Megjelent: 2013. október 29. | Forrás: Talabér Gergely | Írások

A halakat ott a legkönnyebb megfogni, ahol vannak. De mi a helyzet, ha nagy távolságra találhatóak a parttól? Száz méternél messzebb, bizony nem is olyan egyszerű pontosan meghorgászni egy adott területetet!

Kézenfekvő megoldásnak tűnik az etetőhajó vagy csónak használata, ezek azonban sok tavon tiltottak, így nem hagyatkozhatunk másra, mint botunkra, orsónkra és néhány hasznos kellékre, amik lehetővé teszik, hogy a parttól messzebb horgászva se kerüljünk bajba.

"A távolságot, mint üveggolyót…" ezekkel megkapod!

A horgászbot az első olyan eszköz, ami alapvetően meghatározza a horgászható távolságot. Minél hosszabb, elvileg annál nagyobbat lehet dobOn, bár fontos, hogy a horgász számára testhezálló legyen. Van olyan, aki 3.60-sa pálcával messzebbre repteti a szereléket, mint egy 3.90-essel tenné, ezért a bothosszhoz nem feltétlenül kell mereven ragaszkodni.

Fontos a bot és a nagy dobátmérő!

A bottest rugalmassága szintén fontos tényező, mert ez tárolja a mozgási energiát, ami szinte külövi a szereléket a megfelelő irányba. Gyenge minőségű bottal sem az irány, sem a távolság nem tartható pontosan. A gyűrűk mindenképpen legyenek nagyok, hogy könnyen fusson ki a zsinór. Szerencsére ezt a legtöbb bojlis bot teljesíti.

0.25-ös fözsinór és 0.18-as fonott dobóelőke a siker kulcsa.

Az orsóra térve elmondható, hogy minél nagyobb a dob átmérője, annál nagyobbat lehet dobni vele! A zsinórképnek minél simábbnak, egyenletesebbnek kell lennie, mert ez hazározza meg, hogyan pereg le a zsinór a dobról. A zsinór viszont ne legyen vastag! A vékony damil könnyebb, jobban repül, kevésbé fékezi a szereléket. Szakítástól nem kell tartanunk még a 0.22-0.23-as átmérő esetén sem. Monofil zsinórnál ez több méternyi nyúlást jelent, ezért a hosszú damil szinte erőgumiként viselkedik. Nincs az a ponty, ami el tudná tépni, de az akadós tereppel azért vigyázni kell!

A fonott zsinór fontos részét képzi a távoli haltartó helyek elérésének.

Elérkeztünk az első olyan elemhez, ami a nagy távolságú pecák fontos kelléke, ez pedig a fonott dobóelőke. Szakítószilárdsága és kopásállósága miatt van rá szükség. Csak ez a zsinórfajta viseli el az erős lendítésekkel járó bedobásokat deformálódás nélkül. Használhatunk vastag monofil zsinórt is, de az mindenképp deformálódni fog ott, ahol bedobáskor megtörik a spiccgyűrűn. Ettől pedig előbb megnyúlik, majd elszakad a főzsinór. Válasszunk 0.15-0.18 milliméter átmérőjű fonott zsinórt. Ez elég erős, hogy az extrém dobásokat is bírja, a dobókesztyű használata is erősen ajánlott!

Hasznos kíegészítő.

Jól védi az ujjat a fájdalmas vágásoktól.

Milyen szereléket használjunk távdobáshoz? Tapsztalataim szerint két féle jöhet szóba, az egyik az inline gubancgátlós drótkosár, a másik az inline ólom. Lehet ólomklipszbe akasztott nehezékkel is nagyot dobni, de ott már szerepet játszik a klipsz légellenállása is, és mi a legjobb megoldásra törekszünk, nem igaz? Az előnyök és hátrányok úgy gondolom nyilvánvalóak, de azért megéri, hogy átfussunk rajtuk.

Az egyik kedvenc szerelékem, 40 grammos kosár, 10 centiméter hosszú 0.10-es fonott előkével.

