Nem szoktam túl gyakran járni erre a kis folyóra, már csak a köztünk lévõ távolságok miatt sem, így külön öröm egy-egy találkozás.
Ilyenkor lehet palástolni mindenféle szentimentális felhangokkal azt, ha nem fog az ember halat, de ez önbecsapás. Igenis azért megyünk, hogy fogjunk, aki pedig nem így gondolja, az hagyja otthon a botjait, vagy kiránduljon inkább az országos kék túrán.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert menet közben, ahogy haladtam a célhoz, valami oknál fogva már a kocsiban elkezdtem fogalmazni magamban néhány gondolatot, amiben a helyek (újra)felfedezésére, annak érdekességére helyezem a hangsúlyt, és nem is annyira a halfogásra. Megelõlegeztem magamnak a kudarcot, de a feloldozást is megadtam abban a pillanatban.

Az út alatt, miközben csodáltam a Duna menti hegyeket, az járt a fejemben, hogy elvégre nem is olyan nagy baj, ha nem fogok itt majd semmit sem, elvégre, már a táj maga megér egy túrát, nem is beszélve arról, hogy jóformán még nem is horgásztam soha ezen a szakaszon. Fogalmam sincs a víz és a haljárás ideális viszonyairól, egyáltalán nem mondanám, hogy ismerem a folyót, és ahogy hallom, az Ipoly mostanában nem egy felkapott horgászhely. Ez utóbbinak lehet oka akár a haltalanság is, tehát pár mondatot megér majd áldozni arra, hogy a rabsicok vélhetõen itt sem tartanak nyári szünetet, és ahol lehet, lopnak.

Ezt végül is minden természetes vízrõl készült írás kapcsán el lehetne mondani, el is mondom, mivel az ilyen vizek nehezen õrizhetõk és ettõl kedvelt célpontjai a profi bûnözõknek.
Jelen esetben azonban nem tudom, hogy igaz-e a haltalanság, vagy inkább arról van csupán szó, hogy az emberek, az átlaghorgászok manapság már kevésbé szeretnek járni természetes (értsd élõ, folyó stb) horgászterepeken, inkább mennek a tutit kínáló horgász-paradicsomokba.


Ipolydamásdnál a gázlós

Ugyanakkor az Ipoly is paradicsom, igaz, a legyezésé és a könnyû pergetésé, melyek még közel sem vonzanak annyi rajongót, mint azt indokolhatná a módszerek szépsége.
Hiszen a domi, mint igazi ipolyi hal szinte mindig elérhetõ, más kérdés, hogy megbecsülése messze elmarad egy tógazdasági pontyétól.

Pedig, aki horgászott már térdig, combig a vízben állva, az tudja, hogy micsoda különbség egy parti fenekezéshez képest. Annak is lehet varázsa, de a cserkészõs pergetés… na mindegy.
Akad olyan, aki nem szereti a tejbegrízt, pedig finom, sõt olyan elvetemültrõl is tudok, aki utálja a sört, miért pont a könnyûpergetésért rajonganának a tömegek. Hiába, nem vagyunk egyformák, de addig jó, annál több a helyem.

Szóval, ha valaki elvetõdik egy idegen vízre, ne bánkódjon, ha nem fog, nem várja el tõle senki. Pláne ha õ maga sem, akkor még a kudarcélményt is megspórolja. Ez a gondolat fickándozott tehát a neuronhálózatomban, de a víz megérzése, közelsége, csábítása, még az olyan megrögzött pesszimistákra is hatással van, mint jómagam. Az utolsó kilométereken így már nem azon agyaltam, hogy miért is lehet örömmel magunk mögött hagyni a folyót egy haltalan nap után, hanem azon, hogy hol a fenében fogok én lemenni a partra, hiszen annyira szeretnék már halat fogni.

Minden csapáson, földúton nem lehet bepróbálkozni, nincs arra idõ egy látogatós túra alkalmával. Tuti helyeket kell találni, bejáratottakat, amik nem véletlenül bejáratottak. A véletlen elvetõdéses, vagy más jellegû elfoglaltságra ráépített horgászat általában úgyis hétköznapokon talál a parton, magyarul nem kell félni, hogy sokan lesznek.

Jelen esetben Budapestrõl indulhattam, hétköznap, kicsit hirtelenjében, ami azt jelenti, hogy vakon mentem, aktuális infó és tipp nélkül.
Mivel az elsõ/utolsó folyómenti település – Szob – környékét ismertem, tudtam, hogy itt ilyenkor nehezen járható utak vezetnek csak a víz közelébe, meg amúgy sem vonzott ez a torkolat környéki pálya annyira, t.i. itt találkozik a kis folyó a naggyal, a Dunával.

Damásd felett ellenben közvetlenül az Ipolyt követi az országút. Ez kell nekem, ez kell egy önjelölt úttörõnek.
Kínálja magát a parkolóhely, nem zavarok ott senkit sem.

