ötödik dobásra Zsoltinál koppant a gumi, de a bevágása után csak a farok nélküli testet tekerte ki a vízből.
-Rosszul kapta el a süllő – állapította meg társam a keze között morzsolgatva a leamortizált gumit, majd hamarjában újat fűzve a horogra, kezdte előröl a műveletsort.
A kapás csak a lelkesedésünket hozta meg, a soron következő dobások elszántsága nem mutatkozott meg eredményünkön.
A siker reményében újabb ígéretes helyre álltunk át, valamivel kisebb volt a víz, de egyenetlenséget, összeállt keszegcsapatot most is mutatott a radar képernyője.

Az időközben mellénk állt csónakból ismerősként üdvözöltek minket a sporttársak. Noha csak 30 méterre álltak le tőlünk, mégis csak hangjuk alapján lehetett beazonosítani őket. A sűrű, tejfölszerű köd miatt csak az alakok körvonalazódtak valamennyire.

Ezen a napon szó szerint az orrunkig se láttunk. A GPS technikának köszönhetően azonban mindig pontos számokat kaptunk arról, hogy mi a pozíciónk a legfontosabb pontokhoz viszonyítva (pl. kikötő)

Egyhangú dobásainkat egyszer csak a szomszéd csónak felől jövő locsogás törte meg. A szerencsés horgászok egy kisebb, pár kilós harcsát fárasztottak nagy örömmel. A csalira és a kapásra vonatkozó rövid eszmecsere után mi is újult lelkesedéssel folytattuk a pergetést, mindketten támolygót tettünk fel, bízva abban, hogy ez meghozza az eredményt.
Az első dobásokra nagyon koncentrált Zsolti, aminek meg is lett a jutalma, hiszen egy nagyon kemény ellenállásba ütközött az erős kapás utáni bevágása. Rövid, könnyű botja azonnal perecre hajlott, innen láthattuk, hogy nem akárkivel lesz dolgunk. Jó időbe telt, amíg legalább víz közé kényszerítette a halat, lefelé törési kísérletéből pontosan tudni lehetett, hogy egy decemberi harcsa éhezett meg a jó mozgó kanálra.

Nem éppen a harcsának passzoló pergető felszerelés, de állta a sarat rendesen

Bizony a finom bottal, és a 0,06-os fonottal nem kis teljesítmény volt feltornászni az ötös vízből

A nagy várakozásra, végre megmutatta magát őkelme. Első pillantásra 15 kiló közöttinek saccoltuk, a horog elől, középen, az alsó állkapcsa szélében ült. Zsolti érezte, hogy ebből baj is lehet, így nem erőltette túlságosan gyorsan a csónak mellé a halat. A harcsa mintha megérezte volna aggodalmunkat, forgolódni kezdett, mire végül kipattant belőle a rosszul akadt drilling.

A termetes jószág most ennyit engedett magából megmutatni

A harcsa elveszítését nem sajnálta Zsolti, mindketten annak örültünk, hogy teljes terjedelmében láthattuk a nagytestű ragadozót, idő előtti távozásának okai, körülményei világosak voltak, nem hagyott nyitott kérdést előttünk.
A fárasztás az én adrenalin szintemet is magasra lökte. Jó hosszú dobásokkal, fenékre engedett villantóval, változatos sebességű bevontatással pásztáztam át az előttem lévő területet. Alig dobtam párat, amikor a fenék felett lassan vezetett kanalamat élet ütésekkel támadta valaki. Az utolsó odaverésére azonban bevágtam, és örömmel tudatosult bennem: halat akasztottam. Lassú, folyamatos pumpálásokkal tudtam magam felé terelgetni, csak a csónak alá érve érezte a veszélyt, ekkor aztán fejrázásokkal próbált szabadulni a biztonságot adó sötét mélység felé. A bő kettes forma süllőt hasa alá nyúlva emeltem ki a vízből, a 16 grammos kanalat úgy eltüntette, hogy az nem látszott ki a szájából.

Gyönyörű, makkegészséges csurgói süllőnek örülhettem

A siker felvillanyozta a kis csapatot. Amíg Zsolt átnavigált a következő helyre, én ünnepélyesen ittam egy kis teát süllőm egészségére. Az újabb pályán nem volt érdeklődő a kanalakra, így jobbnak láttuk, ha ismét a twistereket kínáljuk fel. Zsoltnak nem kellett sokat dobálni a kapásért, szinte a csónak alatt kapott egy éles ütést, amire azonnal reagálni is tudott. A valamivel kiló alatti süllő nem mutatott komoly ellenállást, a horogszabadítás után vissza is nyerte a szabadságát.

A decemberi nap, mint köztudott, nem sok időt tölt az égbolton, szerettünk volna mi is még időben, a drasztikus fényváltás előtt a kikötőbe érni. A horgászat idejét így jobban lecsökkentve, biztos, ami biztos alapon előbb elindultunk. Mindvégig a GPS-t figyelve, teljes gázzal motoroztunk a cél felé, Zsolti is és én is már régen elveszítettük tájékozódási képességünket, csak annyit láttunk a monitoron, hogy méterről-méterre közelebb vagyunk ahhoz, ahonnan jöttünk reggel.
Utólag visszagondolva eredményes napot zártunk, éreztem, hogy megint egy kicsivel közelebb kerültünk a halakhoz, a képlet megoldásához. A villantó és a gumi egymást váltva működött most, nem úgy, mint pár nappal később, amikor a tüskéshátúak csak a gumit voltak hajlandóak elkapni. Nemsokára azt is elmesélem!