A túlsó langókban nem volt hal, vagy volt, de nem evett, így lejjebb sétáltam. Itt, ha lehet, még ideálisabb pálya fogadott.
Sóderes kanyar a szlovák part felé vetõdõ vízzel, felette fa-akadó, alatta mélymeder, töréssel, ahogy az ilyenkor lenni szokott.
De ahogy az ilyenkor nem szokott lenni, kapásmentes két órát produkáltak a halak (noha még az alsó egyenest is végigdobáltam).
A kavicsos rész nem csak nekem tetszett, két srác is jött rá pergetni, mint mondták, egy-két hete itt nagyon evett a domi, rengeteget fogtak. Elhittem. A hely valóban kiemelt jelentõséggel bírhat, ám valamiért most mégsem mûködött.
Visszaindultam a kocsihoz, elég volt a vergõdésbõl.
A szokásos, „még egy utolsót dobok”-kal elértem, hogy egy, a túlpart árnyai alatt heverészõ domolykó adrenalinszintje az enyémmel együtt emelkedjen: a bedobott és lassan elindított csalimra, ami egy hatos úszó Bullhead volt, úgy mozdult rá, hogy közben lavórnyi foltban felkavarta az iszapot. Mellé! Pedig, hej, ez jó hal volt. Ilyen is volt itt? – kérdeztem magamtól bosszúsan.


A sóderes kanyarnál a fõ sodrás a jobb partnak vetõdik Damásdnál

Kisebb nézelõdés, tekergés után a horgászatot az ipolytölgyesi duzzasztónál folytattam.
Tölgyes egyébként errõl a dunai torkolattól számított elsõ hal- és víz-akadályról híresült el. A hallépcsõ most épül, tehát ökológiailag már javul a helyzet, horgászatilag sem fog azonban romlani, hiszen a duzzasztó halvonzó hatása továbbra is megmarad.


Érdekesen, a meder irányára szinte derékszögben esik át a zátonyon a víz a bal part felõl a jobb felé (a képen a bal part, vagyis Magyarország)

A gáton átbukó víz a betonfalú medencében némileg megnyugszik, innen sekély köveken, akadóson nyargal tovább, ezalatt hosszú sodrást kialakítva, a meder közepén.
Jó hely ez, kiváltképp, hogy egy lélek sincs itt, csak én.
Balin pancsol, de nem a tajtékzó vízben, hanem a homokos sekélyes part elõtti gödröknél, meg a beton fal mellett, a duzinál.
Nem nagy, de megfognám szívesen, ám máshogy gondolja a ragadozó és bekussol.
Kidobtam rá minden idevalót (fõleg a Stingben és a Minnowban bíztam, Thrillre itt nincs elég hely, meg ok), mégsem sikerült becsapni.
Megelégelve az újabb kudarcot, átszereltem sebtében egy fenekezõs végszerelékre és fogtam egy kismárnát a küszöb elõl, kukoricával.


Ipolytölgyes duzzasztója

A kis kitérõt követõen a morajló vizet elhagyva, inkább az alvíz nyugalmát választottam.
A túlpart itt is bokros, középen erõsen húz még a víz egy karó mered kifelé a hullámokból, de ettõl még jól, sõt mondhatom ideálisan behorgászható az egész szelvény.
Már megint balinok mutatták meg magukat, kevés lelkesedéssel hajigáltam rájuk, mivel meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ezek megfogása a lehetetlen és a reménytelen vállalkozások közös metszetét gyarapítja.
Miközben balinásztam, néha hallatszik egy-egy szedés is, olyan domis cupi. Akkorák lehetnek mint az õnök, de ki bánja azt ilyenkor, dobok is párat a hangok irányába.
Semmi.
Közben az innensõ part elõtt, tõlem úgy húsz méterre meg-megriadtak a kishalak, de ragadozótest nem borzolta a felszínt. Már persze ha rablóhal volt egyáltalán… – lamentálok magamban, mivel elõttem is szétrebbentek az apróságok teljesen indokolatlanul. A kishalak élete már csak ilyen! Folyamatosan figyelni kell, stressz-stresszt követ, tetejébe még nekik is kéne táplálkozni. Ezért is jó csapatban játszani, a közösség biztonságérzetet teremt, és ha gáz van, kollektíven lehet fosni.
Megint rebbennek arrébb egyet a part elõtti sekélyben cirkáló küszök, konstatálom, de dobálok tovább befelé, mivel vagy kis csukát, vagy sügeret, domit vélek a dolgok mögött.
Motorikus mozdulatokkal pergetek, kevés, mondhatni nulla eredménnyel.


