Közel félóra eredménytelen dobálás után, éppen a mûcsali cseréjén gondolkodtam, amikor az egyik sziklafal elõtt határozottan belecsippentett valami a wobblerembe, de nem akadt! Irgum-burgum, a kutyafáját! Levegõt se vettem, a mûcsalit egy mozdulattal visszaküldtem, és ezúttal rajta voltam a vehemens kapáson! Brutális nagy kontrát tartottam, és máris feszes zsinórral követtem a meglepett halat…

Rögtön felismertem, hogy keménykedésem indokolatlan, a zsákmány feleakkora se lehet, mint Jánosé. Hamar kézbe vettem a fiatal szivárványost, majd leválasztottam a horogról.
Lassan visszanyertem a lelkesedésemet, és újult erõvel dobtam a kis wobblert. A kora õszi nap éppen melegíteni kezdett, minden olyan szépen alakult, mint az ideális horgásztörténetekben, ahol a nagyhal elõbb-utóbb horogra kerül. Kár lenne tehát idõ ellõtt feladnom!


A kis pisztráng csak kívülrõl akadt

A következõ kis szivárványosom olyan gyorsan került horogra, hogy hirtelen úgy rémlett, mintha az imént visszaengedett halamat fogtam volna ki ismét… Legalábbis teljesen egyformák voltak. De mégsem. Az utóbbi enyhén sötétebb volt, és a farkából hiányzott egy kis darab.


Kicsi, de mohó…

Aztán egy idõre megint abbamaradtak a kapások. Én is fáradni kezdtem. Már nem tudtam elég pontosan követni, hogy éppen milyen mélységben haladhat a wobblerem… Folyton az volt az érzésem, hogy képtelen vagyok a kívánt mélységben tartani, minden bevontatott centivel feljebb és feljebb emelkedett a mûhal, ez pedig kezdett igen bosszantóvá válni.


Nagyobbik pisztrángom is a sziklafal mellõl jött

Bõ egy óra telt el eseménytelenül, közben János sem produkált semmit. Úgy tûnt, hogy be kell érnünk ennyivel. De aztán az egyik bevontatás alatt egy pillanat alatt életre kelt a cájgom, és vad rángatózással indult a mély felé… Riadtan tartottam rá, és rögtön éreztem, hogy ez már szép hal lesz! Adtam neki egy kis zsinór, majd amikor láttam, hogy a hal egy állandó hosszúságú pórázon is képes kiugrálni magát, megszorítottam a féket, és már csak abban bíztam nagyon, hogy nem fogja kirázni magából a horgot! A pisztráng hisztérikusan magasba lendült párszor, majd úgy döntött, hogy mégiscsak engedi parthoz vezetni magát. Hát parthoz vezettem.


Kéz a tarkóra…

A pisztráng oxigénigénye fárasztás közben is hatalmas, ez a gyengéje… Nagyon hamar fulladozni kezd, és gyorsan kábul. Ha az elsõ kirohanásait sikerült lekezelnünk, egy csapásra megszelídül, és szinte élõ halottként sodródik felénk.
Nem szabad viszont lebecsülnünk az elsõ nekirugaszkodásait! Ezekben a pillanatokban hatalmas meglepetéseket képes okozni! Zárójelben jegyzem meg, hogy volt már 3 kilós sebes pisztrángom, amelyet középerõs pergetõcájggal is alig bírtam megszelídíteni! Többször kiugrott a vízbõl, nekiszaladt minden bokornak, és csak nehezen tudtam követni a patakon… Nos, azóta nagyon megfontoltan válogatok pisztrángozó pergetõ felszerelést. Kizárt dolog, hogy holmi 5-10 grammos virgácsokkal útra induljak! Ha öreg pisztrángokat keresek, akkor nálam a „süllõzõ” botkategória az ideális.


Ez már szépen torokra vette a kis Minnow-t

Nyilván, a képeken látható halaink még messze nem „öreg” pisztrángok. Az erdélyi hegyi tározók sok 3-5 kilós pisztrángot is tartogatnak, és talán ezeket nevezhetnénk kiemelkedõ fogásnak – nem beszélve a tízévente regisztrált 7-8 kilós fogásokról. Sõt, hogy tovább fokozzam, a román szakirodalom említ 15 kilós tavi pisztrángokat is, de az én csekély harminc évemben ilyen fogásról nem hallottam.


Szép hal, szép horgász… :) Nagyobbik pisztrángom pár másodperccel szabadulása elõtt

Mindemellett igyekszem rendet teremteni a horgászlegendák ködös sûrûjében, és egy jó adag szkepticizmussal csak az igazán hihetõ történetekre koncentrálni, hiszen a hegyi tavakra látogató horgászok nagy része eredménytelenül dobál hosszú idõn át, anélkül, hogy bármilyen nyomát látná a halaknak, ez pedig nehezen egyeztethetõ össze a pisztrángóriásokról szóló legendákkal.


Mindig visszaengedem õket, nincs kivétel!

Hol keressük tehát? Úgy gondolom, ebben a kérdésben abból kell kiindulnunk, hogy a pisztrángmatuzsálem is egy hal, mely halként viselkedik… Valószínûleg izgalmas elképzelni egy huszonöt méteres sötét mélységben szobrozó halat, de ha ez így lenne, akkor halunk hamar éhen veszne vagy megvakulna. Ott kell keresnünk tehát a nagyokat is, ahol a kicsiket találjuk – befolyók, kisebb öblök környékén, de meglepõen sok halat találok általában a gátak közvetlen közelében is (nyilván itt gyûl össze minden hordalék, ami vonzza a kishalakat, majd a nagyokat is). Továbbá sokkal több pisztrángot fognak a partszélekben, mint a tó közepén – nyilván a part közelében több táplálék fordul elõ.
Ha csónakkal indulunk horgászni, akkor keressük a kishalakat, és ahol megvillanni látjuk õket, ott álljunk le! Ha pedig a parton haladunk, akkor mindig a gát és a befolyók környékét fésüljük át elsõként, majd itt is olyan partszakaszokat keressünk, ahol látunk kishalakat a vízszélben.
Ja, és egy másik fontos dolog: általában azok fognak nagy pisztrángot, akik gyakran járnak horgászni… Egy-két alkalom kevés a sikerhez, bármekkora szaktudással rendelkezzünk! Ahogy a nagy harcsát „ki kell ülni”, úgy a nagy pisztrángot „ki kell járni”! Ennyi a titok. Becsszóra!