Nehéz telünk van. Az elmúlt két hét horgászkirándulásai nem voltak túl szerencsések… Több környékbeli tavat is végigpróbáltam, de a csukáknak még nyomát sem láttam. Így hát megelégelvén a sorozatos kudarcot, úgy döntöttem, hogy ezúttal kis folyócskámhoz térek vissza, hátha megvigasztalódom néhány apró hallal.

A súlyos mínuszoknak köszönhetõen, pár napja még jég borította a folyót, rendesen le volt padolva a víztükör, de a néhány napos melegfront és esõ megtette hatását - egy nap is elég volt ahhoz, hogy a jeget eltüntesse a folyó hátáról. Tudtam, hogy ez az áldott állapot nem fog sokáig tartani, az elõrejelzések szerint újabb hidegfront volt közeledõben, ezért hát az adott lehetõséggel mihamarabb élnem kellett – mielõtt még ismét járható lesz a vízfelszín!

Mivel a víz enyhén zavarossá vált és meg is nõtt, nem maradt más, mint az úszós peca… Már az idejét sem tudom, mikor horgásztam utoljára folyóvízen úszós készséggel, mert horgászataimat rendszerint a pergetés uralja, de most itt az alkalom a nagy visszatéréshez! Levente barátom él-hal az úszós horgászatért, nem véletlen tehát, hogy vele indultam útra.
Mivel cserkelõs horgászatot terveztem, olyan botra volt szükségem, amit gyorsan a minimális hosszra tudok csökkenteni, ha netán bujkálnom kell vele a bokrok közt, ezért csakis teleszkópos bot jöhetett számításba – magától jött tehát a választás: IMPACT TELEMATCH 450 centis hosszban. A bot egyik nagy erénye, hogy a kistestû úszók mellett bátran elküldhetünk vele több grammos wagglereket is: pontyos úszózás és a keszegezés kérdése egy az egyben kipipálva! A telematch-en 12 darab gyûrû található, ami jól elosztja a botra esõ terhelést, ezért megfelelõ használat mellett nem kell bottöréstõl rettegnünk.
A botra a már sokat emlegetett 30-as RYOBI ECUSIMA került, egyik kedvenc orsóm. Ennél kisebb méretû orsókat nem használok semmilyen módszerhez – egyszerûen nem szeretem a kis orsókat, és kész! Az orsóra SUFIX SUPER FINE damil került 0,14-es méretben, ami meglepõen erõs, ezért évek óta a finomszerelékes horgászataim nélkülözhetetlen kelléke, akárcsak a MARUTO horgok.


A koránkelést elodáztuk, ezért csak tíz óra körül értünk a vízpartra, ahol ködszitálás fogadott bennünket – rövid idõn belül csupa víz volt a szerelésünk. Nekem meg ráadásul sikerült jól elvetõdnöm a sáros talajon… Lemostam kezeimrõl az iszappakolást, és jöhetett a horgászat!



Csalinak szúnyoglárvát és trágyagilisztát vittünk magunkkal, reméltük, hogy majd csak megtetszik a halaknak valamelyik. Az elsõ kapás olyan váratlanul ért, hogy mire észbe kaptam már csupasz volt a horgom – he, valakinek nagyon tetszett odalent a szúnyoglárva! Már az is jólesõ érzéssel töltött el, hogy kapásom volt, ugyanis az elmúlt hetekben nem volt ilyesmiben részem. Ha nem is akadt meg az elsõ hal majd csak felakad valami késõbb!

A következõ kapásra már testileg és lelkileg felkészítettem magam, ezért nem is ért váratlanul a dolog… Még idõben sikerült bevágnom, amely nyomán egy fenékjáró küllõ jelent meg a horgomon. A pettyes kishal gyerekkorom meghatározó halfajtája volt – összefogdostam párszázat belõlük, majd otthon hetekig-hónapokig úsztattam õket egy akváriumban… Ez a példány most szerencsésebb volt: rögtön visszanyerte szabadságát.


Az elsõ küllõt nemsokára követte a második és így tovább, aztán gondoltam egyet és felpakoltam a horogra nyolc-tíz szál szúnyogot „most már jöhet akár cápa is!” felkiáltással. Cápa nem jött, de helyette egy újabb kis küllõ érkezett – ma sem értem, hogy bírta befalni a hatalmas csokor lárvát.