Drótkosárral tudunk etetőanyagot bejuttatni, nem is kérdés, hogy a legtöbben ezt választják általános pontyozás alkalmával. Igazuk van! Általában a 25 gramm súlyúak nagyszerűen dobhatóak, etetőanyaggal együtt 70-80 grammot nyomnak, ami nem okoz gondot az átlagos, 3 librás botoknak. Erős szélben 40-45 grammos verziót válasszunk, és inkább kevesebb etetőanyagot gyúrjunk bele (csak a bordák szintjéig). Így jól fogja tartani a dobásirányt és távolságot a mostoha körülmények ellenére is!

Ezek aztán repülnek!

Az inline ólom kevésbbé elterjedt megoldás. Segítségével még nagyobb távolságra dobható a szerelék, mivel ez az ólomtípus ugyanakkora súly mellett kisebb légellenállással rendelkezik. Hátránya, hogy nem juttatható be vele etetőanyag, így arra más megoldást kell találnunk. Súlyát tekintve akkor választunk jól, ha 80-110 gramm körül keresgélünk. Ez körülbelül a megtömött drótkosarunkkal megegyezik. Ügyelnünk kell rá, mert az ólom könnyen besüllyedhet a lágy iszapba.

Pofonegyszerű, de jól működő kiegészítő.

Érdemes ezért tisztában lenni a tómeder tulajdonságaival, és ennek megfelelően választani ólmot illetve előkehosszt. Ha nem kosaras etetést használunk, valahogy be kell juttatnunk a csalogató anyagot a horgászat helyére. Több megoldás is kínálkozik, ezek egyike az etetőrakéta. Véleményem szerint ez az egyik legjobb, amit választhatunk. Hátránya, hogy nem dobható be extrém távolságokra, de rövid és közepes távolságú horgászatoknál remekül működik.

Egyszerű megtölteni, aztán repülhet az etetésre.

Szemes termény, bojlik és pelletek bejuttatására kiválóan alkalmas. Egyszerűen töltsük meg csalogatóanyagunkkal a rakétát és már repülhet is a helyére! A rakéta orrában hungarocell található. Ez gondoskodik róla, hogy vízbe érést követően a rakéta hátulja lefelé forduljun, vízbe hullatva az értékes etetőanyagot. Mivel ezek a rakéták alkalmasint komoly súlyt is elérhetnek megtöltve, érdemes lehet erős - úgynevezett spomb - botot használni, aminek a tesztgörbéje 5 libra körül alakul.

Nem a bonyolultságáról híres. Dávidnál is működött.

Gyúrjunk narancsnyi gombócot, majd töltsük meg vele a parittyát.

Így ni.

A másik, általam ritkán alkalmazott technika a parittyázás. Nem mintha nem tetszene, vagy ne lenne hatékony megoldás! Egyszerűen nem gyakoroltam eleget, hogy pontosan használhassam, bár egy egy jól sikerült dobás rendkívűl meggyőzően hat az emberre. A parittyát - akár a rakétát - a dobóelőke végébe kell hurkolni. Használatát tekintve nem különbözik a hagyományos bedobástól, azzal a különbséggel, hogy itt a szerelék nem jut célba, csak a parittyába töltött etetőanyag gombóc. A parittya néhány méter repülés után a vízben landol előttünk, szerencsére nem kell sokat kitekerni. Minél közelebb van egymáshoz a gombócok súlya, annál pontosabban lehet őket dobni. Ebből ki is derül, hogy főként etetőanyagot, ragasztott szemes anyagot és ragasztott pelletet lehet bejuttatni parittya segítségével. Nem szeretnék zsákbamacskát árulni! Parittyával sokat kell gyakorolni, de a kitartás meghozza gyümölcsét. Olyan távolságra lehet etetni a módszerrel, ami a hihetőség határát súrolja!

Egyszerűen felköthető az etetőrakéta a dobóelőkére...

… akárcsak a parittya.

Mindezek felett a távoli dobásokat gyakorloni kell! 100-120 méteren túl csak jó technikával lehet pontosan horgászni. Mégis megéri a fáradtságot! Sok vízterületen a halak a parthoz közelebbi sáv helyett (ahol a legtöbben horgásznak) behúzódnak a távolabbi, mélyebb részekre. Itt tartózkodnak, itt táplálkoznak, és itt foghatóak meg. Nem utolsó sorban azért, mert itt bátrabban is kapnak! Mindenképp érdemes tehát gyakorolni a távoli területek meghorgászását. Hosszútávon egész biztosan kifizetődik!

Forrás: Talabér Gergely