Egy ismeretlen folyócskát megpillantani furcsa érzés. Nincsenek gerincvelõbõl jövõ mozdulatok, nincs meg a megszokás komfortja, mint pl. egy ismert ruganyon, stégen, csatornán, vagy egy csónakban. Mégis úgy érzem, hogy az Ipoly itt tárt karokkal várja a vándort, s annyira megmutatja magát, hogy az már arcpirító. Szemérmetlenül belevetem magam és terepszemlézek.

Domim már a fûben

Gázlós pálya, fennebb csobogós, köves, sekély, bukdácsolós, lejjebb egy nagy akadó, fával, vargabetûvel, sóderes placcal. Ilyennek képzeltem, talán keskenyebbnek. A szomorú õszi reggel nem terpeszkedik rám. Máskor már elfogott volna a honvágy, és „ebben az idõben úgyse jön” felkiáltással rég szalonnáznék a horgászat helyett. Már ha lenne szalonnám. De most sincs, ám nem ez az oka, hogy a horgászatba temetkezem. Valami sokat sejtetõ, titokzatos van a vízben, várom a felfedezés izgalmát. Vállamon a pergetõ cucc, ami kellhet az a mellényben. Kézben a bot, egy 270-es (9 lábas 10-30g) Blade, rajta egy ezres Ecusima orsó, tizenkettes fonottal. Tudom, sok ez ide, de fõ a biztonság, itt már nem lehet csak úgy átmenni a csaliért a túlpartra, mint Lukácsházán. Combcsizmában közelítem a part felõl a surranó szakaszt. Ha kisvízre megy az ember, ez a lábbeli alapfelszerelésnek számít. Felfedezõként próbálok viselkedni, miközben egy percre sem feledem az országhatárt, mely a meder közepén húzódik. Onnantól már Szlovákia területének számít a folyóágy, elérkeztem tehát Magyaroszág peremére. Mint izgalomfaktor, egy külön misét megér, akárcsak a határközeli pecálások, de most erre nem térek ki, hiszen legalább ilyen érdekes az, mit kell tenni – szerintem – egy sikeres felfedezõs túra alatt. A gázlós rész jól fest, de sok halra nem számíthatok rajta. Gyors, sekély. Pisztrángnak ideális lenne most, de az itt nincs. A domolykókat viszont a megnyugodottabb alsó részbõl simán kinézem. A köves csobogós végén állok le, innen lefelé lehet szûrni a pályát. Röppennek is a kis Salmo-k. Hármas Hornetek. Micsoda alliteráció. Fekete, rózsaszín, nyúldomolykó színben. Aztán a négyesek, de hiába. Majd hatcentis úszó Sting BL, meg SMB változatai. Erõs a sodrás, amit lehetett innen fentrõl megdobtam, ezért helyet változtatok, és beveszem magam a burványosból a langósba.

A langósok, mint ilyen helyeken szokott, a középen kialakult felerõsödõ sodor két szélén… langnak, vagy mit csinálnak (?!). A víz visszafelé forog, ill. áll, esetleg körben limánylik.

A szélesedõ meder innensõ partja erõsen hínáros, de felette még eljön pár wobbler (érdektelenül), a túlpart sokkal tetszetõsebb, bokor a víz fölött, ami kell. Jöhetnek megint az apróságok, de innen kicsit bajos eljuttatni õket, kevés az a 15 méter.

Megint egy kis törékeny Sting jöhet. Ne feledjük, ez is csak 3,5 gramm, de így is két grammal több, mint a kettes és egy grammal, mint a hármas Hornet.

Ez már eléri célját, azaz a célomat, és távoli tükörvízbe pottyan. Itt kapom az elsõ életjelet, az otthagyott mozdulatlan csalit (könnyû préda) egy domolykó szabályosan rablással akarja megszerezni magának. Sajnos nem sikerül.

Bosszantó, egy elvesztett a hal a horog mellõl! Ennél már csak egy horogról elvesztett hal lehet bosszantóbb. De a legbosszantóbb az, ha egyáltalán nincs a horgunk közelében hal…
Na tessék, egy órája még kiegyeztem volna döntetlenben, most meg halakat követelek. Nem eszik azt olyan forrón!
Próbálgatni kell tovább, nincs mese.

Igen, ez az újpályás móka már csak ilyen. Ha nincs idevaló, bevált, frankó csali, akkor magunknak kell az utat kitaposni. A karcsú Sting kicsit hasonlít azokra az apróhalakra, amik itt vonulnak fel s alá a part elõtt, joggal gondolhatom, hogy tetszhet a domiknak, bár szerintem inkább nézhette szitakötõnek az iménti busafejû az élettelen csalit, mint bármi másnak.
Persze hogy nem kell neki többet, hiába dobom még oda párszor.
Na jó, megint próba.