A medence kifolyója, ahol paducok, márnák villantak

Ilyenkor, egy felfedezõs napon, különösen helyénvaló a kérdés: egy láthatóan kecsegtetõ részen mennyit idõzhet az ember. Tudok olyat, aki kettõt dob, és megy tovább, olyat is, aki öt percet ad egy helynek, és olyat is, aki végigszûri a vizet mindennel, ami csak nála van.
Szerintem nem lehet igazságot tenni.
Nem is kell.
Az ismeretlen terepen, ahol már annyi támpontot találunk, hogy halat látunk, mozgást tapasztalunk, lehet bízni a helyben annyira, hogy egy órát szánjunk rá, kiváltképp, hogy van neki mélysége, amit mélyebben vezethetõ csalikkal szkennelhetünk, van neki bokra, limánya, hossza és szélessége is elég.
Egy állás, egy óra. Soknak tûnhet egy cserkelõ horgásztól, de aki kapást sejt, az csökönyösebb tud lenni a szokottnál.

Balin és domi helyett csuka a horgon! Elõke nincs, marad a remény: csak jól akadjon!

Szájszélben volt a horog, gyorsan egy képet, aztán szabadítás

Igyekeztem szisztematikus maradni. Megvoltak a bokrosok, a túlpart alatti langós részek, a sodrás keresztbe-kasul. Hornetek, Minnowk, Bullhead-ek, Stingek úsztak fel s alá.
Néztem a dobozomat, a kétrészes Fanatic nincs benne. Dobnám, de a kocsiban pihen a többi mellett, én meg lusta vagyok, bár tudom, ez is jó lenne ide. Univerzális csali, hiszen lassan, gyorsan húzható, ráadásul pont az idétlen balinok egyik kedvence.
Pech, de maradok, és marad fent a kapocsban ami volt.


Háttérben az Ipoly és Szlovákia

Monoton dobálok.
Megint spriccelnek a halacskák a szokásos helyen, periférikusan látom csak, mert elbambulok. Rövidrezáródnak ilyekor az áramkörök és mûködésbe lépnek a reflexek. Talán ennek köszönhetõen dobok abba az irányba, és húzom a szokásos tempóban a csalit, minden varázslat nélkül.
Megakadok. Elakadok.
Nincs idõm arra gondolni, hogy hínár, vagy gonosz fa lenne a tettes, mert ahogy bevágok, már érzem is a rugdalózást, hajlik a bot, fröccsen a hal. Csuka lesz, de nem akkora, amit vizionáltam korábban.
Bot vége a vízhez, ezzel ki lehet védeni a csuka legveszedelmesebb fegyverét a tátott szájjal való ugrálást.
Kivédem.


Mintha természetes lenne, úgy vette tudomásul a visszaengedést, meg sem lepõdött

Nem erõltetem, szinte úgy húzom magamhoz, mint többszörös világbajnok a megbecsülésre érdemes dévéreket a vébén.
Nem is élvezetes így a peca annyira, úgy remegek, nehogy lemaradjon, és úgy tartom a pálcát, mintha tojásokon kéne átegyensúlyoznom a halat.
De ez is az idegen vizek pecáinak a velejárója, az ember ha akaszt, szeretné ki is fogni.
A csuka közben már elõttem kavart, és magára csavart egy marék hínárt.
Bénázok, de látom, hogy jó helyen van a csali, és ami még fontosabb, a horog is, ami fog, biztosan tart, ami nem, az meg mered felém. Hagyok hát még egy kört neki. Inkább egy kör még itt, semmint a baleseti sebészeten.
Semmi sem tarthat örökké, viszont így a fárasztást egy határozott mozdulattal befejezettnek nyilvánítom.
Megvan.


A folyó közepi sodrás hosszan megmarad; a túlsó part elõtt remek, izgalmas bokrosok húzódnak, a csuka mégis az innensõ oldalról jött

Méret felett, 46-48 centire taksálom.
Jó kis hal, egy ilyen napnak a csúcspontja lehet.
Az is lett. Miután visszaengedtem, rápróbáltam becsületbõl a gát feletti feszített vízre is, de süket fülekre találtam csak.
Igen, a hirtelen jött pecák, jól is elsülhetnek, miként ez is. Ha az idõ sürget, de van lehetõség kinézni olyan terepekre, ahol egyébként nem járnánk, ne késlekedjünk!
Hiszen, mint mondtam, nem baj, ha nem lesz hal a horgunkon, néha már az újdonsággal is jóllakik az ember…
Baromság!
Próbáljunk meg fogni, elvégre azért megyünk… A fenébe is!