Előző írásomban olvashattátok hogyan indult a Sajógalgóci lékpecás kalandom. Egy kissebb süllő látogatott meg fényváltás után élő sneci csalizásra.

Galgóci süllőm.

Hajnali öt órára állítottam ébresztőt. Kissé nehezemre esett a jól felfűtött faházból kikászálódni, hisz közel -10 fokot mutatott a kinti hőmérő. Végül erőt vettem magamon és beöltözve elindultam. Csalihalaim a levegőztetőnek köszönhetően jól átvészelték az éjszakát, így a tegnap esti lékek újabb fúrása, tisztítása volt az első feladat. Közel 4-5 centit fagyott vissza az éjszaka a lék amit még tegnap aktívan használtam. Némi munka árán újra horgászható állapotba hoztam a területet.

Lékfúrás közben.

Mint kés a vajba, úgy hatol le a helyesen használt lékfúró.

Szabolcs tógazda nagy süllőkről és csukákról mesélt, így háromszög alakba fúrtam egymás mellé három léket...

Majd baltával összeütöttem őket.

Pergető horgász lévén nem vagyok egy nagy etetőanyag keverő guru, mégis úgy gondoltam hasznos lehet ha a lék alá tudok csalni néhány apró halat, bízván abban, hogy bevonzza a ragadozókat a lékemhez. Így egy 90% vakondtúrást,  10%-ban pedig magas halliszt tartalmú etetőanyagot kevertem össze és gombócoltam tökéletesen gömbölyű formára. Itt a gömb forma nagyon fontos. 

Gömb gombóc kell ide.

Ha egy amorf hosszúkás formát ejtenék a lékbe, akkor az süllyedés közben oldalra billenve vízmélységtől függően akár méterekre a léktől is landolhat. Gömb formánál ezt kiküszöbölhetjük és a lék alá etethetünk. Ezt a felfelé érkező buborékok is visszaigazolják amik az oldódó etetőanyagból szabadulnak fel. Akkor csináltuk jól, ha a lék szájánál láthatóak ezek gombócunk behelyezésekor.

Éjszaka a halakon kívül mást is érdekelt a titkos etető keverékem. Egy egér is nagy kedvel falatozott a vödrömből.

Az első napsugarak megérkezése után is szinte folyamatos mozgással kellet jégtelenítenem, hogy iBite úszóm ne legyen a hideg rabja.

-10 fokban hamar bepillésedik a lékünk.

Hosszú órákig nem történt semmi. Egyik helyről a másikra pakoltam szerelésemet, keresve a ragadozókat, de semmi.

Időnként felhúztam kishalamat ellenőrizve miniden rendben van-e.

Visszatérve a tegnap este süllőt adott lékhez, némi etető gombóc és fagyasztott halszeletes etetést követően megérkezett a várva várt kapás, hisz az úszóm eltűnt és a lehajtott felkapókarnak köszönhetően lassan, de folyamatosan fogyott el centiről-centire a damilom a dobról. Itt sem tétlenkedtem, amúgysem vagyok híve a nyeletésnek, így miután vízbe tettem a lékpálcát, megfeszítettem a damilt és éreztem, hogy mozdul a kezemben a bot megakasztottam akkor még ismeretlen ellenfelem.

A lehűlt víz ellenére elég komoly ellenállással találtam szembe magam.

Jó pár pec eltelt mire megláthattam az ellenfelem vonalait. Közel méteres, hosszú, izmos test. Ez az a kép amit mindenki látni akar egy lékpecás fárasztáskor. A lip grip már kéznél, ha feljön a nyitott száj, egy mozdulattal fixálom és nyertem. „Gondoltam át magamban az elkövetkezendő perceket”

Ekkor viszont gyanús lett, hogy nem pikkely fodrozza a vizet, hanem vért.

A lip gripet félredobva fárasztottam tovább ellenfelem.

Az erős rugások ellenére sikerült a mellúszoknál betámasztanom ujjaimat.

Ellenfelem elfáradt. Egy majdnem méteres tok vette fel a 10 centi feletti bodorkás csalizást.

Rá azért én sem számítottam, mégis nagyon nagy boldogsággal tartottam a kezemben.

Búcsú-csók.

Majd egészségesen távozott.

Utólag tudtam meg, hogy két tok van a tóban és Ő volt a kissebbik.

Hogy a vakondtúrásos etetőanyag vagy a kishal darabok húzták hozzám ezt a halat, nem tudom. Mindenesetre áldom az eszem a három lék fúrásának és összeütésének ötletén, hisz ha ezt nem teszem meg ezt a tokot léken keresztül lettem volna kénytelen leakasztani és fotó nélkül engedhettem volna szabadon.

Fotó: Bús Julianna és László Attila (Horgászkalandok Stábja)

Szöveg: Kánya Ferenc és Szebenyi Péter