Megjelent: 2019. szeptember 27. | Forrás: Szabó Bence | Írások

Micsoda nap volt! Összesen 6 különböző halfaj képviselőjével volt szerencsém találkozni egy rövid időre a legutóbbi, dunai horgászatom során, amely felejthetetlenre sikeredett! Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ez egy nem szokványos nap lesz, hiszen végre ki kell lépnem a komfortzónámat jelentő, különböző méretű, természetes és mesterséges állóvizek világából. Tudtam jól, hogy már a horgászhelyem megtalálása sem lesz gyerekjáték, elvégre a dunai helyismeretem (egyelőre) a nullához konvergál. A peca többi részéről nem is beszélve, hiszen elsősorban olvasott és hallott információkra, semmint személyes tapasztalatokra hagyatkoztam taktikám és csalogatóanyagaim összeállítása során. Egy valamiben azonban biztos voltam: ha törik, ha szakad, valahogy leküzdöm az összes szembejövő akadályt!

Hogy mi a sikeres dunai horgászat titka? Ezt sajnos nem tudom megmondani. Annyi azonban biztos, hogy elsőként találnunk kell egy megfelelő helyet, ahol reális esély van a halfogásra. A kérdés már csak az, hogy helyismeret nélkül hogyan keressünk ilyet! Az egyes szakaszokban, horgászhelyekben rejlő potenciál nagyban függ a vízállástól, annak alakulásától, így ha például múlt héten jól fogtak valahol, az közel sem jelenti azt, hogy egy hét elteltével is érdemes ott horgászni, hiszen a körülmények folyamatosan változnak. Célszerű tehát egy horgászbarát segítségét kérni, aki jól ismeri az öreg folyót és tud tanácsolni olyan partszakaszt, ahol érdemes az adott vízállás mellett próbálkozni. Természetesen én is ezt tettem, így nagyjából tudtam, hogy merre induljak el. A Dunán azonban nincsen kitáblázva, hogy „ide gyere, itt eszik a márna", így a pontos horgászhely megtalálása még akkor sem egyszerű, ha azt már tudjuk, hogy a főútról hol kell letérni. Némi keresgélés után azonban célba értem és egy, a kiválasztott partszakaszt már előző este óta vallató spori megnyugtatott, hogy igen, jó helyen járok.

Így nézett ki a dunai halaknak szánt keverék. Csupa sajtos finomság!

A keszegfélék előszeretettel fogyasztják a búzát, így darabos összetevő gyanánt ezt használtam én is a morzsa mellett.

Mindössze másfél liter csontit ragasztottam meg, amely elégnek is bizonyult.

„Megérkeztem, innentől sínen vagyok" – gondoltam magamban. Szerencsére ez hellyel-közzel így is lett, hiszen a horgászat abszolút a terveim szerint alakult, sőt, de ne szaladjunk ennyire előre. A kipakolást követően az első dolgom a csalogatóanyagok előkészítse volt. 3 kg sajtos kaját kevertem két bő marék sajtliszttel, fél kiló búzával és némi süllyedő, piros morzsával gazdagítva. Nem kevés, de úgy hallottam, folyóvízen horgászva nem érdemes a „kevesebb néha több" elvet alkalmazni. Az etetőanyag mellett készültem némi ragasztott csontival is, hiszen elsősorban márnát szerettem volna fogni, márpedig az ő kedvencük a csonti, legalábbis tavaly novemberben, az első dunai horgászatom során így tapasztaltam. Mivel az idő meglehetősen csípős volt reggel, így kellett egy jó fél óra, mire az etetőanyag elérte a megfelelő, az állóvízitől lényegesen nedvesebb, tapadósabb állagot és a lárvák ragasztásának is a végére értem. Nem volt más teendőm, mint meghatározni, hogy milyen méretű kosárral tudom meghorgászni a kiválasztott, 30 méteres távot. Ehhez bedobtam először egy 100, majd 120, végül pedig egy 150 grammos kosárral etetőanyag nélkül. Ilyenkor a spicc jelzi nekünk, hogy megáll-e a kosár vagy sem. Ha a bot vége bólogat, akkor bizony növelnünk kell a méretet! Esetemben csak a 150-es állt meg stabilan, a kisebbek sajnos nem.

Kénytelen voltam a legnehezebb, 150 grammos típust használni az erős sodrás miatt.

Minden készen állt, kezdődhetett végre a peca! Sokat gondolkodtam, hogy etessek-e vagy bízzak a folyamatos, ütemes horgászatban, azonban végül úgy határoztam, hogy 10 dobásnyi alap nem árthat. Ennek bejuttatása után felakasztottam méteres előkémet a karabinerbe majd bevetettem készségem csonti csalival az etetés helyére. Bár nem vagyok gyakorlott folyóvízi horgász, abban biztos voltam, hogy a Dunán sem az etetőanyag és a csali a legfontosabb, hanem a pontos, precíz és ütemes horgászat. Ennek érdekében a peca alatt végig 3 percenként dobtam újat, ezzel biztosítva azt, hogy az erős sodrás ellenére is legyen mindig valamilyen finomság az etetés centrumában. Mindössze néhányszor próbáltam „ráülni" egy kicsit hosszabban, 5-6 perc erejéig, de ilyenkor egyetlen kapást sem sikerült kicsikarnom. Amikor halat fogtam, a kapás rendre 2-3 percen belül bekövetkezett, sőt, az is előfordult, hogy „beülőben", azaz az előke mederfeneket érése előtt már megtörtént az akasztás.

