Kedvenc horgászvizemen a tilalom feloldását követő hetekben még szép számmal lehetett fogni a csukákat, de aztán rohamosan kezdett csökkenni a fogások száma. Vélhetően a sok horgász jelenléte, no meg az általuk használt műcsalik sokaságának kiismerése, megszokása állhatott a csukák kapókedvének gyengülése mögött. Sokan a klasszikus úszós-csalihalas készséggel próbálkoztak, nem is rossz eredménnyel, de én szerettem volna más módszert is kipróbálni a mederben lapuló óvatos ragadozók becserkészésére. A technika, amiben titkon bíztam, nem volt új keletű találmány - hiszen korábbi tavi és folyóvízi süllőhorgászataim során sikerrel alkalmaztam már - csupán apró átalakításokat igényelt a hosszúelőkés csúszóólmos-végszerelék most a célhal miatt. Csatornáról, tehát folyóvízről lévén szó, egy 3,60 méter hosszú, médium heavy, vagyis közepesen erős feederbotot tartottam a módszer alkalmazásához a legideálisabb választásnak. Az E.T. Black Spider Feederre egy nagyméretű, nyeletőfékes orsót tettem, a negyvenes méretű, 7+1 csapágyas, 5,2:1 áttétellel rendelkező E.T. Comet Runnert. Nagyméretű, könnyített dobjára 0,20-as monofil került, méghozzá az általam már régóta nagy megelégedéssel használt E.T. Power Ultra. Minden megválasztott eszköznek megvolt a maga fontos feladata, akiknek a horgászat során maximális tudásukat külön-külön beleadva kellett, hogy hozzájáruljanak az együttes sikerhez és eredményességhez. Mint mondani szokás: egységben az erő!

Egy gerinces, óriási erőtartalékokkal rendelkező feederbot a Black Spider. Univerzális bot, mert könnyűsége, rugalmassága miatt akár keszegezésre is bevethető, de nehéz, vagy nagyhalas terepen a legerősebb karbon spiccet használva sem kerülhet olyan szituációba, ami meglephetné őt

Megbízható, erős mechanizmussal bíró és hosszú ideig szolgálatot teljesíteni tudó nyeletőfékes orsóért sem kell már szerencsére mélyen a pénztárcába nyúlni!

A fenekező ragadozóhorgászat legfontosabb kiegészítő elemei akár a zsebünkben is elférnek, de azért a rend kedvéért jobb helyük van egy erre a célra gyártott szortis dobozban: ólmok, csövek, forgók, horog, no és csukára számítva mindenek előtt a Pike Mono!

A következő nap reggelén a garázsban előző este összekészített felszerelést már csak magamhoz kellett venni, hogy indulhassak. A csatorna partján itt is, ott is kóbor pergető horgászok alakjai sejlettek fel, ahogy a városi szakaszról dél felé tartottam.
- Nagyon finnyásak - jött a válasz kérdésemre, mikor a csukák felől érdeklődtem egyiküknél – meg a víz is egyre csak fogy, ami nem jó jel,- mondta. A rövid, bár tartalmas információ megerősített korábbi elképzelésemben, így folytattam az utamat lefelé, a torkolat irányába, mivel általában erős apadásnál a halak többsége is az alsó, mélyebb részek felé veszi az irányt.
Szerencsémre az összefolyó környékét kevesen horgászták, így nyugodtan szemügyre vehettem a jónak ígérkező pályát, kiváltságos módon válogathattam a jobb helyek közül. De ritka is az ilyen! Egy nagyra nőtt fűz alatt telepedtem le végül, melynek takarása nem zavart sem a dobások, sem a reményeim szerinti fárasztások kivitelezésében.

A horgászat helye, no meg a lelke (a felszerelés)

A bot helyzetének legideálisabb beállításához szükségünk van egy teleszkópos bottartó villára, és egy (lehetőleg) csuklós bottartó fejre

Egy méteres víz volt előttem, akadó nélkül, de kisebb medertörésekkel. Komótos tempóban készítettem el szerelékemet, a húszas főzsinórra egy rövid gubancgátló csövet húztam 30 grammos ólommal, fölé gumigyöngy került, majd a kettes számú forgót kötöttem fel. A csukás pergetéseknél nélkülözhetetlen Pike Mono elharaphatatlan, átlátszó zsinórjából kb. 50 cm-es előkét kötöttem, arra pedig 2/0-s méretű Maruto 2267-es süllőző horog került.

A szerelék, mindenféle csicsa és faxni nélkül. Egyszerű volt és tökéletesen működött.

A lényeg a horgon volt, no meg azon, hogy ellenállás nélkül tudjon futni a zsinór kapás esetén (csúszóólmos szerelék!)

