Megjelent: 2008. szeptember 29. | Forrás: Tóth Gábor | Írások
István barátom amurfogása óta eltelt két nap. Egyedül jártam le az etetett helyemre, minden eredmény nélkül. Már lassan kezdtem elveszíteni a reményt, amikor végre megtört a jég.


Rezzent a spicc, feszült várakozás...

Ez a nap is úgy kezdõdött, mint a többi. Hajnali fél ötkor keltem, reggeliztem, aztán nyomás a ladikomhoz. Negyed óra pakolászás, negyed óra csónakázás. Minden reggel ugyanazokkal a horgászokkal futottam össze, mindig ugyanazon a helyeken. Kicsit már olyan gépies lett a dolog. De ezen a napon azért valami más volt. Etetésemhez érve láttam, hogy a mellettem lévõ zátonyon egy csomó túrakenu és sátor van. Mozgás még nem volt ebben a korai idõben. Kicsit el is bizonytalanodtam, hiszen ha ennyi ember csobogott, dorbézolt itt az este folyamán (a sok sörösüveg és sörösdoboz mennyiségbõl némi dalolászásra is következtettem) az érzékeny amcsik kiszaladhattak a világból.


...és bevágás

De ha már felkeltem és idáig eljöttem, hát akkor horgászok is egy kicsit. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Napok óta csak néhány óra alvás jutott, korai kelés, késõi fekvés. Nem jó párosítás. A csónakot elsõre jól állítottam be (ezt a késõbbi akadások is bizonyították). A csónak fölé négy-öt méterre szórtam néhány kiló áztatott, büdös kukoricát. Horgaimat felcsaliztam, és a csónak mögé dobtam, úgy húsz-huszonöt méterre.


Gyönyörû

A mai napon kis csavart vittem a csalizásba is. Egyik készségem, - a szokásos Dark Blade/Ryobi Proskier páros - három szem fûzött kukoricával, a másik viszhttps://images.energofish.hu/publ_images/jol_megerdemelt_jutalom/07.jpgont most egy feeder, mégpedig az ET Heavy Feeder és egy Ryobi Appleuse 4000 kombináció, huszonötös Sufix zsinórral. (Ha megköveznek se jut eszembe a zsinór neve. Szép sárga, és mint késõbb kiderült jól bírja a gyûrõdést.) Erre a készségre egy tízes Maruto horgot tettem és csak egy szem kukoricát tûztem a büdösbõl. Az elmúlt hetekben, ahogy megforrt, fel is puhult, könnyen átszalad rajta az éles horog. Hasonló távolságra dobtam ezt is.


Hagy menjen

Mint lenni szokott ilyenkor, következett az álmos bambulás és a természet szépségének csodálata a résnyire nyitva levõ szemhéjaim között. Látnivaló pedig akadt bõven. Ilyen-olyan vízimadarak suhantak el felettem, futottak a víz szélén, vagy éppen rikácsoltak a bokrok között. Nem ismerem õket, vagy legalább is nem mindet. Ezért Pásztor István barátomtól meg is kaptam a letolást. Nem tehetek róla, engem nem tüzel fel egy kánya vagy egy kócsag. Madár-madár nekem ennyi elég.


Csodálkoznak a gyerekek

Közben éledezni kezdett a tábor. Ugyanez nem volt elmondható a vízrõl. Egymás után nyíltak a sátrak és eléggé megviselt arcok másztak ki belõlük. Gyakorlatilag elsõ szavuk a sör és a bor elsõ mondataik pedig ezek beszerzésére irányultak. Nem sokkal útnak is indult egy háromfõs expedíció a csoport számára oly nélkülözhetetlen üzemanyag beszerzése céljából.
Közben némi érdeklõdés támadt a feederbotom horga iránt. Néhány kisebb húzás után egy rendes bólintást közvetített az érzékeny spicc. Odavertem neki, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem a várt amur küzd az egy szem kukoricával. Egy jókora jász volt a tettes. Sebaj, - gondoltam. Legalább már halszagú a kezem. Dobtam rá egy kevés kukoricát, csaliztam, és visszatettem az elõzõ helyre a szereléket. Rövid idõn belül még kettõt fogtam. Kicsit elkeseredtem. Normál esetben ekkora jászoknak nagyon örülnék, de most mégiscsak nagyvadra megyek.


Szinte nyoma se látszik

A következõ maszatoló kapásnak már méla undorral vágtam be. Elakadást éreztem, majd az akadó szélsebesen megiramodott. Öröm és meglepetés vegyes érzelmei keveregtek bennem. Meglepõ volt a "keszeges" kapás és örültem, mert végre itt volt az, amiért már egy hete ide járok. Gyorsan elengedtem a csónakot, és utána csorogtam. Elég hamar utolértem és sikerült föléje állnom. Derekasan küzdött. Hosszú kirohanásai voltak és többször is átúszott a csónak alatt. A zsinórszakadást csak úgy tudtam elkerülni, hogy a botot a víz alá nyomtam, szinte az orsóig, így a csónak lemezelése nem vágta el a zsineget. Gyönyörûen muzsikált az orsó. Hibátlanul adta a kellõ idõben a zsinórt.

A bot jól dolgozott. Ehhez az erõs pálcához kell a huszonötös madzag, így már ki lehet használni képességeit. A küzdelem jó negyedórát tartott. A víz már rendesen elsodort a horgonyzóhelyemtõl mire felszín közelében tudtam kényszeríteni a halat. Szép volt ez is, bõven tíz kiló feletti példány. Némi ügyetlenkedés után sikerült szákba terelni. Még ennyi harc utánn is tele volt energiával. Szerencsére készültem, volt nálam pontymatrac, így nem verte magát a ladik aljához.
A fárasztásomat végignézte a túrázó társaság. Amikor visszaértem hozzájuk csodálkozva szemlélték halamat. Megkértem õket, hogy kamerával vegyék fel a visszaengedést. Alaposan megleptem õket. Nem hitték el, hogy visszateszem. Kunyerálták tõlem, hogy adjam nekik. Mondván õk éhesek! Hát el kellett keserítenem õket válaszommal: -Ettõl a haltól nem böfögtök!


Amiben az ember gyönyörködhet még akkor is, ha nincs kapás

Némi élesztgetés után gond nélkül elúszott.
A társaságban talán csak a gyerekek voltak az én pártomon. Lehet, hogy itt kéne kezdeni, tizenéves korban beléjük nevelni a halak, a természet és az embertársaink megbecsülését. Õk még fogékonyak a jóra, látok esélyt arra, hogy olyan horgásznemzedéket neveljünk ki, akinek már természetes a halak életének megõrzése és tényleg csak annyit visznek el, amennyi feltétlenül kell a konyhára. Azt nem mondom, hogy mindent vissza kell engedni, hiszen én is szeretem a halételeket, de sajnos ismerek nem egy "horgászt" aki halászcsárdáknak viszi a napi zsákmányt.


Lesz mire emlékezni

Hazafelé motorozva egy gondolat, egy mondat kavargott a fejemben az átélt események nyomán. Természetfilmben hallottam és talán ideillõ gondolat a cikk végére:
"VADONÉLÕ HALAINK, TÚL ÉRTÉKESEK AHHOZ, HOGY CSAK EGYSZER FOGJUK KI ÕKET!"
Gondolkozzunk el ezen egy kicsit!