Tegnap véletlenül felfedeztem a Dunán egy forgót, ahol gyönyörû dévérek jöttek fenekezve a parttól vagy harminc méterre. Mivel már csak késõn találtam meg a helyet, elhatároztam, ma kipróbálom egész napra. Szóltam Laci barátomnak is, õ kiváló fenekezõ, érzékeny feeder botjaival, finom készségeivel talán még szebb fogásra tud szert tenni. Horgászatunk furcsa módon alakult, a természet, azaz a halak teljesen elrugaszkodtak minden többnyire általunk kitalált és hangoztatott szentenciától, amit a finom felszerelés fogósságáról hirdetünk.

A nap sikerbotja a Viking Vario 300-as, és kedvenc úszózós pálcám, melyet ma nem kellett elővennem, mert úgy ettek fenéken a halak.

A hajnalt sikeresen elaludva értünk a sóderzátony elõtti mély forgóhoz, ahol tegnap felfedeztem a dévéreket. Magam is hoztam érzékeny spiccû, nagytestû halak fogására is alkalmas feeder botot, de elõször, „a járt utat járatlanért el ne hagyj” mondást magamévá téve, a tegnap jól bevált Viking Vario medium, heavy 300-as és az Arno 240-es pontyozó pálcákat vetettem be, a velük egész nyáron a pontyok ellen sikeres együttest alkotó Extreme Spin 4000-es és a Carp Expert Feeder Gulp 50-es orsókkal, melyeken Carp Expert Camou 30-35-ös zsinórok feszültek. A végszerelék is maradt a klasszikus csúszóra szerelt 50-es lapos-bordás etetõkosár, alul-felül rövid elõkére kötött Excalibur pontyozó horgokkal. Az alsó horgokra vaníliás Cukk kukoricát, a felsõkre csonti csokrot tûztem. A kosárba darával kevert Carp Expert etetõanyagot nyomtam és már suhant is be a folyás és a limány határára a cucc.

Ez a klasszikus pontyozó szerelék volt a nyerő ott a Dunán is.

Én a csontit ebben a nagyméretű, belsőperemes dobozban tartom, nincsenek összezsúfolva, így lassabban bábozódnak be, és véletlenül sem tudnak kimászni belőle.

Laci barátom velem ellentétben érzékeny spiccû feeder botjaira túllógós, feederkosaras folyóvízi szereléket kötött vékony zsinórra és nyolcas horogra tûzte a csontit és a gilisztát. A bevetés után pár perccel máris úgy rezegtek a botvégei, mintha váltóáramot vezettek volna beléjük, jelezve, hogy a Duna átkai, a gébek már meg is találták a csalijait. Az én durvább felszerelésem, különösen a kiálló hegyû 2-es méretû kampók kissé visszariaszthatták õket, mert kevésbé rázták a spicceimet, igaz a nagy kosarak is jobban bent maradtak az áramlásban. Éppen rendeztem a szereléskor szerte hagyott cuccaimat, mikor a Viking Vario-n visszaesett a csiptetõs kapásjelzõm. A hal felém jöhetett, mert bevágáskor jókorát kellett hátrahúznom, hogy üljön a horog, de meglett. Lomha, meg-megugró mozdulatokkal közeledett elsõ halam, hamarosan ott ezüstlött elõttem egy hatalmas dévér. Nem is tudtam egészen átfogni a feje mögött olyan vaskos volt. A csontis horog fantasztikusan akadt, amint ezt az Excaliburnál megszoktam, nem csak azért, mert lézerrel borotvaélesre hegyezett, hanem mert a szakáll felõli része oldalra van hajlítva, így nagyobb húst fog a hal szájában. A szép halat óvatosan tettem az aprószemû, nyolckarikás, nagyméretû versenyszákba, melynek masszív állítható, acél rúdját játszi könnyedséggel szúrtam le a kemény kavicsok közé is/ aki használ ilyen hálót, tudja és szenvedi milyen gagyi alumínium rudakat adnak hozzá általában/.

Az első halam, hát nem gyönyörű?

Így akad az Excalibur horog.

A nyolckarikás verseny haltartó most is jó szolgálatot tett, hiszen a sóderen nincs hova kikötni a szákot és a halak is sértetlenül úszkálhatnak benne.

Leültem reggelizni, Laci viszont nem ért rá, mert egyfolytában rángatták a gébek a botvégeit, fogta is õket egymás után. Nekem csak negyedóra múlva mozdult meg igazán a jelzõm, elõször felfelé ugrált, majd visszaejtette a vízig. A bevágás ült, bár a hirtelen felugrás a paprikámba került, mert rátapostam, de ugyan azt a kellemes, lomha ellenállást éreztem, mint az elõzõ dévérnél. Ez is kiló feletti volt. Kisvártatva minden a helyére került, zavartalanul gyönyörködhettem az õszi napfényben tündöklõ Dunában, miközben ökörnyálfoszlányok lebegtek a kesernyés, nyárfaillatú levegõben. Rátapadtak a botokra is, fehér fátyolként hirdetve az õsz eljöttét. Hirtelen botig csattantotta valami a jelzõmet, mégis luftot vágtam. Végül elõkerült mégis a tettes, egy kis balin, mely torkig falta a kukoricát, de oly kicsiny volt, hogy nem éreztem az ellenállását. Fél óra teltével, ugyan ilyen kapásra, kilóhúszas leánykoncért akasztottam, mely oly szép volt, hogy ha nem lenne védett, akkor is visszaengedtem volna.

A dévérek többsége a felső horogra jött, még akkor is, ha az alsóra is csontit raktam.

A mohó kisbalin csak úgy rázta a kemény pontyozó botot is.

A dévérek között egyetlen leánykoncér akadt csontira.

Már a hetedik halamnál tartottam, mikor sikerült meggyõznöm barátomat, legalább az egyik botját szerelje át olyan „bunkó” készségre, mint ami nálam mûködik. És igazam lett, hamarosan õ is kilós dévért fárasztott. Miután többet is akasztott, csak rázta hitetlenül a fejét, létezik olyan, hogy a durvább szerkó fogósabb? Átszerelte a másik botját is és hamarosan avval is halat fogott, mégpedig paducot. Ez engem is meglepett, hiszen sokszor finom úszós szerelékkel is nehéz megfogni. Délutánra, váltott szerencsével, de egyre ritkuló kapások közepette álomszép zsákmányt ejtettünk. Ilyen halasan búcsúzott tõlünk a késõnyári Duna/13/. Másnapra ugyanis õrült viharral, hideggel betört a front nyugatról és nagy bánatunkra eltûntek a bronzosok, mintha elfújta volna õket az õszi szél.

Jól látni, ahogy a dévérek részben kitúrták a kosárból a kaját.

Laci barátomnak, miután durvább cuccra szerelt, még egy paduc is becsúszott, pedig az igazán óvatos hal.

Az őszi Duna dévérei fantasztikus terítéket produkáltak.

Lehet, hogy a hűlő vízzel eltűnnek idénre már ezek a szép dévérek?