Kicsik, nagyok. Fent, lent. Ez is fontos ilyenkor. Mármint a méret. A süllyedõ apróságokkal lejjebb merészkedhetünk a fenék közelébe. A csörgõ Boxer pedig, hiába 4,5 centi, elég robosztus, hangos, feltûnõ ha nagy zsákmányra fáj a foga egy halnak. A kis Bullhead, ugyancsak 4,5cm hosszú, hosszúkásabb és könnyebb, jól veret a felszín alatt. Miért ne ránthatá le egy nagyobb domi õket? Vagy csuka? (Az inkább ne!)
De kudarcot vallott most mindannyi, nem érdekelték a halak õket.
Hasonló esetben az ember hamarabb gondol arra, hogy elõveszi a mindent fogó, mindig fogó csodacsalit. Sõt azzal kezdi a horgászatot.

Na, igen, de akkor hová lesz a spanyolviasz? Ha mindig a tutit vesszük elõ, nem tudhatjuk, hogy mi lenne, ha… (Sokszor fordult már elõ velem, ha látom egy csali, módszer sikerét, önfeláldozóan, de szívesen nyúlok más megoldásokhoz. Így persze benne van a pakliban, hogy kevesebbet, vagy egyáltalán nem fogok, de a tapasztalás ennyit megér.)

Az Ipolyon már pontozásos vereség veszélye fenyegetett, úgy tettem hát, miként Gotham city lakói cselekedtek volna, és segélyhívásként felfestettem az égre egy hatalmas pöttyös lódarázs jelet: jöjjön „HorneT-man”. A négycentis, úszó pisztrángfajta.
A Gyöngyösön is elkapta már a domi, miért ne enné az Ipolyon is?
És ette.

Domim már a vízben

Elsõ dobásra karakteres rávágás a meder közepén, hamarosan pár hínáros kört leírva, combosomat és ruhámat összespriccelve érkezett kézközelbe a falánk folyólakó. Jól akadt a hátsó drilling egyetlen ága, esélye sem volt menekülni... (Igen, drilling, igen, hátsó, igen… megszaggatom ruháimat, de ezt a hattüskés példányt választottam – haltalannak ígérkezõ napnál talán megengedhetõ.) Kicsit misztikus a csali hatásfoka, nem tagadom, pláne ha belegondolunk a már közel sem tejfölösszájú domi lelkivilágába, ami annak ellenére vetette rá magát, hogy talán életében nem látott még pisztrángot, de ha igen, akkor sem sárgát. Nem tudni mi a vonzó ebben a csalib

Elsõ dobásra karakteres rávágás a meder közepén, hamarosan pár hínáros kört leírva, combosomat és ruhámat összespriccelve érkezett kézközelbe a falánk folyólakó.
Jól akadt a hátsó drilling egyetlen ága, esélye sem volt menekülni... (Igen, drilling, igen, hátsó, igen… megszaggatom ruháimat, de ezt a hattüskés példányt választottam – haltalannak ígérkezõ napnál talán megengedhetõ.)

Kicsit misztikus a csali hatásfoka, nem tagadom, pláne ha belegondolunk a már közel sem tejfölösszájú domi lelkivilágába, ami annak ellenére vetette rá magát, hogy talán életében nem látott még pisztrángot, de ha igen, akkor sem sárgát.
Nem tudni mi a vonzó ebben a csaliban.

Mindentfogó Hornet a szuperhõs – our Hero!

Szinte biztos, hogy nem a pisztránghoz való hasonlóság a lényegi, a hatást kiváltó, hanem az egyedien intenzív veretés és a fura, de kétségkívül figyelemfelkeltõ színvilág. A pettyes pisztráng nem is helytálló fekete-sárgában, hiszen ennyi erõvel lehetne egy megtermett lucernaböde (Subcoccinella vigintiquatuorpunctata) is. Színvilágában ugyanis erre a katicafélére emlékeztet a Salmo T jelû Lódarazsa, ami ezesetben TFSLB (vagyis Twenty-Four Spot LadyBird, azaz 24-pettyes katicabogár) jelet kéne viseljen a lényegesen egyszerûbb T helyett. Szerintem ezért lett pisztráng, vagyis Trout, azaz „T” a jelzés.
Az biztos azonban, hogy TFSLB-t, ill. ennek biológiai eredetiét többet láthatnak idehaza a domik, mint Borussia Dortmund fannak öltözött légyevõket.

A fekete-sárga a Borussia Dortmund és a lucernabödék kedvenc színe – forrás a csapat weboldala, ill. a német wikipedia

Miután jól bebizonyosodott, hogy a kis folyókon nincs csali, mely felülmúlná a Hornetet, felállítottam gyorsan egy koncepciót erre, de ezt egy darab hallal sem sikerült alátámasztani a késõbbiekben, így érthetõ okokból nem tesszem közzé az elméletet… ami az enyém.

Kicsit tajtékos víz, de nem bõrgyár miatt; a part elõtt szinte egybefügg