Vidám napsütéssel, enyhülést hozó kósza szellővel köszöntött ránk a február. A kora tavaszt idéző tizenegynéhány fokos meleg sok energiával töltött fel, nagy reményekkel vágtam hát neki csatornaportyáimnak. Mi, horgászok, a vizek szerelmesei túl könnyen elhittük a ciklonok jóleső játékát, a tél utolsó hónapja azonban nem engedte sokáig, hogy bárki is gúnyt űzzön belőle. Napok múlva újra zord tél lett. Valentin napjára már jócskán lehűlt a levegő, a csapadék is hó formájában jelentkezett, szinte amnéziába űzve a hónap elejei rövidke tavasz emlékét.

Birkának birka. Nade ekkora?

A következő, nem várt napsütéssel kecsegtető hétvégén indultam újra kedves kis folyóm felé. A pergető felszerelés és a műcsalis dobozok otthon maradtak, hiszen tilalom lévén nem ildomos ilyenkor háborgatni a nászát élő csukanemzetséget. Erre való tekintettel most a békés halak fogását céloztam meg elsődlegesen.
A csatornához vezető, sáros földút ismerősen kanyargott előttem, nem messze riadt őzek menekültek a biztonságot jelentő távoli erdő irányába. A rossz út beljebb már nem tette lehetővé a kerékpár tekerését. Leszállva, az első kerék forgását szuggerálva toltam magam mellett a felmálházott vasat, amikor szinte a semmiből előbukkanva egy hatalmas birkahátsó meredt rám, falként zárva le a keskeny utat előttem. Hirtelen nem tudtam, hogy a látványtól megijedjek, vagy nevessek, de jobbnak láttam, ha gyorsabban folytatom utamat a kiszemelt horgászhely felé. Nem akartam, hogy a „kedves” állat elhamarkodottan kapcsolatokat kezdeményezzen…

Csodálatos hangulatot, meghittséget és nyugalmat árasztó a téli vízpart is

Mire a folyóhoz értem a szél szétkergette a fölöttem sorakozó felhőket, sőt erejéből is sokat veszített a hűs fuvallat. Ragyogó napsütésben, aranysárga színben fogadott a náddal szegélyezett téli vízpart. A mögöttünk álló éjszakai fagyok hártyajeget vontak a sekélyebb part menti langó tükrére. Az általam jól ismert szakasz legmélyebb részén terveztem a horgászatot. Bíztam benne, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a halak szívesen választották most is téli tartózkodási helyüknek az erősen szabdalt meder 4 méter mély vizét.

Kifogástalan minősége, verhetetlen ár-érték aránya bárki számára elérhetővé teszi az E.T. Excalibur Bolo-t

A magas vízoszlop és a közepes erejű áramlás különösen indokolttá tette a bolognai bot használatát. A hat méteres E.T. Excalibur Bolo sejthetően jó választás volt erre a célra. Az a fajta bot, melyhez már az első kézbevételkor - látva minőségi anyagát, kiváló felépítését és könnyűségét -, nagy reményeket fűz az ember.

Ultralight SIC gyűrűk. Rajtuk semmi nem fog múlni

Kicsit fázva, de a megszokott mozdulatokkal gyors tempóban állítottam össze szerelékemet, amit talán már indokolatlanul is – rám jellemző módon – túlfinomítottam. Az orsóra a csaknem teljesen átlátszó, extra lágyságú E.T. Specialist Bream zsinór került 0.14-es méretben. A 3 grammos kétpontos versenyúszót hat darabból álló sörétólommal súlyoztam ki, majd legalulra jelzőként két kicsi került harminc centire a főólmozástól. Az egészen vékony, tízes előkezsinórra 16-os japán Fudo horgot kötöttem.

