Megjelent: 2008. október 16. | Forrás: Tóth Gábor | Írások
Egyre jobban belemelegedtem a pergetésbe, már-már addig fajult a dolog, hogy hiányzik, ha egy-két nap nem tekerem az orsót, nem suhogtatom a botot és nem érzem a wobbler veretését a tenyeremben. A megoldás egyszerû: menni kell.

Az elmúlt horgászatok eredményességén fellelkesülve és új társat találva magam mellé - Bánóczki Attila személyében -, a soron következõ szombatot se úsztam meg peca nélkül. Attila rendkívül tapasztalt, rutinos horgász. Ha lehet így fogalmazni a helyi példaképem. Ismeri a Dunát, mint a tenyerét. Szóval nála jobb tanárt nem is tudok elképzelni - esetleg még barátja Bokor Károly jöhetne szóba.
Délután hat órára beszéltük meg a találkozót nála. Fél hétre már saját készítésû ladikjában motoroztunk a mostanában annyi halat adó kõrugany felé. A vízállás stagnált, kicsit talán áradt. Én még nem vonok le messzemenõ következtetéseket ebbõl, de hozzáértõ emberek szerint ez jó jel.


Még világossal elértük horgászhelyünket. Kényelmesen kipakolhattunk és elhelyezkedhettünk a kövön. Elõször a balinok megjelenésére számítottunk, ami sajna elmaradt. Teljesen kuka volt a víz. Nem tudtam mire vélni, hiszen elõzõ nap rengeteg rablást lehetett látni, hallani.
Lassan leszállt az est. A nap a láthatár alá bukott. Meleg, fülledt éjszaka köszöntött ránk, izzasztó kánikula, szúnyogmuzsikával. Az ártér bokraiból kirajzó vérszívók egész hada vetette rénk magát. Elõkerültek a szúnyogriasztós flakonok és tetõtõl talpig befújtuk magunkat. Ezek a piszok kis rovarok megtalálják a legkisebb "kezeletlen" bõrfelületet és már belénk is nyomják apró fecskendõiket, hogy megcsapolják vérünket. Többszöri fújás után elfogyott a szabad felület és végre békén hagytak bennünket.


Szép dunai balin

Szünet nélkül dobáltunk, váltogattuk csalijainkat. Nálam egy neon-sárga egyrészest került sorra, azt akasztottam a forgókapocsba és próbáltam szerencsét a kõ alatti visszaforgóban. Néhány dobás után egy apró pöccintést éreztem, valami megütötte fahalamat. A következõ dobásnál erõs rávágást közvetített a zsinór. A 10-30 grammos Spin Blade karikába hajlott. A kis Ryobi Applause pedig zizzent párat. A sötétben nem láttam, mi védekezik a horgon. Süllõt sejtettem, de Attila lehûtötte lelkesedésemet, szerinte nem tüskéshátú az ellenfél. Szerinte "gyanúsan" védekezik. Igaza lett. Egy balin volt a tettes, kézzel vette ki a vízbõl. Szép hal volt, valahol kettõ és három kiló között mozgott a súlya. Örültem neki, van hal erre a napra is. Fényképezni kezdtem. Próbáltam beállítani a fotózáshoz.


Spin Blade - Ryobi Applause = szép balin

Ott matattam a wobbler körül, amikor megtörtént a baj. Feldobta magát a levegõbe és a szabadon lévõ hármas horog egyik ágát a jobb kezem középsõ ujjának körömágyába vágta. Na mit is mondjak. Elõször a felmenõit méltattam félhangosan, majd amikor még egyet vágva letépte magát és visszaugrált a vízbe, még az édesanyját is elszidtam kicsit. Elég szörnyû látvány volt. A horog szinte teljesen átbújt a húson. Visszahúzni nem tudtam. Nem maradt más hátra, mint elõre. A szakállát is átnyomtam a húson. Idõközben riadóztattam Attilát, aki hozott egy cseppet sem steril fogót. Ezzel lenyomta a horog szakállát és most már nem volt semmi akadálya annak, hogy visszabújtassam. Ha azt mondom, hogy kiment az álom a szemembõl, még rendkívül óvatosan fogalmaztam. Fájt, lüktetett, de legalább horgászhattam tovább. Nem akartam elhinni, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Három napon belül, kétszer sikerült komolyabban magamba akasztatni a horgot. Attila hozott magával egy kis bort. A maradékot megittam az ijedségre.


Véres és fájdalmas

Most már leültünk mind a ketten. Õ a kövezés alatti és a kövezés felsõ részénél lévõ elvágó vizet vallatta. Teljes volt a csend teltek az órák. Egy jobb hal loccsanását hallottam a barátom irányából. Kérdeztem tõle mi volt az? Egyszerû választ adott: - Nem tudom, de a k..va anyját! Ékes bizonyságát téve annak, hogy már tele a púpja a mai pecával és némiképp reménytelennek látja a helyzetünket.
Valahol tíz óra körül kalandozhatott az óra mutatója, amikor az öt centis Shad rap-ra elemi erejû rávágás érkezett. Talán ha öt méterre volt tõlem mûcsalim. Rögtön húzta is a zsinórt az orsóról. Jó súlyt éreztem és ellenállhatatlan erõt. A mélybe tört. Botom perecbe állt, terheltem rendesen. Örültem, hogy ez a finom bot van most a kezemben, mert így talán nem nyúlik ki a wobbler pici hármas horga.



Kilencet mondott.
Idõközben elõkerült a vágóhorog. Barátomra osztottam a nemes feladatot, hogy kiemelje a vízbõl. Talán harmadikra vagy negyedikre sikerült az álla alá behúzni a gamót és partra emelni. Itt már Attila is hajlott a tizenöt felé. Pányvára került és folytattuk a pecát. Nem sok bizodalmunk volt a további fogásokban. Sokat zörögtünk és lámpáztunk, valószínûleg a világból kifutottak a halak.
Vagy mégse?


Fájós kézzel is büszkén pózolok

Egy pöccintésre lettem figyelmes. Valami érdeklõdött mûcsalim után! Ezt a tényt meg is osztottam társammal. Rá jellemzõ volt a válasz: -Ne akard magad megutáltatni rögtön az elsõ közös horgászatunkon!
Erre nem került sor. Nem volt több jelentkezõ.
A Göncöl rúdja már lefelé mutatott a hajnali égbolton. Két óra körül lehetett, úgy döntöttünk indulunk. A levegõ idõközben felfrissült, nagyokat szippantottam belõle. Imádom a Duna illatát.


Ujjam most kezdett újra fájni. A fárasztás és a horgászat teljesen elvonta róla a figyelmemet. Fene bánja! Ha a halfogás ezen múlik, akár minden alkalommal megakasztom magamat. Majd meglátjuk mi lesz. Estére újabb pecát terveztem. Most Pásztor István barátommal.