Ahogy cseperedtem, úgy nőtt rohamosan a vizeken töltött idő, szinte magától, észrevétlenül rakódtak le, idegződtek belém a mozdulatok, történések és élmények, amit ma egy szóval kifejezve horgászatnak hívok. Nekem is ugyan AZT jelenti, mint minden pecásnak a világon: nagyon-nagyon sokat.
Az utóbbi öt évben valahogy úgy akarta a sors, hogy ne legyen a pergetőboton kívül más a kezemben. Jöhetett akárhány betli, kitartottam a pergetés módszere mellett, mert annyira megfogott az eleganciája, a természetközelsége. A sok szenvedésért bizonyos periódusonként be-beugrott egy hal, ami akkor reménysugár volt, jelzésül, hogy ne térjek le az útról…

A kedvenc szakasz

2009-ben már valami sejthető volt, éreztem, hogy a Nagy Testvér kezd oltalmába fogadni. A wobblerek, különféle villantók mellett egyre gyakrabban nyúltam gyermekkori kedvenceim után, rendre több és több halat adott a plasztikcsali. Ekkor találtam rá – mai napig szolgálatot teljesítő – nálam szigorúan az első számú helyre rangsorolt E.T. Excalibur Spin pergető botomra. Kézbe véve rendkívül meggyőző volt, könnyűsége profi pergető botokra jellemző gerincességgel párosult. Az ára láttán a hajamig szaladt a szemöldököm, de szerencsére a kézbe vételkor kapott érzésekre bíztam magam, és nem engedtem, hogy az a bizonyos lesajnáló emberi egó(m) visszarakassa velem az állványra. Nem akartam elhinni, hogy profi pergetőbot létezik ennyiért. Pedig…

A tavalyi szezon eredménye horgászati szempontból az égieknek köszönhetően már nagyon komolyra sikeredett.
Májusban szinte végig, júniusban többnyire esett az eső. A monszunszerű időjárás miatt a folyómedrek megteltek, majd emberek ezreinek, családok százainak tette tönkre a megfékezhetetlen víz az otthonát, az életét és vette el a mindenét. Ami egyik oldalról tragédia volt, az a másik oldalról, paradox módon nem volt az, csatornáinkat, kis folyóinkat szép számú hallal töltötték fel az árvizek.
A sok horgászatnak és a kifogott halak nagy számának köszönhetően nem sok ideje volt pihennie pergetőbotomnak. A nagy igénybevétel (rengeteg szállítás, dobás, fárasztás) ellenére ma sem látok, vagy érzek rajta hibát, anyaggyengülést, ami változott volna benne eredeti állapotához képest. Pedig csak az utolsó 6 hónap alatt, csak csukából 192 (!) darabot segítettem vele partra.

Egy kompromisszumoktól mentes, igen komoly pergető bot az Excalibur.

Arra teremtették, hogy minden szituációban kiszolgálja a horgászt. Tökéletes partner

A kedvenc, lakóhelyemhez közeli csatornát rendszeresen látogattam szabadidőmben. Már nyár végére is számtalan élménnyel lettem gazdagabb általa, mégis különös izgatottsággal készültem az őszre.
Azon az október végi délutánon nyárt idéző meleg napsütés, gyönyörű tiszta égbolt fogadott a kis folyón. A partot szegélyező ritkás nádsor most még aranylóbban csillogott, mint néhány nappal ezelőtt. A parton magányosan álldogáló kökénybokrok a reggeli hidegek miatt már színesen tarkállottak, igazi őszi hangulatba öltözött a természet. A csatorna vize letisztulva, lassan folydogált sekély, de tördelt medrében.
Fél térdre ereszkedve szereltem össze a gumihalazó motyót, a kapocsba most is a fehér, nyolc centis kedvenc került, hat grammos jigfejjel.

Ha tényleg komolyan gondoljuk, legalább a három alapszínből...

...legyen magunknál azokból a fajtákból, amikben a leginkább hiszünk

Tudtam, a korábbi horgászatok tapasztalatából, hogy a túlsó part előtti meredek törés mellett lapulnak a csukák. A sodrás miatt nem egyszerű meghorgászni az ilyen helyeket, mert csalinkat, zsinórunkat a víz a beesés pillanatától felénk nyomja, ami miatt túl gyorsan távolodik műcsalink a halas régiótól. Korábban, kis trükköt alkalmazva hamar orvosoltam a problémát, hogy jól, azt az egymás utáni kapások már bizonyították. Arra kellett csupán figyelni, hogy folyásiránnyal lefelé a túlsó partszegélyre (a törés fölé) kellett dobni, majd a párkányról egy határozott botemeléssel, vagy egy orsótekeréssel leemelni a gumit. Ilyenkor pont a törés szélén ereszkedett alá a csali, és a várt kapás általában nem maradt el.

