Ezúttal szeretnénk bemutatni, hogyan lehet egy wobbler várható viselkedésére következtetni az alapvető adatokból (súly, hossz, típus) és a terelőlemez alakjából. Ha megtanulunk néhány alapvető szabályt, könnyen el fogunk igazodni, az elsőre talán nem egyértelmű elnevezések, jelölések nyomán, és sokkal egyszerűbben választhatjuk ki az adott szituációban megfelelő wobblert. Először is tisztázzunk három kifejezést, melyek jellemzően fellelhetők a wobblerek dobozain.

Úszó, merülő, lebegő

Ahogy az előző cikkben már fejtegettük, itt is angol kifejezésekkel kell megbarátkozni. A legtöbb wobbler "floating", azaz úszó. Ez azt jelenti, hogy a vízre ejtve, behúzás nélkül a felszínen marad. A második leggyakoribb típus a "sinking", azaz merülő. Az ilyen modellek lassan süllyednek alapállapotban. A legújabb generációhoz tartoznak a "suspending" wobblerek, melyek sűrűsége megegyezik a vízével, azaz lebegnek. A vízbe ejtve, gyári horgokkal, melyek súlyát pontosan bekalkulálják, ezek a darabok valahol víz között találnak egyensúlyi pontot.

Nagyon sokan elkövetik azt hibát, hogy a "floating" modelleket felszíni wobblerként, a "sinking"-eket pedig mélyen járóként azonosítják. Ez hatalmas tévedés. Ezzel át is térhetünk a terelőlemezek méretének és meredekségének vizsgálatára - ennek van ugyanis döntő befolyása a műcsali által elérhető maximális mélységre. A legkevésbé mélyre azok a műcsalik hatolnak, melyeknek kicsi a terelőlemeze és az viszonylag meredeken áll. Az ilyen típusok értelemszerűen mind "floating" kategóriába tartoznak. Ezek között megtalálhatunk igen kicsi, és hatalmas wobblereket is, tehát a mérettől gyakorlatilag függetlenül készülnek a felső rétegeket vallató fahalak. A teljesen felszínen úszó wobblerek néhány 10 centi mélységtől kb. egy méterig jutnak le. Ilyen esetekben már a bot tartásának is szerep jut, magasabbra tartott bottal szinte a felszínt borzolja a műcsali, míg vízre hajtott nyéllel valamivel mélyebben vezethetők.

A következő mélységi szintre az "L" alakú terelőlemezzel szerelt darabok süllyednek le. Ezek sajátsága, hogy gyors indítással a meghorgászni kívánt mélységbe küldhetők, (az adott darab korlátait figyelembe véve), majd normál sebességre váltva az adott mélységben tarthatók. Tehát amíg nagyobb sebességgel húzzuk, addig intenzívebben merülnek, ha eleve lassabban vezeti a horgász, akkor egészen a felszín közelében maradnak. Abszolút alkalmasak bizonyos vízrétegek átvizsgálására, pásztázására. Ezekből a "floating" verziók ritkán merülnek 1,5-2 méternél mélyebbre. Más a helyzet az "L" terelőlemezzel rendelkező, de "sinking" példányokkal, ezekkel mélyebb vizek is jól meghorgászhatók, hisz, akár a fenékre is lesüllyednek, ha dobás után kivárjuk. Utóbbiak jellemzője, hogy ha szünetet tartunk a bevontatásban, nem kezdenek felemelkedni, mint a "floating"-ok, hanem lasan tovább süllyednek. Van viszont olyan szituáció, ahol a kifejezetten előnyös, ha egy nagyobb tereptárgyat fölülről ki tudunk kerülni, csupán azzal, hogy a megfelelő mértékig hagyjuk felemelkedni a wobblert, majd folytatjuk a bevontatást - ezt csak a "floating"-okkal lehetséges. A süllyedőkkel viszont épp az ellenkező manővert hajthatjuk végre, egy törés mentén ereszthetjük le lépcsősen a remélt hal közelébe. A legtöbb süllyedő wobbler a fenékre engedve, majd onnan bevontatva folyamatosan emelkedik a talajtól, kivárva, mártogatva vele nagyon jól átfésülhetők az alsó régiók.

