Az ország vizeit járva elég sokszor megdöbbenek, hogy a fogott hallal hogyan bánnak /el/ a horgászok. Tény, hogy az édesvízi horgászkultúra még Európán belül is sokféle. A zsákmánnyal való bánásmódot meghatározza az illető régióban dívó általános környezeti kultúra, a klíma, az étkezési szokások, az emberek anyagi helyzete, a halászati törvények, és többek között az egyén mentalitása is. Angliában, Írországban ezt a témát nagyon egyszerűen oldják meg, az édesvizekben fogott halakat szinte kivétel nélkül visszaengedik, már csak azért is, mert csak tengeri halat esznek. Németországban van olyan tartomány, ahol nem is árusítanak haltartó hálókat és csalihalas vödröket, mert tilos élve tartani a fogott halat. Azonnal fejbe kell verni, vagy vissza kell engedni, illetve csak döglött csalival szabad horgászni. Ez a mentalitás a skandinávoknál is nagyban dívik, igaz a hűvösebb klíma miatt megtehetik. Olaszországban, a Pó partján tapasztaltam ennek a „latinos” ellentétét, mikor is egy gilisztával horgászó atyafi fogott egy háromkilós harcsát, mely faj ott közutálatnak örvend, és egy laza mozdulattal a háta mögé dobta a csalánosba, úgy élve. Mikor kérdőre vontam, hogy bánhat így egy hallal, valami olyasmit morgott, ha nekem kell egyem meg, egyébként meg ott rohadjon meg, ahol van. Természetesen elhoztam, és a táborhelyünknél visszacsúsztattam a vízbe.

A méretarányos bilincs: a harcsa szájában a nagyobb, mellette a kisebb, süllőnek, balinnak valók.

A hazai mentalitás sem áll messze ettől, legalább is ami a paptetűt, gébet, naphalat, apró törpeharcsát illeti, de a megtartani kívánt halak is sokat szenvednek, míg elérik „végcéljukat”. Ezek a szomorú tapasztalatok késztettek erre az írásra, melyben felhívnám a figyelmet, hogy ha kíméletesebben szeretnék élve tartani a hazavitelre, konyhai felhasználásra, vagy csalinak szánt halat, milyen szempontok szerint vásároljanak eszközöket a ma már a kereskedelemben bőségesen rendelkezésre álló választékból.

A sűrűszemű damilhálóban nem sérülnek a keszegek, és a merevebb anyagba a ponty bognártüskéi is kevésbé akadnak bele.

Száktartónyél spirális tüskéje, különösen sóderen folytatott horgászatkor hasznos.

Először is, ha nem akarunk halat hazavinni, ne nyüstöljük egy napig valami haldöglesztő, ócska hálóban és amikor elpusztultak visszarázogatjuk valamennyit a vízbe, hanem horogszabadítás után azonnal engedjük szabadon őket. A nagy, kávás szákokban, pontyzsákban persze elvannak a fotózásig, de bár mi is történik velük, ne törjük, becsüljük meg a halat!

Versenyszákok, melyekben a halak a legkíméletesebben eltarthatók, a baloldali évek óta használt damil anyagú, a jobb oldali pillekönnyű szövött. Felső merev kávájuk a leszúrókaróhoz csavarozható. A jobb oldali alján súlytartó fül a háló fixálásához.

A pányvázás a legegyszerűbb, egyben legősibb haltartási mód, mikor is az egyik kopoltyúnyilláson be, a másikon kivezetjük a kötelet, és a tarkón összehurkoljuk. A harcsa, ponty, csuka jól bírja, de a többi halnál ne próbálkozzunk vele, ma már annyi jobb módszer akad. A ragadozó halakat ma már leginkább forgókapcsos bilincsekre akasztjuk, mégpedig arányos méretben!

A nagyon apró kötésű, valamint a tüll háló/kék/ csalihalak tárolására is kiválóan alkalmas.

Ez azért fontos, mert ha nagy halat akasztunk kicsire, kihajlíthatja és elmegy, vagy például a süllő, víztetőn marad, örökké riadozik, és előbb-utóbb eldöglik. Láttam viszont egy nehéz harcsabilincsre felhúzva hat kősüllőt, melyek szinte fejjel a talajba fúródva egy csokorban vergődve várták a megváltó halált. Jegyezzük meg, minden halnak jár egy méretének megfelelő külön bilincs, így még a kényes süllő is kibírja egy-két napig.

A halak ugrálását csillapítja a hálón lévő sötétítő fedőanyag.