A szükséges csalihal mennyiséget hamar megfogtam, a csukáknak szánt menüt pár kisebb bodorka és hasonló mennyiségű nagy küsz képezte. Bedobás után a meredeken felfelé támasztott bot spicce szépen jelezte apró mozdulataival a horogra tűzött pisze lassú, beteges mozgását. A nyeletőféket bekapcsoltam, a fékerőt a leglazábbra állítottam, nehogy már az első kapás pillanatában meglepetések érjenek.

Az E.T. Comet Runner nemcsak egy erős és jól kidolgozott konstrukció, hanem az a fékrendszer…az valami mesés!

Magasra támasztott bottal, és a legerősebb karbon spicc beiktatásával vártam a kapást. A botvég csak annyira hajlott be, amennyire a lazára hagyott nyeletőfék engedte

Az első kapás váratlanul ért, éppen egy közeli rablás hullámaiban tűnődtem a lehetséges „elkövető" kilétén, amikor nagyot rándult a bottartóra támasztott érzékeny feeder. Szinte ugyanabban a pillanatban szólalt meg a fék, ahogy a sebesen forgó dob adta a zsinórt a csalival megiramodott csuka után. Néhány méter után megállt, éreztem, hogy itt van a bevágás pillanata, nem akartam vele sokáig várni. Miközben a botot a víz felé engedtem, kettőt tekertem a hajtókaron a fékrendszer élesítése érdekében, majd erősen beemeltem. Jó súlyba ült a bevágás ereje, a csuka kirohanásait példásan csillapította a bot, majd kezdte lassan felőrölni halam erejét. Kis idő múlva már engedte magát partközelbe húzni, hogy aztán nyakon csípve akaszthassam ki a szája sarkában biztosan ülő horgot.
Újra csalizás és bevetés után kicsit várni kellett még, amíg a fárasztás hullámai elültek, és ismét háborítatlanul, a maga méltóságteljes nyugalmában, lassan áramlott a kis folyó mederében.

Ilyen vízparti környezetben még a kapás nélküli időszak is élvezetesebb

Talán 10 percet kellett várni a következő kapásra. Gyors és határozott mozdulattal jelzett a spicc, sebtében ragadta el felcsalizott küszömet a csuka, aki kisebb volt előző társánál, de bő méretes formájával így sem kellett szégyenkeznie. Gyors egymásutánjában két társa követte még őt, akik szinte ikertestvérek is lehettek volna, úgy hasonlítottak egymáshoz.
Bő negyven perces szünet következett, valamilyen okból a csukák nem mutattak sok érdeklődést a fenék felett hosszú előkén felkínált csalihal iránt. Eközben közelebbről és távolabbról is egyaránt rablások zaja törte meg a vízpart csendjét. A horgászbotot kézbe véve lassú emelésekkel, klasszikus tapogatásszerű mozdulatokkal terelgettem magam felé a csalihalat. A trükközés, a keresgélés meghozta az eredményt, mert éles ütéssel jelezte valaki odalentről, hogy tetszik neki a dolog. A felkapókart átváltva gyorsan adagoltam neki a laza zsinórt, de ügyelve közben arra, hogy a kontaktus mindvégig megmaradjon a hallal. Most sem várakoztam sokáig a bevágással, határozott lendülettel akasztottam. Nagyon jó súlyt éreztem a zsinór végén, rögtön tudtam, hogy szebb lesz, mint az eddig megfogottak. Ezért aztán különösen óvatosan bántam vele, nem akartam indokolatlanul erőltetni addig, amíg nem győződtem meg a horog biztos akadásáról, tartásáról. Várni kellett, amíg felszín közelbe tudtam kényszeríteni, közben erőteljes fejrázásokkal, felcsapásokkal próbált idő előtt véget vetni a számomra oly kedves előadásnak. A felszerelés minden egyes eleme kitűnőre vizsgázott, tette a dolgát bot és orsó, horog és zsinór, ahogy azt az elején „kértem tőlük". Lassan tudtam csak a lábam elé húzni, majd fáradtan ölelték át ujjaim vaskos tarkóját a csodaszép csukának.

Az aznapi horgászat, és a feederbotos fenekezés legszebb ragadozói

Nagyon örültem a módszer sikerének, és a szép halaknak. Újat már nem akartam dobni, a délelőtt eseménydús történései alatt gyorsan eltelt a horgászatra szánt idő. A májusi nap déli melegében jól esett a nagy fűzfa takarásában elkölteni az ebédemet, kellet is az energia pótlása, hiszen fárasztó út állt előttem hazáig. Nem csak a bevitt kalória adott erőt, de az a kedves gondolat is, hogy ott lent, a déli végek szabdalt medrében várnak rám tigrisbundás kedvenceim. Csak reménykedni tudok, hogy találkozni fogunk még.