Az igazán mélyre törő wobblerek terelőlemeze a testhez képest igen nagy és viszonylag kis szögben tér el a műcsali hossztengelyétől. Jellemzően a zsinórbekötő szem a terelőlemez közepére kerül, így lesz optimális a merülési szög. A bevontatás megkezdésekor a wobbler előre dől és intenzíven merül. Az igazi, hosszúcsőrű, mélyjáratú wobblerek között nincs, vagy elvétve található "sinking", azaz süllyedő típus. Ezeknél inkább az a kívánatos, hogy ha lassítjuk, vagy szüneteltetjük a behúzást, akkor emelkedjenek. Ez a gyakorlatban csak így lehet, hisz az aljzatot felkavaró, az iszapot túró műcsali nem igazán kívánatos a halak számára, ezért amikor azt érezzük, hogy a wobblerünk már üti a talajt, arra kell törekednünk, hogy bár teljesen fenék közelben maradjon, de onnan a horgaival ne szedjen fel hordalékot, viselkedjen úgy, mint egy valódi hal, ez pedig jobbára csak úgy képzelhető el, ha "floating" típussal horgászunk. Nagyon sok mélyjárajú wobbler terelőlemezén - jó nagy, kihasználják a felületet -, feltüntetik a maximális merülést gyakran nem méterben, hanem lábban. Utóbbi esetben durván hárommal osztva kapjuk meg a méterben figyelembe vehető értéket. Egy átlagos hosszú csőrű wobbler is lejut 4-5 méterre, de speciális darabjaik a 10 métert is megközelíthetik. Ha ennél is mélyebben szeretnénk leküldeni a műcsalit, meg kell ólmozni a montázst.

Fontos szót ejteni a folyó és az állóvizen való wobblerezés jelentős különbségeiről. Ha egy adott wobblert folyó vízen, folyással szemben húzunk, a vele elérhető maximális mélység 20-40%-kal több, mint az állóvizeken. Ennek egyszerűen az áramlás az oka: álló helyzetből feltételezett dobás esetén a wobbler és a víz sebességkülönbsége a mérvadó a merülés intenzitásában, s ez az érték folyókon értelemszerűen nagyobb. Pontosan a folyó sebességével nagyobb egy állóvízhez hasonlítva. A műcsali frekvenciája viszont nagyobb, máshogy fogalmazva: jobban veret, ezt mindenképpen be kell számítani a megfelelő wobbler kiválasztásánál. A test formája, a terelőlemez alakja és mérete meghatározza a műcsali alapfrekvenciáját. A magasabb frekvenciával dolgozó, azaz jobban verető műcsalik inkább, állóvízre, míg a kisebb frekvenciával rendelkezők a folyóvízre optimalizáltak. Az álló vízen lassabb bevontatásnál is szeretnénk, ha megfelelően veretne a csali, ide kellenek a nagyobb alapfrenvenciával bírók, míg folyón megfordul a helyzet, és az áramlás keltette extra sebességet és frekvenciát néha nem árt tompítani, azaz alacsony alapfrekvenciás wobblert használni. Ezért tudnak álló- vagy folyóvízre javasolt műcsalik szempontjából nagyon pontos ajánlatokat megfogalmazni a gyártók. Ezeket nem árt figyelembe venni!

Végezetül mindenképp megérdemel pár mondatot a hazánkban kissé mostoha gyerekként kezelt sleppelés. Nálunk csak kézben tartott bottal szabad művelni szemben a világ nagy részével, ahol a csónakon rögzített bottartóba is elhelyezhetjük a nyelet. A sleppelés során evezővel, vagy inkább elektromos motorral meghajtott csónakból vontatjuk a műcsalit. Lehetséges alapjáraton működő robbanó motorral is vontatni, de sekély vízen a zaj zavarhatja a halakat. Ez a módszer számos előnyt tartogat, melyek közül a legfontosabb, hogy a műcsalit huzamosabb ideig tarthatjuk a kívánt mélységben. Ha csak simán dobással juttatjuk célba a mélyjáratú wobblert, sokkal kevesebb métert tudjuk az optimálisnak gondolt mélygben húzni. Gondoljuk csak végig, kidobjuk, az becsobban valahol. Ez a maximális dobási távolságunk, majd elkezdjük behúzni. Ennek során jó pár méteren keresztül csak a merülési fázisában halad, míg le nem jut oda, ahová szánjuk. Ebben a mélységben eltölt néhány métert, majd ahogy közeledik hozzánk, egyre emelkedő pályára kerül. A maximális dobótávolságnak jó esetben csak a felében jön ott, ahol szeretnénk. Ezzel szemben a sleppelésnél - amiről meggyőződésem szerint nagyon sokat fogunk hallani az előttünk álló években -, miután lejuttatuk a műcsalit a kívánt mélységbe, folyamatosan ott tudjuk tartani, és minden pillanatban számíthatunk kapásra. Igen nagy területeket tudunk meghorgászni, és a módszer nagyon fogós.

Jó pár olyan témát érintettünk, melyek akár egy önálló anyagban is kiapadhatatlan forrást nyújthatnak. Ilyen a montázs mególmozása, vagy a sleppelés is. Sorozatunkat folytatjuk.