Nem vagyok az a kifejezetten magányosan kóborló horgász, de néha jól esik kicsit egyedül lenni a vízparton. Ilyenkor el tudok merülni a gondolataimban, új módszerekkel kísérletezgetek, vagy a jól bevált technikákon csiszolgatok, finomítok és természetesen néha halat is fogok.

Az egyik délután villámként hasított belém a gondolat: - Menni kell! Mivel igen szűkre szabottak az őszi nappalok, ezért nem haboztam, bedobáltam a nélkülözhetetlen kellékeimet az autó csomagtartójába és bőszen taposva a gázpedált menekültem is a város zsivaja elől.

A felszerelésem egy szál pergető pálcából, egy maréknyi kis körforgóból, egy fényképezőgépből és a magányos túráimon nélkülözhetetlen fotós állványomból állt. Ezzel a kevés cuccal minden gond nélkül tudok akár több kilométert is gyalogolni anélkül, hogy megerőltetném magam.
Néhány új Mosca körforgó várta az első bevetést, amit már nyár közepe óta csak halogattam. Most végre elérkezett az idő. Mivel sebesen áramlik a folyó, a hosszúkás, fűzfalevél alakú kanállal ellátott ventillátorokat helyeztem előtérbe. Ezt a típust gond nélkül lehet vezetni a gyors folyásban anélkül, hogy kiugrálna a vízből, ami az eredményesség szempontjából elég lényeges tud lenni.

Az ilyen vizek mozgatják meg a legjobban a fantáziámat és a körforgókat

A drillingekre kis fekete szőrpamacs volt kötözve, ami igen tetszetősnek tűnt, de az alatta lévő zöldesen csillogó kis műanyag szálacskákban nagyobb fantáziát láttam. Rövid habozás után le is tépdestem az egyik csaliról a feleslegesnek vélt szőrszálakat. Következhetett a főpróba, a halak majd eldöntik, hogy melyik a helyes választás.

Vele vagy nélküle?

Ez lett belőle

Vajon melyik lesz a nyerő?

Elvárásaim nem voltak nagyok, néhány pikkelyes már teljessé tudta volna varázsolni a napomat, a méret sem volt lényeges, csak hal legyen. Ami fontos volt, hogy a szabadban lehessek, és kedvenc elfoglaltságomnak hódolhassak. Amint az lenni szokott, az első helyeken süket dobálással telt az idő. A vékony monofilllal könnyed dobásokkal tudtam a legtávolabbi helyekre is eljuttatni a csalit. Hangtalanul siklott a gyűrűk közt a damil, olyan érzésem volt, mintha a csalit semmi nem kötné a bothoz, hanem a gondolataimmal irányítanám, hogy hova pottyanjon le.

Egyre azon gondolkodtam, hogy miért is nem dobálok gyakrabban monóval a fonott zsinórok helyett? Természetesen rögtön meg is adtam magamnak a választ, és senki nem volt, aki megpróbált volna más belátásra bírni. Jó volt így egyedül lenni a saját gondolataimmal, jól kijövök magammal az esetek többségében…
Kapás nélküli időszakokban hajlamos vagyok ilyen kis apróságokon is elmélázni, amiből általában egy kapás térít magamhoz. Ezúttal sem volt másképp.
Valaki enyhén megcibálta a botom spiccét, hogy – halihó, én is itt vagyok! Egy araszos domolykó hívta fel magára a figyelmet. Boldogan vettem a kezembe az első halat, amit hamarosan egy hasonló méretű társa követett.

Kissé lejjebb egy behajló ág alól újabb két domit csalogattam ki, majd a következő kanyarban ismét egy újabb jelentkező rohamozta meg az ezüstösen csillogó csalimat. Beindult a halgyár, egymás után csipegettem a suhancokat.

Egy torkos halacska

Ő már nem volt annyira mértéktelen

A kis domik jól érezhető kapásokat produkáltak, hevesen megcibálták az érzékeny botvéget. Néha elnehezedés szerű kapásaim is voltak, aminek eleinte rendre odahúztam, de ezeket az álkapásokat a vízben sodródó falevelek okozták, amik ebben az évszakban elég gyakoriak. Idővel már az ilyen elnehezedéseknél csak megrángattam a horgászbotot, hogy lerázzam tehetetlen leveleket… Bár ne tettem volna.
Az egyik ilyen szabadítási akcióm során, nemhogy leráztam volna az élettelen súlyt, hanem jobban elnehezedett kezemben a horgászbot. A szintén gyakori fogásnak számító zsákra vagy rongydarabra gyanakodtam. Már szidni is kezdtem azt a felelőtlen embert, aki bedobta a folyóba, amikor egy általam sosem látott méretű pisztráng emelkedett fel, szájában a körforgóval és egy erőteljes fejrázással meg is szabadult a szúrós vasdarabtól.

Másodpercekig kővé dermedten álltam, nem tudtam elhinni a látottakat. Hallottam néhány legendának számító három kiló körüli pisztrángfogásról, de nem gondoltam, hogy van valós alapja.
Az első értelmes gondolatom, az volt, hogy a horog hibájából buktam el életem pisztrángjának a megfogását. A horog kellően hegyes volt, csupán magamat okolhattam. Elmaradt a bevágás, mivel nem gondoltam, hogy hallal van dolgom. Azzal vigasztalódtam, hogy a sebesen áramló vízben az éles szikladarabok közt úgyis eltépte volna a 0,18-as damilt. A szabadságát nem vettem volna el, mert egy ilyen halat nem szabad elpusztítani, meg törvény is védi ebben az időszakban, de egy fotó erejéig csak az enyém lehetett volna.

Gyorsan lecseréltem az orsó dobját, az erősebb fonott zsinórral feltöltött pótdobra. Azt a hiú ábrándot kergettem, hogy sikerül majd egy hasonló méretű halba beleakadnom aznap, de nem akartam, hogy az esetleg bekövetkező csoda a damilom gyengesége miatt legyen újabb bosszús emlék.
Néhány dobást követően újabb furcsa elnehezedés szerű kapásom volt, de ezúttal nem hanyagoltam a bevágást. Egy harcias pisztrángocska volt a jutalmam. Fotózás, mérés után sértetlenül távozott, hogy a természet törvényeinek eleget téve újabb kispisztrángokkal népesítse be a folyót.

Csodás érzés kézbe venni egy ilyen ragadozót

A csali jó választásnak bizonyult

Pisztrángportré

Az állványnak és az időzítőnek hála, közös fotó is készült

Menj haza

Ezen túl egy horgászatomról sem hiányozhat

Úgy véltem illendő befejezni a horgászatot, többet már nem tudott nyújtani a folyó számomra és elérkeztem a civilizáció határához, nem volt kedvem az épületek közt horgászni. A hazafelé vezető úton még mindig a nagy hal pettyes teste lebegett a szemem előtt, talán majd egyszer egy más alkalommal még találkozunk.

A nap vége is elérkezett

Használt termékek:

ET Excalibur Spin	Ryobi Applause
Mosca Mosquito	Vision Flywater Dzseki