A feederbotos horgászat, azon horgászmódszerek közé tartozik, amelyeket ritkán alkalmazok, de ha sor kerül rá, annál nagyobb élvezettel hódolok eme stílusnak. Sok-sok éve már, hogy a pergetés uralja horgászkirándulásaim nagy részét, de ennek ellenére nem zárkózom el más módszerek alkalmazásától sem. A lényeg, hogy kedvenceimhez minél közelebb lehessek!

Néhány napja Benzár Zsolt barátom a kezembe nyomott egy 3,60 méteres Energo Team Heavy Feeder botot, hogy a márnák után eredhessek… A kedvenc folyónk állása viszont nem kedvezett a márnázásnak, ezért egy pontyos horgásztavat céloztam meg vadiúj botommal.

Hosszas töprengés után egy olyan helyre esett a választásom, ahol a parttól körülbelül negyven méteres szélességben egy mélyebb árok húzódott. A tervem az volt, hogy meghorgászom az árok túlsó szélén a törés tetejét, ott alig másfél méter volt a víz, és reméltem, hogy a nap melengető sugarai kicsalogatták oda a halakat az árokból.


A jó felszerelés = fél siker!

Nagy gonddal rakosgattam össze a Heavy Feeder minden darabját. Nyugodtam szereltem, nem volt miért sietnem, hisz előttem állt még az egész délután! A horgászbotra a már sokat bizonyított Ryobi Ecusima került, kétszáz méter húszas monofil zsinórral. Általában nyeletőfékes orsókat használok feederezni, de ezúttal csak egy botot vittem magammal, így teljes figyelmemmel rá tudtam összpontosítani, nem kellett attól tartanom, hogy elviszi a hal a botot. A tavaszi időszakra amúgy sem a botvivős kapás a jellemző.

Szerelés közben élénk halmozgásra lettem figyelmes, az árok túlsó szélétől mintegy harminc méterrel bennebb. Örömmel nyugtáztam, hogy megvannak a halak – már csak oda kell jutatnom a horgom! A hetven méter körüli dobótávolság miatt a három jelzőspicc közül a középerős, zöld színűre esett választásom: ezzel már bátrabban dobhattam, de az óvatos kapásokat is észlelni lehet vele...


A bothoz három különböző erősségű spicc tartozik

A végszerelékről csak annyit, hogy a végtelenségig leegyszerűsítettem, nem szeretem a bonyolult megoldásokat. Egy csúszóra szerelt gubancgátló csövön a kosár, ez egy forgókapocsal megütköztetve, és erre került a harminc centis előkére kötött nyolcas horog. Semmi dobóelőke, semmi erőgumi, csak úgy á lá natúr az egész!

Az egyetlen gondot a sekély, méter körüli vízmélység jelentette, ahol a halak is tartózkodtak: ha nagy robajjal érkezik meg a feederkosaram, akkor az óvatos halak rögvest elszelelnek. Ez ellen annyit tudtam tenni, hogy vízbeérés előtt visszatartottam a szereléket, és igyekeztem minél óvatosabban a vízbe ejteni. Minden igyekezetem ellenére jó egy órát kellett várnom az első halra, ami annak rendje és módja szerint fárasztás közben el is ment, anélkül, hogy egyszer is megpillanthattam volna…

Újabb várakozással teli percek következtek. A várakozás mindig kínos, de gyakran hasznos: egyszer csak óvatosan görbülni kezdett a spiccem, én pedig nem néztem tétlenül… Egy határozott mozdulattal bevágtam! Halam ész nélkül oldalra kezdett úszni, a húzásából éreztem, hogy nem egy hatalmas jószág, de az előbbi szalasztás miatt igen óvatosan végeztem a fárasztást. Nemsokára már a partközelben pihegett a pikkelyes potyka, egy laza mozdulattal alája toltam a merítőt, és máris enyém volt a hal! Végre megvolt az első! Óvatosan a haltartó szákba helyeztem, gondolván a nap végi fotózkodásra, azután majd szabadon elmehet. Újracsaliztam a horgot és máris repült vissza a favorit helyre.


Nemsokára jött is az újabb kapás, iciri-piciri rezdülést jelzett a spicc majd folyamatosan görbülni kezdett, akasztottam és máris felkavart halam a sekély vízben, majd furcsán egy helyben kezdett rugdalózni, aztán minden átmenet nélkül elment. Az egész mintegy három másodpercet tartott. Morgolódtam is magamban, hogy az a fránya horog megint nem akadt, jó lesz kicserélni, ha nem akarok több halat veszíteni… Mikor kitekertem akkor ért csak az igazi meglepetés – nincs is horgom! Azonnal kikristályosodott, hogy mi is történt. Egy csuka elmarta a pontyoknak szánt giliszta-kukorica szendvicset és se szó se beszéd, leharapta a horgot.

Horogkötés, csalizás következett, majd ismét bedobtam az újabb kapás reményében. Apró rezdülések jelezték a spiccen, hogy érdeklődik valaki a csalim iránt, de a bevágás nem ült. Néhányszor megismétlődött az eset, a tettesek alig újnyi méretű kárászkák lehettek, a horgot nem bírták befalni, de a gilisztámat rendre lecsipkedték a horogról.


Két szem kukorica került a horogra a változatosság kedvéért, ezzel már békén hagytak a kishalak. Hamarosan egy határozott görbítésnek nyúlhattam oda, és meg is lett az eredménye: egy nagyobbacska ponty védekezett a zsinór másik végén. Az óvatos fárasztást követően ő is a merítőben végezte. Örömöm nagy volt, ugyanis rég nem fogtam ilyen szép potykát, egy igazi szépséget tarthattam a kezemben. A mérete nem volt nagy, de a színe, formája, kárpótolt mindenért! Uszonyai épek - szépek, pikkelyzete hibátlan volt, nyálkás bőrén csak úgy csillogott a tavaszi nap fénye. Ezért a halért már érdemes volt kijönnöm! Néhány percig gyönyörködtem benne, majd őt is a szákba helyeztem, hogy megörökíthessem az előző társával közösen.



Újradobtam a szereléket, de éreztem, hogy aznap már nem tud olyan történni, ami az előző halammal felvehetné a versenyt. Kéjesen üldögéltem a botom mellett, élveztem a nap melengető sugarait és gyönyörködtem a tavaszi színekben, igazán teljesnek és kereknek éreztem az aznapi kiruccanásomat.



Hát kell ennél szebb ajándék? Napsütés, gyönyörű halak, és tavasz.

Még dobtam botommal egy utolsót, majd partra emeltem kifogott halaimat, hogy megörökíthessem őket. Siettem a fotózással, nehogy összetörjék magukat, nem akartam kárt okozni bennük. A fotózás után visszahelyeztem őket a tóba, remélve, hogy még találkozunk!

Gotthárd Ferenc