Megjelent: 2008. október 08. | Forrás: Gotthárd Ferenc | Írások
Ha a harcsáról van szó, számomra megszűnik létezni minden más hal. Sok-sok kellemes emlékem fűződik ehhez a halfajhoz. Az évek során megtanultam szeretni és becsülni ezt a rejtélyes életmódot folytató nagyragadozót. Ha az éj csendjében meghallom a semmivel össze nem téveszthető rablását, mindig futkosni kezd a hideg a hátamon.

A vörösen izzó napkorong alábukott a békésen hömpölygő Duna felett. Az égen a Nap helyét átvették a csillagok, és egyre fényesebben ragyogtak. Elérkezett az éjszakai pergetés ideje. Wobblerekkel és pergetőbottal felfegyverkezve bandukoltam lefele a sötéten kanyargó Duna mellett. Az eredeti tervem az volt, hogy süllőre fogok pergetni, de felszerelésemet úgy állítottam össze, ha netán belebotlanék egy nagybajszúba, ne legyen teljesen reménytelen a helyzetem. A botom a már sokat látott 2,70 méteres, 30-80 grammos Spin Blade. Az orsóm is ehhez igazodott, negyvenes Ryobi Zauber, aminek a dobján húszas Sufix Performance Braid pihent. A wobblereim többségén a horgok és a kulcskarikák is az izmosabb kategóriából valók voltak. Egy ruganyhoz értem, amiről a napokban már sikerült lekapnom néhány süllőt, most is innen számítottam kezdeni a hadjáratot.

Óvatosan lépdeltem le a parti kövezésen, hogy ne zörögjem el az ott prédára leső ragadozókat. Rövid turkálás után a wobbleres dobozomban, egy Salmo Friskyre esett a választásom. Felcsatoltam a tigrismintás halacskát és néhány percig csak mozdulatlanul ültem a kövön és hallgattam az éjszakai Duna hangjait. A szemközti oldalról hallottam meg az első harcsarablást, ami puskalövésként hatott az éjszaka csendjében. Közben az általam kiszemelt pályán egy diszkrét loccsanás jelezte, hogy ott is zajlik az élet. A wobblert óvatosan magam elé pöccintettem, majd hagytam, hadd sodorja le az áramlat a víz fölé hajló fák alá. Mikor az ágak alatt járhatott, visszaváltottam az orsóm felkapókarját. Amint a terelőlapkába belemarkolt a víz, valósággal életre kelt a kétrészes műhal. Nem volt sok ideje „élni”, ugyanis már az első méteren éles koppanással rácsimpaszkodott az első éjszakai vendég. A rabló tett még néhány tétova menekülési kísérletet, de hamarosan megadóan siklott felém a vízfelszínen. Mikor a lábam elé ért felkapcsoltam a fejlámpámat, aminek a fénye egy balinkölköt világított meg. Megbocsátottam a mohó ragadozó botlását és hamarosan visszaadtam az öreg Dunának a halacskát.


Nem bírt ellenállni neki


Menj haza

Dobtam még néhányat, de nem volt újabb érdeklődő, valószínűleg a lámpázással elzavartam az ott bóklászó halakat. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik kövön és csak vártam és vártam egy jelre, ami újra cselekvésre késztet majd. Több mint tíz perce üldögéltem tétlenül, mikor a kishalak spriccelésére lettem figyelmes, valaki közéjük vágott odalent. Itt az ideje, hogy újra akcióba lendüljek – gondoltam.

Vagy húsz méterre leúsztattam a csalim, és szép lassan elkezdtem a bevontatást. Első nekifutásra semmi, ez a második és harmadik úsztatásnál sem változott. Már a negyedik bevontatásnak is a végéhez közeledtem, mikor alig érezhetően megtolta valami a wobblert, de nem akadt meg. Újat dobtam, és mikor a kapás helyén járhatott a halacskám, egy pillanatra megállítottam az orsó hajtókarját. Durr – csak úgy pendült a bot a kezemben. Ezúttal megvolt a tettes, ami elsőre jobb halnak tűnt, de hamarosan veszített a kezdeti lendületből és világossá vált számomra, hogy nem ő lesz a legnagyobb süllőm, pláne, hogy harcsa volt. Két kiló körüli bajszi tekergett a lábam előtt. Gyors horogszabadítás és néhány fotó elkészülése után mehetett is vissza, hogy majd néhány év múlva ismét megörvendeztessen.


