Ócfalva egy olyan hely, ahová mindig szívesen megyek horgászni, nemcsak a halak miatt, hanem csak úgy egyszerűen szeretek oda járni és kész. Tehát a legutóbbi horgászatot magától értetődő módon ide terveztem. Amolyan pergetéssel egybekötött úszós horgászatra készültem, szóval a csukáknak és pontyoknak volt némi félnivalójuk.

A reggeli tennivalóimat magam mögött tudva, boldogan vágtam neki a kalandnak Tóni barátommal és az ő Encikéjével közösen.
Elsőre az erdő fáinak árnyékában indítottunk, bízván az ott ugráló pontyok kapókedvében. Egy óra eredménytelenség után Tóni unta meg elsőnek a dolgot. –Te, ezek a pontyok le se … minket, keressünk egy másik helyet. Mivel nem vagyok a jónak elrontója, rábólintottam a javaslatra.

Némi terepszemle és gyors helyváltoztatás következett. Az új helyen újult lelkesedéssel dobtam be cájgomat a nádas széléhez. Alig bírtam öt percet várni, máris meg kellett mozdítanom az úszómat, hiába, én már csak ilyen türelmetlen pecás vagyok. Mégis jól tettem, hogy megmozdítottam, mert el volt akadva a horgom valami beazonosíthatatlan növénymaradványban. Újabb dobás a nád mellé, friss szem kukoricák domborítottak a horgon. –Na majd most. Emígy bíztattam magam, de nem történt semmi. Bírtam is a tétlen ücsörgést vagy tíz percig, majd fürgén összeraktam a kedvenc Spin Blade pergető pálcámat, ami negyvenes Zauber –el és 0,18 –as Performance Braid-el volt szerelve, hátha a csukák nem annyira finnyásak mind a pontyok.

Profi módon tudom űzni az úszós horgászatot, ha van egy pergetőbot a kezemben, és azzal suhogtathatok. Így türelmesen ki tudom várni, amíg valami nekiesik az úszós pecám horgának. Közben barátom is a csukákat hajkurászta, valamivel, több sikerrel, mint én, ő már fogott egy másfél araszos csukeszt. Rövidesen az én csalimat is kísérgette egy ragadozó, de nem nyerte el a tetszését és odébbállt. Közben az úszómra is vetettem pár pillantást, de az sajnos még mozdulatlanul a helyén állt.

Tapasztalatból tudtam, hogy a csukák ezen a tavon a partközelben lesnek prédára, ezért azt a részt erőltettem, egyelőre 0 sikerrel. Mivel nem volt kapásom, egy hírtelen ötlettől vezérelve, befele kezdtem dobálni a műcsalimat.

Az ötödik dobásnál járhattam, mikor enyhe koppanást éreztem a botom spiccén, de azért rendesen odameszeltem neki. Erre majd kivette a botot a kezemből valami állat. Tudtam, csuka nem lehet, mert azok maximum három – négy kilósak lehetnek.
Pillanatok alatt kikerekedett a kép, hogy mi is történt. Megfogtam egy busát kabátba. Csak úgy feszült a 30 – 80 grammos Spin Blade a kezemben. Gondoltam –végre itt az alkalom, hogy kipróbálhassam egy nagyobb halon.

Közben Tóni is megérkezett fotógépével a kezében, ezért nem kellett aggódnom az utókornak szánt fotók iránt, így teljesen a halnak és a botnak szentelhettem a figyelmemet.


A fárasztás első percei

Már az elején tudtam, hogy nem lesz rövid menet, de bíztam a felszerelésemben, tehát nem volt miért aggódnom. Eleinte csak hagytam hadd, ússzon, egyebet úgyse nagyon tehettem, nem tudtam irányítani, hisz nem a szájában volt a horog. Szerencsére halam nem keresett akadót, csupán jobbra-ballra úszkált, és nem hagyta, hogy a part fele mozdítsam. Volt már dolgom korábban, sokkal nagyobb busával is, ezért tudtam, hogy előbb-utóbb ő is enged a húzásból.
Nemsokára engedett is, sikerült pár méterrel közelebb húzzam magamhoz, majd kis idő után ismét nyertem néhány métert, közben halam folyamatosan úszta a köröket. Méterről-méterre, centiről-centire, egyre közelebb került a parthoz, de amint túl közel érezte magát, folyton kitört, és minden alakalommal mintegy húszméternyi madzagot lehúzott az orsóm dobjáról. Közben fél szemmel fürkésztem a botot is, hogy, hogy bírja a terhelést, de meg sem kottyant neki a dolog.


Egy idő után, már nyugodtabban viselkedett, és néha sikerült hosszabb ideig a partközelben tartanom, de mikor már azt hittem, hogy elkészült erejével, mindig tudott még meglepetést okozni.
Már vagy tíz perce birkóztunk, mikor kezdtek a fáradtság jelei mutatkozni rajta, és elfeküdt a víz tetején. Elérkezettnek láttam az időt a hálózásra, de ő nem így vélekedett. Amint a háló fölé ért, újult erővel tört ki és száguldott, mint a gőzös.




Nagy nehezen sikerült újra a háló fölé kényszerítenem, mire ismét kitört. A hálós jelenetet még vagy ötször eljátszottuk, mert önző módon nem engedtem senkinek, hogy segítsen a szákolásban, de végre csak belecsusszant a kissé szűkös merítőbe.
Nagyon meg voltam elégedve a bot munkájával, ezzel az akcióval egy fokkal mélyebbre lopta magát a szívemben.
Amint a parton volt következtek a saccolások, hamar előkerestem a mérlegemet és egy mérésre alkalmas szatyrot, hogy véget vessek a hal súlyára kötött fogadásoknak. A mérések során majd kilenc kilósnak bizonyult a hal, hogy egész pontos legyek, 8,88 kiló volt.

Következhetett az elmaradhatatlan fotózkodás és végül a szabadon bocsátás.



Még egy fotó a főszereplővel


A visszaengedés pillanatai

A nagy izgalom hevében teljesen elfeledkeztem a másik botomról, ám amint lenyugodtak a kedélyek, ránéztem arra is, és láss csodát, nem volt sehol az úszóm. Valakinek megtetszet a két szem kukorica. Rögtön odarohantam és megemeltem a botot, de elkéstem, damilom már nyílegyenesen fúródott a nád közé. Már azon elmélkedtem, hogy betépem a cájgot, amikor erős nádmozgásra lettem figyelmes és a boton is éreztem, hogy azt bizony a megakasztott halam okozza. A szerelést a maximumig terhelve húzni kezdtem és csodák-csodájára ki is jött a nád közül. –Hiába, ha egyszer beüt a szerencse…
Némi ellenkezés után a merítőbe is sikerült belekényszerítenem az elfáradt pontyot.






Egy ilyen horgászat után egyáltalán nem bántam, hogy nem fogtam csukát, rájuk is sor kerül majd legközelebb.