Barátom közben elõrelátóan kinyitotta a merítõhálóját, nehogy már amiatt menjen el a nap hala, hogy õ minden idegszálával csak az úszójára összpontosít… Jött is a kapás nemsokára, majd minden úgy volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva: Levente idõben bevágott, és alig pár másodperc múltán már parton volt a zsákmány! Egy újabb küllõ személyében.
– Hát ezért fölösleges volt kinyitni a merítõt, csak elijeszted a nagyobb halakat vele! – ugrattam barátomat.


Helyváltoztatásra kényszerültünk. Bíztunk abban, hogy valahol akad valami rendesebb hal is… Az új helyünk mindenképp változást hozott az eddigi fogásokhoz képest: kevesebb volt a kapás, és már nem küllõket fogtunk, hanem sujtásos küszöket… Egyszóval, ott sem tartottunk, ahol eddig.


Bõ egyórás kísérletezés után beláttuk, hogy nem lesz rózsásabb a helyzet. Így hát újabb pakolás, majd indulás megkeresni azt az igazán tuti helyet! Bõ tízperces bujkálás következett a sûrû bokrok közt, majd némi indulatos beszéd a sárban való csúszkálás miatt, és meg is érkeztünk egy újabb helyre! A víz itt már nem volt olyan gyors, néha úgy tûnt, mintha tó lenne, de ez nem zavart.
Az elsõ kapás igen váratlanul érkezett, de rajta voltam, és sikerült még idõben bevágnom! Szépen görbült a telematch, valami rendesebb hal védekezett a horgomon... A közel kétméteres melységbõl nem tudtam rögtön felszínre húzni a halat – sebaj, én ráérek! Majd csak elfárad! Aztán hirtelen megkönnyebbült a szerelés… Keserû érzéssel töltött el, hogy a nap elsõ normális hala lelécelt a horgomról. Ha legalább megpillanthattam volna! Hát ez az én formám! Nemsokára egy domolykó kölyökkel vigasztalódhattam, ami néhány fotó után mehetett is a szeme világába.


Mit ad isten, újabb halat akasztottam nem sokkal késõbb - ez már egy nagyobb domolykó volt, amit némi ügyeskedés után partra is invitáltam. Óvatosan megszabadítottam a horogtól, és a partra fektettem, hogy készítsek néhány fotót a nap eddigi legnagyobb haláról. Amint fényképezõgép után kotorásztam a hátizsákban, furcsa csobbanás ütötte meg a fülemet – hátrafordultam, és kerestem a domolykómat, de nyomát sem leltem! Ajaj a csobbanás! Értem!
– He, meglépett fotómodell! – kiáltotta nevetve Levente. Nem szóltam semmi, csak gondoltam. De azt most nem írom le.

Túltettem magam az elvesztett halon, és folytattam a pecát. Hamarosan egy kis sügérnek „örvendezhettem” – újabban egyre nagyobb teret hódítnak maguknak ezek a kis tüskéshátúak, egy éve még hírüket sem lehetett hallani ezen a szakaszon.


A sügér után egy újabb meglepetés hal következett: egy petényi márna. Valaha rengeteg volt belõlük, de mára már elvétve lehet csak fogni belõlük, míg a nagyobb fajtestvére szinte teljesen eltûnt egyes szakaszokról, a szennyezésnek és a folytonos mederalakításoknak köszönhetõen. Fotózás után útjára bocsátottam a kis márnát, hadd élvezze az életet (már amennyire lehet ilyen mostoha körülmények között).


Újracsaliztam és folytattam a horgászatot: egymás után jöttek a kisebbnél-kisebb domolykók, a változatosság kedvéért. Az igazat megvallva én a nagyszüleiknek örvendtem volna igazán! Aztán barátom fogott még egy paducot, de aztán ismét elbukott egyet… Ez van. Ez nem a mi napunk!




Összegezve a horgászatot, elmondhatom, hogy a nagy úszózó visszatérésem nem jött össze igazán, így a kedvenc telematch botom se tudta megmutatni, hogy mire képes. Mi volt a gond? Nos, a fogás darabszáma rendben volt, csak az átlag méret volt fukar kicsikét. Mindenütt nehéz most a tél… De nem csüggedek, legközelebb ismét útnak indulok Levivel és a telematch-el. A kettõbõl majdcsak kisül valami jobb is!