Semmi sem semutatja a halbőséget

Most is, amennyire csak tudtam, csizmámmal beálltam a vízbe, hogy minél jobb pozíciót vehessek fel. Az első dobással nem sikerült a padkára ejtenem a gumihalat. A szakadás előtt két-három arasznyival libegett a fenék irányába csalim, feszes zsinóron, de mire feneket ért volna hatalmas erejű rávágást kaptam. Az akasztás nem sikerült, kitekerés után a horog öbléig lerántott plasztiktestet vissza kellett igazítani a szárra. A következő dobás pontosan a padkán landolt, majd határozott, de rövid pöccintéssel indítottam útjára a törés elé. Alig pár gondolattal később, a még ereszkedő gumira kaptam az újabb csuklóba nyilalló bombázást, a bevágásra ismét üresen tekerhettem ki a csukafogaktól szabdalt gumit.
Szinte remegő kézzel dobtam újra, ugyanarra a helyre, noha nem bíztam benne, hogy a hal ismét rádurrant. De tévedtem. Az első, padkáról történő lelibbentést még megúsztam, de a második emelést követő ereszkedésbe irgalmatlanul odaütött. A bevágásba belenyekkent az orsó fékje, majd a tízméteres damilon megakasztott ragadozó megiramodásával nagy erővel tekerte, csavarta kezemben a pergető botot. Bátran fáraszthattam a torzsáktól és ágaktól mentes mederben, jó érzés volt, hogy nem kellett víz alatti csököktől tartani. Percek teltek el, mire lábamhoz tudtam kényszeríteni a csukát. Utolsó próbálkozásként tett még egy erőtlen félkört, majd tarkófogással kiemeltem a felkavarodott vízből. Gyors horogszabadítás után még kicsit csodáltam a kezemben fáradtan pihegő ordast, azután elköszöntem tőle.

Miután a kis folyó sodrása magához ölelve elsimította a fárasztás keltette hullámokat, újra lendült kezemben a finom pálca. Sikerült a csalit az előző kapás helye fölé ejteni, majd a sekély padkáról egy rövid botemeléssel indítottam útjára a gumit. Szinte magam előtt láttam, ahogy a lágy test lassan libegve száll alá a törés oldalán. A következő pillanatban áramütésszerű rávágást közvetített a huszonötös monofil, a kapásban azonban súly maradt. Rögtön tudtam, hogy a hal a szájában tartott gumival áll, ezért az azonnali bevágással nem is késlekedtem. Az akasztás után éreztem a szép csuka egy helyben forgását, majd egy gondolattal később már a folyással szembe megindulva rótta a félköröket. A botot meredeken, az ég felé tartva követtem a hal mozgását, a jól beállított fék és a rugalmas, gerinces bot rövidesen felőrölte az előzővel teljesen azonos méretű csuka minden erejét. Ahogy a lábamhoz tereltem, még vágott a fejével párat jobbra-balra, de lassan megszelídült, és engedte, hogy nyakon ragadjam. Az őszi nap bágyadt fényében csillogó pöttyös bundáját még megsimítottam, majd a víz alá helyezve, csendesen engedtem szabadon. Sokáig néztem a fodrozó vizet, engem is kifárasztottak az elmúlt percek gyors eseményei. Lábaim még remegtek, a szívem is összevissza kalimpált. Próbáltam megnyugodni, de nem tudtam, az agyam zakatolt, nem bírt megküzdeni ennyi idő alatt az élmények feldolgozásával.
–Istenem, nem hiszem el - nyögtem ki erőtlenül. Nagyon boldog voltam…

Szépek az én csukáim

Mindig ilyenekre vágytam

Rövid idő múlva néhány méterrel folyásiránnyal feljebb állva folytattam a pergetést. Tudatosan, nagy pontossággal kellett a sekély padkára ejteni a gumihalat, és onnan ellibbenteni, hogy pontosan a törés oldalán hulljon lefelé ingerlően, kapásra csábítva a „fal" takarásába húzódó ragadozókat. Miután csalim feneket ért, egy határozott hajtókarfordítással indítottam el onnan.
Ismét, a lassan ereszkedő gumira robbantott rá a következő csuka, igazi „spiccre húzós" kapást produkálva. Kemény bevágással válaszoltam, amire érezhetően jól sikerült az akadás. Felemelő érzés volt a fárasztás minden pillanata, a csőrös fenevad nem adta meg magát könnyen. A fejrázásokkal tarkított szaltói tíz pontosra sikerültek, végül kifáradva hagyta, hogy tarkón ragadva kiemeljem és megszabadítsam a szúrós falattól. Neki is, mint előző társainak a szája szélébe akadt a jighorog, egyértelműen jelezve ezzel, hogy „derékba" kapták el a nyolc centis Relaxot. A kapások számának csökkenése esetén, a helyváltoztatás előtt mindig a műcsali új színre cserélésével próbálkoztam. A három alapszín – fehér, sárga és zöld – variálásával újabb intenzív kapásokat tudtam kicsikarni.

Portré

Szereti a gumihalat

Ez volt a nyerő szín

Vége a küzdelemnek

2010-ben pergető horgászataim – szerencsére csak nagyon kevés kivétellel - ilyen és ehhez a történethez hasonló eseménydús akciókkal voltak tarkítottak. Korábbi elképzeléseim, vágyaim végre testet öltve valósultak meg a sok-sok ragadozó hal plasztik csalis megfogásában. Ezzel valóban gyermekkori álmom teljesült.

C&R forever!