A címben használt kifejezés sok esetben nem lenne több egy hatásvadász megközelítésnél, azonban a 2020. évi Method Feeder Országos Bajnokság októberi döntőjét illetően, azt gondolom, abszolút megállja a helyét. Előzetesen talán okkal lehetett számítani arra, hogy némi helyzeti előnnyel indulhatnak azok a versenyzők, akik a kvalifikációhoz szükséges 3 fordulót megegyező helyszínen, azaz itt, a Nagybajom mellett található Ötös-Hárs Víztározón abszolválták. Ekkor azonban még nem is sejthettük, hogy a ránk váró körülmények, illetve fogási lehetőségek a nyár elején tapasztaltaktól alapjaiban eltérő irányt vesznek, egyfajta újratervezést szükségessé téve. A csapatból hármunkra, a Zoli, Bence és jómagam által alkotott egységre várt a megoldás feladata, így vetettük bele magunkat hétfő reggel a víz kirakósának összeillesztésébe.

A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy már egy nappal korábban, vasárnap megérkeztünk a tópartra, hiszen nem titkolt cél volt közvetlen tapasztalatokat szerezni a zajló felkészülési verseny fogásairól. Már ekkor szemet szúrt – és sajnos a következő napok során csak még nyilvánvalóbbá vált – az a tendencia, hogy a júniusban tapasztalt kárász középpontú peca gyakorlatilag életjeleit sem mutatja, elvétve pár darabot lehetett belőlük merítőben látni pályaszinten. Emellett viszont érzékelhető volt az is, hogy a pontyok aktivitására összességében, a számukra megfelelő technológiát bevetve lehet számítani, többen meg tudták ugyanis oldani helyeiket mind a kettő 5 órás etapban.

Ők voltak azok, akikkel a hét folyamán nagyon kevés alkalom adódott a találkozásra.

Nem voltunk boldogok, hiszen az elődöntőt alapvetően a kárászok elejtésére húztuk fel, amit ott sikerült is kellően stabil szintre csiszolni, pár darab beeső bajszossal felépítve azt. Megjegyzendő, hogy az akkori fordulók alakulásával valamilyen szinten már látszott – az első, pénteki versenynapot leszámítva -, hogy a jó eredményhez bizony pontyot is kell fogni. 

A vasárnap látottak tükrében az első két napban azt igyekeztünk felmérni, hogy a júniusban megszülető, onnan most továbbvitt megközelítések hogyan muzsikálnak.

A hétfői edzés informatívnak csak módjával volt nevezhető, hiszen gyakorlatilag üresben ültünk, bármennyire is szándékban állt ezt elkerülni. Egy valami azonban mégis leszűrhető volt, és nagyon szépen látszódott: az eléjük tálalt kaján bizony előszeretettel, illetve ami legalább ilyen fontos, stabilan ott tartózkodtak uszonyos barátaink, jelentősebb megszakítások nélkül érkeztek az akciók.

A Benzar Seria Method család Pro Corn etetőanyagaival bárhol, az év bármely szakaszában nyugodt szívvel ülnék le, amennyiben pontyozásról van szó. Többen, több helyen és felületen kiemeltük már, hogy ha tartózkodnak a meghorgászott hely környezetében érdeklődők, azokat bizony a kaja össze fogja gyűjteni, és ez a mostani verseny során is jól látszódott.