Az etetés és a horgászat során is ragasztott csonti került a kosár közepébe, melyet etetőanyaggal „dugóztam".

A 200 gramm körüli töltet bejuttatásához bizony nemcsak bátorság, hanem megbízható felszerelés is szükséges!

Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, mire rátalálnak a Duna lakói az etetésemre, de nagy meglepetésemre már a második dobásra halat fogtam. Nem is akármilyet, ugyanis egy elképesztő színekben pompázó leánykoncér kívánta meg a csonticsokrot! Mondtam is fotós kollégámnak, Zolinak, hogy ilyen fantasztikus példányt bizony nem minden nap fogni, korábban egyébként még nekem sem sikerült. A folytatás sem volt hétköznapi, hiszen a koncér után sorra jöttek a szebbnél szebb szilvák, néhány bodri és egy jász, amelynek külön örültem, hiszen ez az egyik kedvenc halam. Ezeket a pikkelyeseket mind-mind csonticsokorral sikerült becsapnom, illetve úgy tűnt, hogy a méteres előke is jól működik.

Fantasztikus hal, melyért már megint érdemes volt korán kelni!

A koncér után a szilvák uralták a terepet.

A nap legkisebb halai az etetés fölül érkező bodorkák voltak.

Egy harcos jászkeszeg, nekem ő volt a nap hala!

A felszerelésem összeállítása okozta egyébként a legkevesebb fejtörést, ugyanis nem volt kérdés számomra, hogy a mindent is kibíró River Feeder-t kell magammal hoznom, amelynek tökéletes társa kedvenc orsóm, mellyel egyébként oly sokat horgászom nagy távolságba. Az esetlegesen előforduló, mederben megbúvó akadók miatt nem 0,20-as, hanem 0,25-ös monofil főzsinórt csévéltem a dobra, melynek végére 0,20-as fonott dobóelőke került. Az előkém sem volt túl finom, hiszen 0,20-as vastagságút használtam, melyre egy 7-es méretű erős, vastaghúsú horgot kötöttem. Durva, de talán nem annyira, hogy ne tudjam vele becsapni az időnként rendkívül gyanakvó folyóvízi halakat. Azért pedig, hogy a termetesebb márnák megfogása se okozzon problémát, természetesen nem maradt ki az erőgumi sem a szerelékből, melynek nagy hasznát vehetjük, ha a megakasztott hal kikéri a zsinórt a klipszből, emellett a nehéz kosár folyamatos himbálózását is remekül csillapítja.

A River Feeder bírja a kiképzést! Ereje mellett fontos kiemelnem, hogy mindössze 3 halat vesztettem vele a nap folyamán.

A Pro Cast Method Feeder folyóvízen is megállja a helyét!

Ahhoz, hogy a kapásokat halra tudjuk váltani, szükség van egy megbízható horogra és előkezsinórra is.

Az erőgumit nem számolva egyméteres volt az előkém végig. Szerintem remekül működött!

A csalizás kérdését nem bonyolítottam túl. Csonticsokor, aztán had szóljon!

Amennyire „szilvás" volt a horgászat első része, annyira márnás és paducos lett az utolsó két óra. Előfordult, hogy egymás után fogtam 3 márnát, majd 4 paducot és gyakorlatilag minden dobás során volt akció. Fantasztikus horgászat volt ez, annak ellenére is, hogy egész nap nagyon erős szembeszél fújt, kifejezetten kellemetlenné téve az időjárást. A lényeg azonban, hogy folyamatosan volt esemény, egy pillanatig sem kellett unatkoznom! Ez szerintem az ütemes, pontos horgászatnak volt elsősorban köszönhető, illetve annak, hogy olyan helyen próbálkoztam, melynek közelében a horgászat napján tartózkodtak halak.

A nap legszebb márnája dél körül érkezett.

Vésett ajkú barátaim folyamatos kapásaikkal jelezték, hogy ízlik nekik a sajtos etetőanyag!

Az ötórás horgászat számszerűsített eredménye. Soha rosszabb pecát!

5 órát tudtam horgászni, mely idő alatt végül 22 db halat sikerült fognom. Ezek között akadt 2 koncér, 5 szilva, 7 márna, 5 paduc, 1 jász és 2 bodorka, egy szóval a jellemzően fogható dunai halfajok majd’ mindegyikével volt szerencsém találkozni e néhány óra során. Az élményt a gyönyörű panoráma csak tetézte, így elmondhatom, egy életre szívembe zártam a Dunát! Mikor e sorokat gépelem, már javában a következő itteni pecámat tervezem, amelyre remélem, nem kell sokat várnom!

Szabó Bence
Fotók: Molnár Zoltán