Sokat nem is húztam az időt, alig köszöntöttük pezsgővel az újévet, én már a másnap reggeli induláson törtem a fejem… A kérdés csak az volt, hogy hová menjek? A jéggel borított holtágat válasszam, a közeli víztározóra menjek lékelni, vagy a Maros nyílt szakaszát célozzam meg, melyet van már vagy 4 napja, hogy nem láttam, és nagyon hiányzik. A döntés egyértelmű, következetes és talán egy kissé a babonára támaszkodik.
Az év első horgászata lesz ez, és úgy érzem, hogy ezt a szívemhez legközelebb álló horgászvízen, a Maroson kell megtennem, és kedvenc módszeremmel kell megtisztelnem, így egész évben nyugodt lelkiismerettel fogok majd a műcsalis dobozaimban kajtatni…

Az előjelek közel sem voltak biztatóak, az éjszakai mínuszok színes jégvirágokat fagyasztottak az autó ablakára, nagyon hideg volt és a fejem is lüktetett az éjszakai pezsgőtől, de az akarat az legyőzhetetlen, így a hosszú éjszaka után valamikor dél fele kiértem a folyópartra.
Nagy reményeket nem fűztem az elkövetkező pár órához, egyetlen vágyam hogy megfoghassam az év első pikkelyesét, amit tudatosan, nem is határoztam meg, hogy mi legyen. Csak sejteni mertem, hogy domolykóra vagyok esélyes… Csukáról nem is mertem álmodni, túl merész lett volna arra a napra egy másodnapos embernek. A Maros is csak helyenként engedett közel magához a jégpáncél miatt, így a lehetõségek eléggé korlátozottak voltak. Semmilyen stratégiát, nem állítottam magam elé, a véletlenre bíztam az egészet, dobok, aztán majd meglátjuk, mi történik…
Egyedüli szempont, a víz mélysége. A mély részeken értelemszerűen a mélyebben járó műhalak kerültek előtérbe azok közül is a Hornet és a Minnow típusok a Salmotól, melyekben valahogy jobban megbízom, mint bármely más típusban. Ebben az eléggé esélytelennek tűnő helyzetbe úgy éreztem, csak ez lehet a nyerõ, vagy a megmentő! De azért mást is hoztam magammal: ott vannak a Tiny-k, melyeket kár lenne kihagyni a sorból, hisz a melegebb időkben sokszor ők vállalják a főszerepet. Szóval volt nálam „mindenből” egy-két darab.




A felszerelésemet már nem is kellene bemutatnom, hisz a tavalyi esztendőben szinte mindvégig velem volt az összeállítás, de mégis megemlítem, hisz ez egy új esztendő, és ilyenkor mindent a legelején kezdünk. Tehát a horgászbotom a „jó öreg” (nem is öreg, szinte új) SPIN BLADE 2, 40-es és 10-30 gramm dobósúlyú változata, melynek markolatán egy 3000-es EnergoTeam EXCALIBUR orsó ékeskedik.
Dobozomban a már előre beharangozott Salmok, melyek a tavalyi évben igencsak bebizonyították, hogy ebben a kategóriában - mármint a könnyű pergetésben - verhetetlenek, legalábbis az én szememben azok.


Valahogy így álltam neki az év első horgászatának. Mint már említettem a lehetőségek eléggé korlátozottak voltak, mindössze 100-150 m-es folyószakasz állt csak rendelkezésemre, ahol a közeli tejüzemnek „köszönhetően” a beömlő meleg víz nem engedte, hogy a jég átvegye az uralmat a folyó felett, és megfosszon ezzel néhány pergetőhorgászt egyetlen horgászati lehetőségétől. Egész télen ez az egyetlen hely ahová néha kijárunk dobálni, egy-egy új műcsalit kipróbálni, amit szeretteinktől kaptunk ajándékba vagy éppen magunk vásároltunk.
Általában meg is szokott lepni ez a szakasz néhány kisebb-nagyobb domolykóval, nagyritkán csukával, ha elég kitartóak vagyunk és végigtapogatjuk a folyó minden apró részletét.
Hát most is így legyen - ezzel a kívánsággal szöktem neki az első dobásoknak, melyek sehogy sem voltak a kedvemre valók. Valahogy mindig elrontottam, vagy túl dobtam a célponton, vagy nem dobtam elég messze, vagy az orsó mellé csavartam a zsinórt - mindig történt valami. Eléggé ijesztő volt a kezdet, mintha ma kezdtem volna az egészet.
Nem tudom, hogy ez a fejemet körülvevő mámorra fogható-e, de végül is ennek az ügyetlenkedésnek köszönhettem az első kapást… Egy rosszul célzott dobás - kétségbeesett vontatással - az akadótól próbáltam menteni a kis Hornettet, amikor valami piros lámpát gyújtott neki. Először azt hittem, hogy az ősszel vízbe vágott fűzek egyik ága volt a gyújtogató, de aztán apró fejrántások igazolták, hogy bizony megvan az új esztendõ első hala.



Az első mozdulatokból nehéz lett volna megítélni a hal kilétét, de néhány másodperc után fény derült a titokra. Egy méretes domolykóval köszöntöttem az új esztendőt.
Na a nehezén túl vagyunk!



Mindig mindenben az első a nehéz, amíg bebizonyosodik, hogy működik a dolog, utána már megy minden, mint a karikacsapás… A dobások is már pontosabbak és sokkal merészebbek, közelebb járnak a halat sejtető akadókhoz. De hiába minden erőfeszítés több, hal nem akart jelentkezni, illetve akadni, hisz ütés az volt még kettő…
Néhány lépés a parton lefele, de csak óvatosan hisz most nem úgy van, mint nyáron, hogy egy délután több kilométert is mehetek, amerre csak szívem kívánja. Most néhány méterrel be kell érnem, így inkább egyet előre és kettőt hátra, hogy meg ne lássam a pálya végét.
Közben egy-két kötelező wobblercsere… majd egy újabb, de semmi…
Így telt a délután, elégedetten fel-alá lépkedve a folyóparton. Elégedetten, mert megvan az első hal, ami bizonyítja, hogy ebben az évben is működik a pergetés!