A második tréningnapon szerencsére már sikerült úgy alakítani a helyezkedést, hogy valójában a „sűrűjében” találjuk magunkat, ráadásul egyik oldalról a TOP MIX csapat néhány tagjával, akikről ekkorra már köztudottá vált, hogy bizony nincsenek rossz úton a megfejtést illetően. Ezt az 5 órát eredendően arra szántuk, hogy a fehérhalak megfogásáról terjengő rémhíreknek direktben, saját kézből is utána menjünk. Azonban mivel olyan versenytársak ültek a közvetlen szomszédságban, akiknek a bajszosak elejtése ekkorra már elég stabilan ment, így az sem volt mellékes, hogy ehhez mérten kiderülhetett, abban nagyjából hol is tartunk. A „valahogyan fogjunk pontyon kívül más halat, lehetőleg többet is” jeligéjű próbálkozás sajnos 2,5 óra után teljességgel értelmét vesztette, gyakorlatilag semmilyen válaszreakció nem érkezett az erre a célra kigondolt koncepcióra. Sem az élőcsali tűzés, sem az apró horog és a finom előke nem hozott sikert, ahogyan az elődöntőben olyannyira jól vizsgázó, picire megfaragott Benzar Smoke Wafter-ek sem adták meg az áttörést. Nagyon úgy nézett ki tehát, hogy ezt az irányt bizony fájó szívvel, de el kell engedni, és a versenyig hátralévő 2 napban a benti, alapvetően pontyos pecát tökéletesíteni.

A Benzar Concourse Method Feeder botok kérdés nélkül a felsőkategóriát képviselik, ötvözve azt az erőtartalékot és rugalmasságot, ami elengedhetetlen a lendületes és pontos távoli dobásokhoz, valamint a túlsó végen küzdő ellenfél erőinek hatékony felőrléséhez. Nagybajomban mindkét fent említett tulajdonságra – és a 3,90 méteres változatra - szükség volt, hiszen a tó legszélesebb részén el kellett tudni érni 90-100 méter körüli távolságokat is. Ezután pedig – optimális esetben - adódott a következő megoldandó feladat, a megakasztott hal kivarázsolása a merítőig anélkül, hogy az a szomszédok zsinórját összeszedte volna.

A szerdai szabad, illetve a csütörtöki, már kötelező jellegű edzések során két fontos kérdéskörben kellett megfelelő eredményt kihozni. Ezek egyrészt az etetés szükségességére, illetve mennyiségére, másrészt pedig a megfelelő méretű és formájú horgon történő hatékony csalifelkínálásra vonatkoztak. Abban ekkorra már konszenzusra jutottunk, hogy legnagyobb eséllyel a tó közepét jelző bójasor vonalában lehet megfogni azt az 5-6 darab halat, amiről úgy véltük, hogy „mezőnyben” szinte biztosan elég lehet a szektor első néhány helyének megszerzéséhez.

Az előző gondolatok viszonylag egyszerű körülményekként is hangozhatnak, azonban a jó néhány megszakítás melletti szélső hellyel együtt járó potenciál, valamint a tény, hogy ez a bizonyos bójasor távolság mindkét oldalról vallatás alatt állt, igencsak árnyalta a dolgot.

A képet részleteiben tekintve szembetűnő lehet a 3,90-es Benzar Method Feeder bot, valamint az annak végén megbúvó bordás kosár jelenléte. Mindezekből pedig már könnyedén kikövetkeztethető, hogy végül bizalmat szavaztunk az alapozó etetésnek.

Természetesen nem tolakodó mennyiségekről van szó, mindösszesen 5 dobásnyi alapot tettünk be a kiválasztott távra az erre szánt 10 percben. Az edzésnapok tapasztalatai egyértelműen azt tükrözték vissza, hogy az így generált csobogástól megriadt a hal, és általában szükség volt egy-másfél órára ahhoz, hogy visszatérjenek. Ezt az időszakot, míg a bejuttatott Pro Corn pihent, arra fordítottuk, hogy egy nagyobb távon, az etetésen 6-8 méterrel túlnyúlva próbáljunk lehetőség szerint minél többet megfogni ezekből a megugró halakból.

Jobb oldalon az etetés, a balon pedig az említett első másfél órás időszak mögöttes pecájának elemei. A csonti, illetve a pinki szintén használatba került esetenként a csalizásnál, megbolondítva vele a bajszosakra váró Coated Waftert.

