Már apró gyermekként is megmagyarázhatatlanul vonzottak a vizek, igaz akkoriban még csak ágúsztatásban, meg kavicsdobálásban merült ki minden tevékenységem, de ennek köszönhetem, hogy horgász lett belőlem.

Történt egyszer, hogy szüleimmel egy hosszabb hétvégét töltöttünk a hegyekben, kisebb baráti társasággal. Természetesen én a közelben csörgedező patak partján csetletten botlottam mind a hat évemmel, és egy idősebb személy felügyeletével. Épp egy vízbedobásra alkalmas kavicsot keresgéltem a parti kövek közt, mikor egy pettyes testű halacskára lettem figyelmes, amint oldalra dőlve lebegett a víz szélében. Mindkét kezemmel megmarkoltam és büszkén emeltem a magasba életem első halát, melynek élénk színű piros pettyei teljesen elvarázsoltak. A délutáni nap sugarai már egy mogyorófa pálcából rögtönzött „horgászbottal” a kezemben találtak a parton. Az a varázslat az évek folyamán még mindig a hatalmában tart, és ha tehetem a mai napig is szívesen, keresek fel ilyen kis hegyi patakocskákat a bennük bujkáló piros pettyes halacskák után.

Hosszú évekig nem látogattam meg az első pisztrángomat adó patakot, ezért a minap úgy döntöttem, hogy ismét felfedezem magamnak, hátha tartogat némi meglepetést számomra. Ezúttal nem mogyorófa bottal készültem, hanem a 2,40 méteres Spin Blade pálcámat állítottam csatasorba, a Ryobi Zauberjével, és 0,18 –as monofil Sufix Primo XP –vel.


A mogyorófát felváltotta a modern technika

Általában fonott zsinórral pergetek, de az ilyen kis vizeken nincs értelme fonottat használni, sajnos a halak mérete nem teszi ezt indokolttá. A kristálytiszta vízben fő a láthatatlanság is, ha eredményes akarok lenni, tehát a Primo XP, pont a célnak megfelelő volt. A készletet néhány kisebb testű Salmo wobbler tette teljessé, és máris roboghattam a hegyek felé.


2,5 és 3 centis Hornet -ek, kedvenc pisztrángozó wobblereim

Amint megpillantottam a patakocskát, majd kiugrott a szívem az örömtől, még ma is olyan csodás és olyan gyors, mint évekkel ezelőtt, mikor utoljára erre jártam. Az idő mintha megállt volna.

Nem merengtem sokáig, felcsatoltam egy wobblert és máris belegázoltam a jéghideg vizű patakba. Sajnos az én időm véges volt, csupán háromórányi horgászidő állt a rendelkezésemre, ezért igyekeztem minden pillanatot kihasználni. Felfele indultam a patakocskán, folyásiránnyal szemben, így az igazi, én így szeretek pisztrángra pergetni. Már jó félórája dobáltam, de egyelőre nem történt semmi érdekes. Már-már azon kezdtem gondolkodni, hogy az elmúlt évek mégis otthagyták a kéznyomukat a vízen. -Eltűntek volna a fürge kis halacskák, amiért jöttem? Ám ekkor az egyik kő mellett valaki lecsapott egy a víztetején cikázó rovarra. Óvatosan a kő fölé pöccintettem csalimat, majd tekertem párat a hajtókaron, és ez pont elegendő volt, hogy az ott tartózkodó kispisztráng elkapja. Heves ugrálásokkal próbált szabadulni, de a horog erősen tartotta. Gyorsan készítettem néhány felvételt róla és visszaadtam a hangosan csobogó pataknak.


Végre megvan az első


Színpompás halacska

Örömmel nyugtáztam, hogy még mindig van ezekből a fürge uszonyosokból, a civilizáció káros hatásai még nem értek el itt őket.


Az első pisztrángom lakhelye, már ezért a látványért is érdemes volt kijönnöm

Újult lelkesedéssel dobáltam kis wobblereimet a sebesen áramló patakba. És láss csodát, alig haladtam száz métert felfele, újabb kapásom volt. Láttam, amint megvillant a kis teste a víz alatt, ahogy a wobblerem után kapott, de nem akadt meg. Ennek ellenére nem voltam szomorú, hisz nem a zsákmányolás volt a célom, hanem a felderítés.

Elmélázva haladtam felfelé a patakon, egyszer csak, iszonyatos zajra lettem figyelmes. Dübörgött a föld, recsegtek az ágak, és ami a legnyugtalanítóbb volt, hogy a zaj forrása felém közeledett. Próbáltam megállapítani, hogy mi is okozhatja e pokoli ricsajt. Nem kellett sokáig töprengenem, alig tíz méterrel előttem, szétnyílt a parti bozót és három fiatal szarvasbika ugrált át a patakon. A látvány egyszerre volt fenséges és rémisztő. Az ember elsőre mindig a legrosszabbra gondol, esetemben medvére gyanakodtam, de amint megpillantottam az agancsosokat, elszállt minden félelmem. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak is, így én is tovább folytathattam a horgászatot.

Pár kanyarral odébb, újabb pisztrángocskával akadtam össze. Enyhe rándítást éreztem a boton, aminek rögtön bevágtam, és a kis hal máris a levegőben táncolt. Tipikus pisztrángvédekezési módszer, ugrálva, fejrázások közepette próbálnak szabadulni. Ő sem kerülte el a fotózást, és természetesen ment vissza a hűs, oxigéndús vízbe.


A második halacskám


Még egy fotó róla…


Egy, kövekkel, bedőlt fával tarkított szakaszhoz értem, valósággal éreztem, hogy halat tart a hely, és nem is csalódtam. Épp kiemelni készültem a wobblert, mikor egy kis loccsanással jelentkezett a következő pettyes halacska, de elvétette a célt, és észre is vehetett, mert hiába dobtam újra, többé már nem mutatta magát.


Az ilyen helyeken előszeretettel tartózkodnak a pisztrángok

Nemsokára egy újabb áldozatra leső halacskát sikerült becsapnom. A hátán már begyógyult seb jelezte, hogy számukra sem fenékig tejfel az élet. Az életbemaradásért vívott harcból ő is kivette a részét.


Gyönyörű kispettyes


A hegekből ítélve, ő is megjárta a hadak útját

Bámulatos, hogy mit ki nem bírnak ezek a pompás halak. Harcolnak a sebesen áramló vízzel, amit télen a hegyekben vastag jégtakaró borít, tavasszal meg akkorára duzzad a sok hólétől, hogy egész fenyőfákat hömpölyget a hátán. A vidrákról meg más ragadozókról nem is szólva. Ezért is nincs szívem bántani a kis harcosokat.

Néhány dobást követően, újabb virgonc halacska örvendeztetett meg, aznap az utolsó. Gyorsan szabadon bocsátottam, és az autó fele vettem az irányt.

Önfeledten lépkedtem a mederben lefele, mert boldoggá tett az a tudat, hogy egyetlen horgásszal sem találkoztam, sőt még lábnyomot sem találtam sehol. Úgy látszik, hogy más mindenki elfeledte már a patakot, de én, amíg élek emlékezni fogok rá, és időről-időre visszatérek.


12. Még egy búcsúpillantás mielőtt indulnék