Megjelent: 2007. november 16. | Forrás: Pásztor István | Írások
Egyre jobb idõket jósolnak. Bejön majd valami front, a tegnapi derült estét felváltja a borús takony. Csukailag nem biztos, hogy ez baj; emberileg azonban…
Szétosztódott a csapat az utolsó napra. Norbiékkal helyben maradtunk, nem volt már akkora a lelkesedés egy nagyobb túrára, pláne, hogy délig tudtak csak maradni. A társaság másik fele pedig a tegnapi sikerhelyet vette célba.
A Jana tiszta vízzel várt. Az esélyt tehát felkínálta. A többi rajtunk múlt.
Elsõ csukám még esõmentes, szélcsendes idõben jött.
A gumicsónak csendesen futott rá a holtágacska tükörsima felszínére. Alig merül ez a test, és az elektromos motor némán tolja elõre, akár ötféle sebességgel. Na meg hátra is. Ennek itt haszna van. Fõként a legkisebb fokozatnak. Éppen csak halad a csónak, de egy szûk térben nem is kell több, ha helyváltoztatásra szánja el magát az ember.
Barátaim a hínár mellé állva dobálták a medret a nagyobbacska ladikból, amit nem erre találtak ki, nem csoda, hogy kevés kedvük volt méterenként arrébb állni, ha kimerült a meghorgászott placc. De megtették, csak nyögve-nyelve.
Én meg, illetve a kis csónak, innen oda, onnan ide, nem kellett súly sem, nem is volt persze nálam… Miden hely kinyílt elõttem, mindent meg tudtam dobni, mindent el tudtam érni. Más kérdés, hogy hal nélkül.
A nagy horog éppen csak akadt!
A szélcsend és a nyomott levegõ a korábbi szeles napokat látva esõ után kiáltott. Igaza lesz a jósoknak, de még kitarthatna egy kicsit azért a szárazság.
Közben arrébb evickéltem társaimtól, és kicsit hátrébb, ahol már erõsen szûkült a nyílt mederrész. Tegnapelõtt óta is apadt rendesen, a holtág vize, megváltozott a kép erõsen. Már alig-csapásnak mondanám a két növénymezõ közötti sávot, nem is mentem tovább, ez újbóli kiindulópontnak jó lesz. A „jónak tûnõ helyek" cikk-cakk felkeresése ugyebár nem hozott eredményt, így taktikát váltottam.
Most módszeresen megyek a víz közepén, a morotva-keresztezõdés felé, és elõre, jobbra, balra hajigálva szisztematikus takarításba kezdek – gondoltam magamban.
Mindeközben Norbit láttam a távolban (ami azért közel sem távol) fárasztani, ez jó jelnek tûnt, talán elindul valami, nem létezik, hogy ne legyen itt csuka.
10-30 grammos és 30-80 grammos Blade-ek közül válogatok, mindkettõ 2,40-es, talán a legjobb méret az ilyen csónakos pecához. És talán a legeltaláltabb két típus a szériában. Már fogásra is jók, de akciójuk, karakterük szintén ideális.
A könnyebb bottal a körforgók, kisebb wobblerek pottyinthatók, a keményebbel a támolygók, a nagyobb wobblerek és a nagy körforgók. Nem kell ide három méteres bot, zavarna is a csónakban, elvégre szinte rá lehet állni a helyre biztonságos dobótávból akár, nincs szükség most igazán nagy suhintásokra.
Az elsõ hal a meder közepébõl jött. A víz átlátszó volt, tisztán kivehetõvé téve a feneket, a hínárfoltokat. Szinte csak a csukákat nem láttuk a vízben, de elképzeltük õket, annyira ideálisnak tûnt a terep. Bármelyik gaz alatt, mellett, vagy -ban, ott lapulhattak. S lapultak is. Akárcsak ez az elsõ.
Ez már jobban fest, de nem csak az esõáztatta gumicsónak miatt
Könnyû ezüstös kanállal sikerült becsapni, ez kell ide a sekélyesbe. A szakirodalom kiváltképp szereti fedett ég esetén ajánlgatni a világos csalikat, hát most be is jött. A tiszta víz nem akadály ilyenkor.
Negyed-tíz! Atyaisten. Ennyit kellett várni a halra? Ideje belehúzni!
Ki gondolta, hogy újabb két óra kapástalanság következik?
Csupán egy megriasztásra futotta az erõmbõl. Hiába, a kis vízben ez gyakori, ha az ember rámegy a pályára, szó szerint. A halak ilyenkor már nem annyira a rablásukkal, inkább az ijedtségükkel árulják el magukat. Mint egy fácán, vagy nyúl, lapulnak sokáig, a célba dobott csalit nem veszik fel, de nem is mozdulnak, pedig mibõl állna arrébb evezni egy kicsit…
Nem, ezek csak dekkolnak, dekkolnak, hogy végül egy jó burványlással, mellyel tudtára adják a horgásznak, hogy itt voltak, kierõszakolnak egy káromkodást.