Nélkülözhetetlen kiegészítői a bolognai botos horgászatnak. Időt takarítunk meg, ha szerelékeinket már előzőleg otthon elkészítjük

Jól látható, hogy a kiváló minőségű horogra miként lehet feltűzni a csontkukacot. Ennél természetesebben nem tudjuk felkínálni

Mielőtt felcsaliztam volna, több próbaúsztatást is végeztem az ereszték pontos meghatározása érdekében. Az áramlás nem volt erősnek mondható, és szerencsére enyhe visszatartással tudtam szerelékemet irányítani egy nagyobb kiszélesedés miatti visszaforgó belső - vagyis sodráshoz közeli - íve felé.
A horogra két darab csontkukac került, majd kíváncsian vártam a meder alján lassan mozgó csalira az első jelentkezőt. Néhány eredménytelen kísérletezés után próbaképpen elemeltem a horgot a fenékről úgy húsz centire. Ez a változtatás aztán végre meghozta az első kapást, lassan, egyenletes tempóban merült alá az úszó antennája. A gyönyörű, tenyeres bodorka fogása kezdett megnyugtatni a jó helyválasztást illetően. Néhány társa után már egészen magabiztosan végeztem a dolgomat, hamar vált a kezdeti bizonytalanság önfeledt szórakozássá. Etetőanyag használata nem volt indokolt, hiszen ott voltak a halak anélkül is. Csupán bátorításnak, kapókedvük növelése érdekében juttattam be bizonyos időközönként pár szem csontit, figyelembe véve a vízmélység és a sodrás függvényét annak célba éréséhez.
Igyekezetem ellenére nem tudtam szaporítani a kapások számát. Volt, hogy két-három úsztatás alatt is kapás nélkül maradtam, de megesett olyan is, hogy egymás után jött egy-egy szép keszeg. Kis idő múlva rájöttem, hogy a csapat(ok) változtatják talajhoz viszonyított helyzetüket a vízoszlop magasságában, de hogy ragadozó zaklatása miatt, vagy más okból, az nem derült ki számomra. Ennek tudatában nem volt sok értelme az eresztéket állítgatni, itt is az arany középút elve dominált.
A sokadik kapás és kifogott bodorka után a megszokott ütemhez eltérően - és a hideg víz ellenére - gyors kapással jelentkezett valaki. A reflexszerű akasztás után végre igazán rendes hal dolgozott odalent. Gerinces botom spicce nagyokat rúgva kényszerítette egyre feljebb a szépséges jászt. Kellett neki egy kis idő, míg végre a víztetőn megnyugodva alátolhattam a merítőhálót.

Jászportré

Bárcsak gyakoribb vendég lenne nálunk (jász egész alakos)

A biztonság kedvéért a bevágások után ugyanazzal a mozdulattal – kihasználva maximálisan a bot gyors karakterisztikáját - húztam el a halakat a kapás helyszínéről, kevés esélyt adva nekik arra, hogy esetleg pánikot keltsenek az óvatos csapatban. Ennek érdekében a fárasztást is mindig a víz felsőbb régiójában végeztem.
A termetes jászt két kisebb társa követte, majd ismét a bodorkák percei következtek. A sorozatot egy nagyon jó hal akasztása szakította meg, komoly súly alatt dolgozott az érzékeny bolognai. Rövid viaskodás után megkönnyebbült a készség, feltételezhetően a vékony hártyát fogó horog kipattanhatott a hal szájából.
Ezután karikakeszegek fogásai tették színesebbé a horgászatot, majd egy lassú, jól kiszámítható kapásban merült víz alá az érzékeny úszó. Az akasztás ült, a bot hajlása szebb halat sejtetett. Semmit el nem kapkodva, komótosan rótta köreit félvíz táján egy termetes ezüstkárász. A vékony előkezsinór, no meg az apró horog miatt sem kényszerítettem magam felé a kelleténél szigorúbban, a finom pálca, no meg az idő nekem dolgozott.

Biggyedő szája szomorúságra vall, biztosan ő is nagyon várja a tavaszt

Jász és kárász ugyanarról a helyről. Vajon később, a melegebb vizekben is kedvelni fogják egymás társaságát?

A halfogás örömével hamar telt a délután, sajnos az idő amellett, hogy dolgozott a javamra, rohamosan fogyott is. A fáradt februári Nap utolsó sugarai simogatták a Bakony nyugati rögeinek csúcsait, jelezve ezzel a közelgő estét. Szákban raboskodó halaim türelmetlenül várhatták a fényképezést, mert a vakuvillanás után vízbe engedve őket sietve úsztak vissza az életet jelentő mély részek felé. Az élmények, a téli vizek meghitt varázsa arra inspirált, hogy a sorozatot folytatni kell…

Emlékezetes téli keszegezés volt