Rendesen bepuszilta mindkét horgot


Nem túl nagy, de annál szebb


Itt már szabadon, csak még nem tudott dönteni, hogy melyik irányba is ússzon

Ismét kényszerpihenő következett, ezúttal majd fél óráig ültem tétlenül. Már- már lekoppant a szemem, ezért gyorsan dobálni kezdtem, mielőtt még belealszom a nagy semmittevésbe. Dobtam hosszat, dobtam rövidet, tekertem lassan, tekertem még lassabban, de nem történt semmi. Taktikát változtattam, elkezdtem befele dobálni. Mintegy 25 méterre a parttól érhetett vizet a csalim. A sodrás erejét kihasználva, a part fele terelgettem a wobblert, már közeledtem a parthoz mikor furcsán elnehezedett a kezemben a bot, mintha egy nagy zsákot sodort volna a horgomra az ár. A bevágásba belegörnyedt a botom, az orsóm fékje is megreccsent, majd egyenletes és lassú tempóban adagolni kezdte a madzagot. Na, ez már jó hal lesz – kiáltottam fel magamban. Az első mozdulatokból tudtam, hogy harcsába akadtam, mivel megállíthatatlanul a meder fele tartott. Már vagy 50-60 méternyire is eltávolodott tőlem és én semmit nem tehettem. Váratlanul megállt, kicsit forgolódott majd elkezdett a part fele közeledni, és árral szemben úszni. Tudtam, hogy nem én tántorítottam meg, de örültem, hisz közben sikerült néhány méter zsinórt visszanyernem. Majd még örömtelibb pillanatok következtek: sikerült teljesen odacsalogatnom magam elé, már csak 10 méternyi zsinór választhatott el a haltól, kezdett óriási méreteket ölteni az önbizalmam. Ekkor gondolt egyet ellenfelem és elindult ismét lefele. Az orsóm csak jajgatott, én meg a köveken egyensúlyozva, magasra tartott bottal próbáltam követni. Éreztem, amint a köveken súrlódik a fonott, ami elég rossz jel, a legjobbak sem bírják sokáig az éles köveket és kagylókat. Amitől féltem sajnos bekövetkezett, megszűnt az összeköttetés a hallal és még csak meg sem pillanthattam. Árván fityegett a madzagom, wobbleremnek hűlt helye volt. Valósággal összeroskadtam, nem bírtam feldolgozni, hogy elment a „nagy” hal. Még hajnalhasadtáig kitartottam, de egy kisebb süllőn kívül már nem fogtam egyebet.

Az éjszaka történtek rendesen megviseltek, csak délután keltem ki az ágyból. Amint kipillantottam az ablakon meglepődve tapasztaltam, hogy a hajnali köd még mindig uralja a terepet. Nem bírtam túltenni magam a kudarcon, ezért néhány mélyebben húzható wobblerrel ismét a helyszínen voltam már késő délután. Már egy órája folyamatosan dobáltam cserélgetve a csalikat, lassan a köd is eloszlani látszott, és megtörtént a csoda, erős rávágásnak akasztottam be. Alig két perc múlva már a felszínem tekergett a négy kiló körüli harcsa. Az éjszakai vendégnek, igaz, a nyomába sem érhetett, de egy kis vigaszt azért nyújtott.


A szabadon lógó horgok miatt tarkófogással próbálkoztam…



Mire túl voltam a fotózkodáson, már a pára is teljesen felszállt és gyönyörű naplementében lehetett részem. Aznap estére csónakos harcsapergetést terveztem be, amire keményebb cuccot állítottam össze. De ez hadd legyen egy következő történet.