Szóval pontban negyed-tizenkettõkor jött csak a követezõ, igaz, közben Tomi is elkapott kettõt, de õ léggyel! Egy kis egzotikum a szürke napon, ennyi járt. Már csak az esõ miatt, is, ami tízkor rázendített. Sordinoban ugyan, de áztatott a kutya!
Második halam már jobbacska volt, de muszáj mellétennem a kicsinyítõ képzõt, 50 centivel nem lehet villogni a Tisza-tavon.
Újabb kapás 15 perc múlva, de ez egy bugylicsek, majd dél elõtt ismét egy méretes forma. Sablon 44-es csuka, még a lábamra is jó lenne.
Norbiéknak már mehetnékjük volt. Esett is, meg a szerencsével is hadakoztak, és persze eleve csak fél napot terveztek mára. Dél van. Fél nap.
Negyed egykor jött a következõ, de ezúttal már egy új csalira, hiszen megengedtem magamnak a kísérletezést.
Meg is jegyzik, hogy vagy szarba nyúltam, vagy a Mester, azaz Balázs érintette meg a vállamat még reggel, indulás elõtt. Ugyanis szokatlan módon az õ formáját hozom.
A bugyli is ér!
Szabadkozhattam, hogy ez csak a gumicsónak miatt van, de úgy is gondoltam. Felülmúlhatatlan egy olyan vízi jármû, ami hangtalanul, és fürgén tud közlekedni, helyet váltani, különösen egy emberrel, szemben egy statikus, és kétemberes csónakkal.
Érdekes volt látni a különbséget.
Fél egy, barátaim már mennének, épp rántanák be a motort, amikor az újabb csukát mutatom feléjük. Csak legyintenek…
Ez a hatodik a kis vízben, itt az idõ, hogy kinézzek az Örvényi-morotvára.
Csak a kíváncsiság hajt, az eszem már engem is hazafelé vezetne, egyre jobban esik ugyanis.
A sás elõtt itt is szélesen terült el a tökös, közte jó kis tisztásokkal, a legjobb helyekkel.
Igen ám, de itt már befúj a szél, nem lehet csak úgy bóklászni, ismét stratégia kell. Feljebb megyek, szembe a széllel az élõ irányába és úgy csurgatom magam a gaz mellett, közben ejtegetek – ezt határoztam el, de ott, akkor, persze nem foglaltam ilyen szép kerek mondatba.
Az ötödik után a hatodikat is Oregonnal fogtam. Félve fotóztam az esõben,
ami azért egy kicsit csendesedett közben.
Fúj is vissza a szél, ahogy kell, kicsit gyorsan talán, mert idõközben fel is támadt, ejh, pedig irdatlan jól nézett ki a rész elõttem. De nem lehettem telhetetlen, eddigre már jó volt a napom.
Mégsem nyugodtam bele, rámentem a tökre, az megtart egy kicsit, így viszont középrõl ejtegethettem a tiszta foltokba. Gyönyörû kapás az egyik hatalmas levél mellett! Magam is meglepõdök annyira gyors volt. Egy pofon inkább a csalinak, nem is kapás.
Újra libben a kanál, ugyanoda, de semmi. Még párszor, semmi. Más villantóval, semmi.
Elment. Sebaj, haladjunk tovább! A motorral adok egy kis lendületet a gumitestnek, lehet szlalomozni a növények között, bõven elférek. Ám mikor a kapás helyére értem, egy óriási burvány szinte meglöki a csónakot. Szabályosan megijedtem. Hûha! Mi volt itt. Csak nem a csuka. A csukám?! Vélhetõen az. Egy kapitális méghozzá.
A Jana-fok sekély széleNa jó, rendeztem a sorokat, de a szél csak fújt, viszont a Jana már nem vonzott annyira, mert az esõ meg csak esett... A sarokból dobtam még egy hosszút, egy pontosat. Puff, egy bugylit kaptam a holtágtól a végére. Ez így volt kitalálva.
Balázsék eközben az Óhalászin fogtak szép csukákat, 2-3-4 kilósokat. Nem sokat, de eleget. Élménynek eleget. Ezt már csak a kikötõben tudtam meg.
Itt csuktuk össze a hajókat is, az öt nap után. Jól szolgáltak. Meg is dicsértük õket mielõtt elnyelte õket a kombik csomagtere.
Vegyes volt ez a pár nap. Állítólag ilyen gyengén még nem evett a csuka a tározón õsszel. Nem tudom. Mások szerint viszont nagyon ment. És sok kapitális is jött eközben. Ezek szerint nem csak nekem volt vegyes élményem…
Hiába, kiismerni a vizet, talán egy élet is kevés, pár nap nem különben. Pláne, hogy mi csak csukáztunk! Aztán ki tudja… A morzsákból lesz az egész, és még én is tudtam fejlõdni a végére.
Nincs más hátra, vissza kell menni, tapasztalatot gyûjteni. Minél többet. Na jó, megyek is!
És az Örvényi-morotva sarka
Európai Uniós Pályázataink