Az Excalibur Round Feeder lett végül az a horog, amire rábíztuk magunkat a versenyfordulók során. A használt 14-es méret hivalkodónak semmiképp sem nevezhető, sőt, kifejezetten diszkrét nagyságú. Azonban olyan stabilan tud akadni, és tartani a halat, ami egy kellően rugalmas bottal párban minden esélyt megad arra, hogy a fárasztás sikerrel záruljon.

Az egyértelmű favorit, avagy a kókuszos Benzar Coated Wafter bevetésre kész állapotában. Kiemelt jelentősége volt, hogy a csali a használt horog súlyához igazítottan kerüljön felkínálásra, oly mértékben megfaragva, ami a 14-es változatot éppen annyira billenti meg, melynek köszönhetően hegye éppen csak érje a mederfeneket.  

Miután elérkezettnek tűnt a pillanat a váltásra, és eleget pihent a kezdetben megetetett hely, a következő dobások már célzottan oda repültek, szinte mindig a kukoricás töltettel, amivel az érkező hal ott már alapból is találkozhatott. Az alaptáv mögötti zóna vallatása nem minden esetben bizonyult egyforma hatékonyságúnak, néha 2-3, máskor mindösszesen egyetlen kapást adott, de természetesen volt olyan példa is, amikor ott egyáltalán nem sikerült értékelhető akciót elérni. Ez utóbbi kimenetel a középső szektorokban – különösen az erdő felöli oldalon - igen gyakran előfordult, itt valóban, túlzás nélkül vért kellett izzadni minden egyes kapásért, mindhárom fordulóban. Az etetés helyének meghorgászásáról is hasonló következtetéseket lehetett levonni, hiszen volt, amikor látványosan – természetesen a körülményekhez mérten – működött, és adott rövidebb időn belül több kapást is, máskor ugyanez csak egy-két lényegi eseményben volt mérhető. Összességében, a fordulóinkat együtt nézve azonban innen tudtuk a több halat szákba terelni, amihez hozzájárult még egy tényező, ami nem volt más, mint a ráetetés lehetősége. A félidő környékén esetenként, ha már egyértelműen „halottnak” tűnt a hely, és 4-5 dobás óta nem történt érdemi akció, repült 3 bordás kosárnyi Pro Corn a helyére, és következett az újabb mögötte-rajta játék, a várva várt görbülő spicc látványáért.

Zoli pénteki termése egy nagyon küzdelmes forduló végén. Ahogy azt sejteni lehetett, a pálya középső részein nem hogy 4-5, de már 2-3 darab hallal is a szektorok első harmadában lehetett végezni.

Az egész hetes küzdelem végén Zoli kiegyensúlyozott pecával, 3+3+4 ponttal egészen az összesített lista 41. helyéig tudott előrejönni; Bence 2+4+5-ös termésével az összetett 9., a 3 évet magában foglaló ranglistán pedig az előkelő harmadik helyet tudta megszerezni; én pedig 2+8+1 ponttal a 21. helyen végeztem.

Azt gondolom csapatként ismét jelesre vizsgáztunk, összeszokottan, egymással mindent megosztva építgettük a taktikát, ami szerencsére – az eredményekre nézve - meg is hozta a gyümölcsét.

A vasárnap horgászott pályacsúcsra pedig kiváltképp büszke vagyok!

Egy nagyon nehéz, a fizikai próbatételekhez mérten szellemileg legalább annyira kimerítő héten vagyunk túl, ahol ismét bebizonyosodott, hogy az adott pálya mindig kihívások elé állít, és az így kapott feladványokat bizony ott helyben kell megoldani. Gratulálok minden döntősnek, a dobogósoknak, valamint a ranglista első 10 helyezettjének a válogatott kerettagsághoz!

A versenyszezonnak (lassan) vége, de amíg a kosár csobbanni tud, az évnek közel sem!

Ujszászi Dániel

Energofish Feeder Team