A horgászok által leggyakrabban használt hal élve tartási mód a haltartóháló. Elvétve vannak még költségkímélő eszközök, mint kilyuggatott fémhordó/sorjával befelé fúrva!/, mosógépdob és egyéb nyalánkságok, köztük az egykor oly divatos drótszák, bár télen ez még lehet praktikus is, angolna tartására/fedél lekapcsozva!/ pedig tényleg kiváló. A halak sérülésmentes tartására a nagyobb méretű, aprószemű, kávás haltartók a legalkalmasabbak.

Az ilyen kézzel kötött, nagy szemméretű, kávátlan haltartó olyan, mint egy nyakzóháló, szenvedteti, majd elpusztítja a halat.

Káva nélkül a háló szinte rátapad a hal testére, állandó vergődésre készteti, ledörzsöli a nyálkáját, pikkelyét és kínok közepette hamar elpusztul. Hasonló a helyzet, ha a háló szemnagysága akkora, hogy a keszegek feje kifér, kopoltyújuk alá bevágódik a fonal, és előbb-utóbb megfulladnak. A több méter hosszú, sűrűszemű, sötét színű „verseny” haltartóban még a legkényesebb keszegek is biztonságban érzik magukat, mint egy akváriumban, a háló érintése nélkül ide-oda úszkálnak, akár napokig elvannak, ha hideg a víz, vagy kevesen vannak. A félnapos horgászatokra, a zsákmány mennyiségétől és a vízhőfoktól függően elég egy széles kávájú, nyolcvan centi mély háló.

Ebbe a pontyzsákba még a világcsúcs méretű potyka is beleférne.

Vannak kifejezetten nagy szemű, vastag anyagú, széles kávájú haltartók, melyek csak ponty, amúr tárolására alkalmasak, míg a keszegezők szákja aprószemű, inkább hosszúkás és a gyakori halfogás miatt felső fele keretben végződő, melyre leszúrható nyelet lehet csavarozni.

A ritkaszövésű, lágy anyagú hálók nagy hátránya, a bognártüskék örökös gubancolódása.

A keret ideális szögbe állítása után, akár messzebbről is könnyedén beledobhatjuk az egymás után érkező halakat, nem véletlen, hogy minden versenyző ilyen hálót használ. A sóderes folyóvizekben, ágyékcsizmába öltözött vízben úsztatóknak, nincs könnyű helyzetük a haltartó rögzítésére, ezt könnyíti meg a leszúró karóra rögzíthető spirális nyélvég, mely a fövenybe tekerve masszívan tartja a szákot. Ha már a folyóvízi úsztatásnál tartunk, biztos sokan tapasztalták, hogy a pontyokat, kárászokat magasan lepipálva a paduc, de főleg a jász igazi szabaduló művész, akár méterre elrugaszkodva képes kiugrani a hálóból. Az ilyen halak „ellen” készült az a haltartó, melynek bedobónyílása sötétzöld anyaggal van fedve, nem is próbálnak meg belőle kiugrálni a pipik.

Íme a legkorszerűbb csalihaltartó.

A hálók mérete mellett legfontosabb az anyaguk. A kötött, lágyanyagú hálókba a bognártüskés halak/ponty, kárász, márna,stb/ oly annyira képesek belegubancolni reszelős tüskéiket, hogy hamar elnyűvik a szákot, ezért számukra különösen, de az egyéb halakra is a merevebb, damil alapanyagú hálókat ajánlom. Másik előnyük, hogy hamarabb száradnak, viszont sokkal húzósabb az áruk. A normál félnapos horgászathoz persze elég a normál olcsóbb, sűrűszemű haltartó is, melyhez, hogy ne büdösítse a kocsit, kapható cipzáras nejlon tasak.

Még egy nagypontyos haltartó is belefér a száktartóba, mely véd a vizesedés és a kellemetlen szag ellen.

A pontyzsákról csak annyit, hogy ezt a ritkaszövésű, műselyemszerű anyagból készült, sötétszínű óriásszákot elsősorban a bojlisok használják, ha fotózásig tartani kívánják az óriáspontyot. Lényege, hogy a sötét zsákban nem veri magát a hal, békében várja, hogy megörökítsék, majd megy vissza a vízbe. A kíméletes nagyhalfogáshoz hozzátartozik a pontymatrac is, mely egyre több horgászvízen kötelező, ez már tényleg az új idők horgászkelléke.

A dróthaltartó már inkább a múlté, hiszen lehorzsolja a halak orrát, testét, de bizonyos esetekben alkalmazása elnézhető.

A csalihaltartó a rablóhalazás fontos kelléke, melyből többféle merevfalú, vödörszerű műanyag edény mellett megjelent egy minden igényt kielégítő, összecsukható, az oxigéntáplálást biztosító készüléket rákapcsolható táskaszerű termék, mely nem törik el, nem árasztja el a kocsit, és még a halak is élve maradnak benne, tehát a jövő csalitartója.