Az ember mindig arra vágyik, hogy egyre előrébb jusson. Ezért újabb és újabb célokat tűz ki maga elé. Néhány kivétellel, soha nincs megelégedve azzal, amit addig elért. Így van ez jól, hiszen ez mozgatja előre a világ kerekét. Ennek köszönhetjük, hogy távoli őseink lejöttek a fáról és az első kezdetleges szerszámoktól eljutottunk az űrutazásig. Én is ilyen evolúciós fejlődést jártam be a horgászat terén. Egyre összetettebb módszereket alkalmaztam a halak kifogására, aminek eredményeképp a gyufaszálúszós snecifogástól eljutottam a rakósbotos nagyhalazásig. Mint általában minden horgász, én is szeretnék egyre több és nagyobb halat fogni. Ez szerintem teljesen normális törekvés. Hazai vizeinkben a ponty az a halfajta, amiből viszonylag könnyen, több kilós példányokat is aránylag nagy számban tudunk horogra keríteni. Pontyra horgászni mindig is a kedvenc időtöltéseim közé tartozott és ennek a halnak a horgászatára is érvényes a sok éves „törzsfejlődés". Nehéz fenekezőkkel indultam, majd úszós készségre váltottam. Egyre finomabb és finomabb szerelékeket állítottam össze az eredményesség érdekében. Miután már a match és egyéb más finomszerelékes módszereket rendesen kitanultam, maradt a finomszerelékek királya, a rakósbotozás, azon belül is a nagyhalas rakózás. Először csak az újságok hasábjain láttam, amint hatalmas pontyok, márnák kerülnek szákba ezzel a sérülékenynek és törékenynek tűnő bottal úgy, hogy elképesztően vékony zsinórokat használnak a halak megfogásához. Értem ezalatt, hogy tíz és afölötti súlyúakat húszas zsinórral terelték a külföldi kollégák a szákba. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez tuti trükkös felvétel, ilyen biztosan nincs. Az első időkben, tapasztalatlanságom miatt a több kilós halak rendre „lecsomagoltak" Aztán én is ráéreztem ennek a halfogásnak az ízére. Egyre nagyobb pontyok kerültek szákba. A végén a három kilós potyesz vagy márna már meg se kottyant. Miután ezek a „kis" halak már nem jelentettek kihívást, olyan horgászatra vágytam, ahol az ember és a felszerelés is megmérettetik. Az idei évben minden adott lett számomra, hogy megfogjam életem legnagyobb rakósbotos halát. A kis pontyokkal már begyakoroltam az alapok fárasztó mozdulatait, a fellelhető szakirodalom tüzetes átnyálazásával átfogó képet kaptam arról, mit is kellene tenni. Elméletben! De mint azt tudjuk, az elmélet és a gyakorlat nem mindig vág egybe. Ennek ellenére, tele önbizalommal vágtam neki a feladatnak! Mi kell ahhoz, hogy tervemet meg tudjam valósítani? Először is egy bot. Az ENERGO TEAM Multi Carp-ja lett a feladat központi eleme. Egy rendkívül erős, vastag falú bot, nagyon jó karakterisztikákkal. Szépen tartja magát, nem lóg, gerinces és ragyogóan kiegyensúlyozott. Kiváló tulajdonságait csak hihetetlenül alacsony ára múlja felül. Tökéletes nagyhalas peca! A bot belsejébe három tag hosszban, 2,4 milliméter vastag csőgumit fűztem. Ez kell a nagyvadhoz! Főzsinórnak húszas, előkének pedig tizennyolcas zsinórt választottam. A felszerelés tehát készen állt és a helyre is ráakadtam, ahol nagy biztonsággal számíthattam a kapitális pontyok kapásaira. Ennek a feltételnek egy Akasztó közelében lévő tórendszer felelt meg a legjobban. Számtalan kisebb-nagyobb tóból és csatornából áll, és igen intenzíven telepített. Az úgynevezett Extra tavuk az igazi szenzáció, mivel oda csak öt kilónál nagyobb halakat tesznek. Tizenöt-húsz kilóra saccolják a legnagyobbakat. A többiben az átlagosnak mondható, két-három kilós a leggyakoribb vendég a bevetett csalira. Több hetes előkészület és szervezkedés után egy, áprilisi hétköznap jött el a várva várt pillanat. Az idő kiváló volt, szinte már nyári meleg fogadott a tóparton annak ellenére, hogy elég későn értük oda. Már majdnem délután három óra volt. A csárda és a tórendszer tulajdonosával váltott pár mondat után, felmálházva, nem kis izgalommal indultam az Extra tó felé. Egy kisebb nevelőtó mellett elhaladva, álmélkodva néztem a folyamatosan ugráló gyönyörű halakat, amint rajokban úsztak a víz színe alatt. A nagyhalas tó területe körülbelül egy hektár, számos horgászállás van kialakítva körülötte. Egy stégre ültem, jobbról-balról nádfal, előttem pedig úgy húsz méterre egy kis domb - vagy nevezzük szigetnek -, púposodott ki a vízből. Ha én hal lennék, tuti itt süttetném a hátamat. A terep ideálisnak tűnt. Az egész tó egyetlen tartása az asztalsimaságú fenéken. Felállítottam horgászládámat, összetoltam rakós botomat és a spicc magasságába kukoricát és pelletet lőttem. Mire némi késéssel Pásztor István barátom csatlakozott hozzám, én már meredten szuggeráltam az úszót. Az egyszerűség kedvéért mellém ült, így nem kellett külön etetést készítenie. Sőt, szerelnie sem kellett, mert az én match-botomat fogta munkára. Az első halat ő akasztotta, méghozzá farokba. Ahogy tekerte ki a felszerelést, félvízen akaszkodott össze vízi barátunkkal. El lehet képzelni mennyit küzdött vele, mire szák közelébe terelte - több mint egy órát -, egyszerűen nem tudta felszínre húzni és megpipáltatni. A fárasztása utolsó szakaszában nekem is kapásom volt. A határozott úszómerülésre keményen odahúztam a halnak. Rögtön éreztem, hogy nem mindennapi példánnyal van dolgom. Keményen bántam vele, már amennyire a szerelék engedte. Azt pedig nem kellett félteni. Izgalmas volt két nagy halat fárasztani egy szobányi területen. Szerencsére, István hamarosan meg tudta szákolni a sajátját, így én nyugodtan fáraszthattam az enyémet. Keményen küzdött. Többször kellett összetoldani a botot, majd utána újra rövidíteni, úgy ahogy a helyzet megkívánta. Fogalmam se volt róla, hogy az én halam mekkora, mert még mindig a fenék közelében cirkált. Igaz, már egyre kisebb köröket futott, biztos jelét adva fáradásának. A bot jól dolgozott, néha elképesztő mértékben meghajlott, amikor egy-egy kirohanásnak keményebb bánásmóddal vetettem véget. A gumi néha tizenöt méterre is kiszaladt, pirosan világítva a délutáni napsütésben. Körülbelül húsz percig tartott a huzavona és végre szákba került egy közel nyolckilós ponty. Ekkorát még nem fogtam rakóssal, az örömöm határtalan volt. Fotózás után a szép potyka szákba került, én pedig a fogástól fellelkesülve újracsaliztam. Némi ráetetés után várakozó álláspontra helyezkedtem. Sokáig nem tartott a tétlenség, mert az úszó elindult oldalirányba. Itt is jól ült az akasztás. Minden úgy történt, mint az előbb. Ahogy az első rohamot megfékeztem, teljesen partiban voltam a hallal. Onnantól én irányítottam az eseményeket. Csak csodálni tudom ezt a mérnöki alkotást, amit mi halandók csak rakós botként emlegetünk. Kérdezem én, van e még olyan felszerelés, ahol tizennyolcas előkén maximum tizenöt méterre tud elmenni egy hét-nyolc kilós hal szakítás nélkül? Egyszerű a válasz. Nincs! Még a vastagabb zsinórral szerelt készségek használatakor is megizzasztja az embert egy ekkora hal. Szóval megvolt a harmadik. Harci kedvemet egyre jobban feltüzelték ezek a fogások, de már nem volt sok időnk. A nap lassan közeledett a látóhatár felé és még fényképezni is kellett. Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor azt mondjuk: na még öt perc és megyünk. Ez az öt perc éppen elég volt ahhoz, hogy István szájon verjen egy ötkilósat, amit elég gyorsan meg is szákolt. Ezzel egy időben én is megakasztottam egyet. Elementáris erővel húzott ez a ponty. Ennél kellett először teljes hosszában összeraknom a botot a fárasztás elején. Meg voltam győződve, hogy a nap legnagyobb hala küzd a horgon. Hosszú percek teltek el azzal, hogy a szerelék tűrőképességének határán próbáljam jobb belátásra bírni őkelmét. Lassan sikerült visszanyernem a távolságot és már rövidíteni is tudtam. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, meg tudom fogni ezt a halat is. Innentől már nem telt el sok idő, hogy szákba kerüljön. Kicsit csalódott voltam, mivel a vártnál kisebb volt, úgy hét kilósra saccoltuk. Hibátlan, pikkelyes nyurgaponty volt, valószínűleg ennek volt tudható hihetetlen ereje. A lebukó nap utolsó sugarainál készítettük el a fotókat a nem mindennapi zsákmányról, majd egyenként visszaengedtük őket éltető elemükbe. Gyorsan elrepült a délután, alig hogy megérkeztünk és horgásztunk egy kicsit, már újra az autóban ültem és vidáman gurultam hazafelé. Fejemben még frissek voltak az élmények, de már újabb horgászatot terveztem. Sikerült, amire vágytam, igazán nagy halat fogtam rakós bottal. De vajon hol a határa a felszerelésnek és az emberi ügyességnek? Következő célom ennek kiderítése lesz!