Megjelent: 2017. július 06. | Forrás: Szabó Bence | Írások

Június utolsó hétvégéjén rendezték a VII. Feeder Világbajnokságot Portugáliában, melyen ezúttal 22 ország legjobb feederesei mérték össze erejüket. A verseny hihetetlenül izgalmas volt, egészen minimális különbségeken múlott az, hogy ki örült éremmel a nyakában és ki távozott csalódottan a verseny végén Európa egyik legnyugatibb országából. Az egész héten át tartó edzések és a kétnapos verseny végén Olaszország horgászai állhattak fel a dobogó legfelső fokára, őket a Románia és Szerbia követte. Benzár Zsolt is tagja volt az ezüstérmes román csapatnak, ebből az alkalomból beszélgettem vele.

Zsolt, először is szeretnék gratulálni nektek, hiszen ez egy fantasztikus eredmény!

Köszönöm, magam és a csapat nevében is!

Kezdjük a legelejéről! Hogyan történt nálatok a csapat összeállítása, mi volt a válogatási elv?

A válogatási elv nagyon egyszerű, a bajnokság első 3 helyezettje automatikusan tagja lett az utazó csapatnak, a másik 3 ember személyéről pedig a szövetségi kapitány döntött. Őket a bajnokság első 15 helyezettje közül kellett kiválasztania.

Milyen előzetes információitok voltak a vízről?

Gyakorlatilag semmilyen. A helyszínen próbáltunk információt szerezni a tréningek során, illetve a más csapatokkal történő eszmecserék alatt.

Hány fős volt a csapat? Elsősorban arra gondolok, hogy hány segítőtök volt?

A 6 versenyző mellett 5 segítőnk volt a hét folyamán, így összesen 11 fős volt a csapatunk.

Milyen koncepció mellett tréningeztetek?

Szisztematikusan próbáltuk felépíteni az egész hetet. Folyamatosan két távolságot horgásztunk, többféle etetőanyagot is kipróbáltunk. Végig erőltettük a ragasztott csontival történő horgászatot és a jól megtervezett tréningeknek köszönhetően a hét végére összeállt jól működő taktika.

Ponty mellett, ha jól tudom, a sneci volt a másik domináns halfaj. Miért vetettétek el teljesen a snecizést? Sok csapat taktikájában alapvető elem volt az, hogy a lehető legtöbb snecit megfogják a középső óráiban a versenynek.

A snecizést viszonylag hamar elvetettük, hiszen a csapat összes tagja egyöntetűen a nagyhal horgászatban hitt és ebben volt sokkal nagyobb gyakorlatunk is. Az volt a kulcs, hogy a verseny középső óráiban pontyot vagy márnát kellett akasztani, de ami ennél is sokkal fontosabb, ki is kellett fogni!

Mesélj, kérlek a csalogatóanyagokról, amelyek hozzásegítettek titeket ehhez a remek eredményhez!

A hét folyamán több különböző etetőanyagot is kipróbáltunk, végül egy olyan keverék mellett tettük le a voksunkat, amely 3 gyártó csalogatóanyagaiból tevődött össze. Erről azonban többet nem mondhatok. Csaliként a kukorica és a giliszta jöhetett szóba a rengeteg sneci miatt, ezekkel volt esély egyedül pontyot vagy márnát fogni.

Különböznek valamiben a mediterrán pontyok a felénk élő példányoktól? Akár szokásaikban, táplálkozásukban, „temperamentumukban".

Nem! A ponty az ponty! Táplálkozási szokásaiban abszolút nem vettünk észre eltérést a honi pontyokhoz képest. Az erejük viszont leginkább a dunai halakhoz hasonlított, így a megakasztás még csak fél siker, egyáltalán nem volt könnyű feladat szákba terelni őket! Az pedig, hogy viszonylag nagy távolságról, helyenként 60-70 méterről kellett őket kivezetni, csak tovább nehezítette a feladatot.

Milyen felszerelésekre volt szükség ezekhez a nagy dobásokhoz?

Igazán nagy dobásokra az „A" jelű szektorban volt szükség, ahol 74 méterre volt a túlpart, amely alatt jó esély kínálkozott a pontyok megfogására. Ezt a feladatot tökéletesen megoldotta a Competition Feeder 390-es verziója! 30 grammos distance kosarat használtunk a horgászathoz, mely elengedhetetlen volt a nagy távolságok eléréséhez. A hét folyamán a 85 centiméteres előke működött a legjobban, így a versenyen is ezt a hosszt erőltettük, mint kiderült, sikerrel.

Hogyan építettétek fel a taktikát?

Alapozó etetést nem végeztünk. Arra törekedtünk, hogy a csobbanásra odaúszó halakat csapjuk be a túlpart közelében. Az első 3 dobás után 10 méterrel visszább jöttünk, majd itt is horgásztunk egy keveset, pihentetve ezzel a partközeli zónát. A dobások gyakorisága volt a kulcs! Az első fél órában összesen 4-5 dobást végeztünk arra alapozva, hogy a halak még nincsenek eltelve alapozó etetés híján. Később, a verseny középső óráiban, aztán 15-20 percet is vártunk, majd a zsinórt meghúzva, ezáltal a csalinkat megmozdítva újabb 3 percet. Ha volt ponty vagy márna a közelben, akkor erőteljes botgörbítéssel díjazta a türelmünket.

Mennyi hal volt egyáltalán a pályán? Mekkora súlyt kellett fogni ahhoz, hogy jó eredményt érjetek el a szektoraitokban?

A pályán szerintem volt hal, a kihívás az volt, hogy egy igazi vadvízi horgászatot kellett kivitelezni, vagyis tulajdonképpen átültetni azt a versenyhorgászatba. Itt igaz volt a mondás, hogy a türelem pontyot, vagyis pontykapást terem! Az „A", „B" és „E" szektorokban 8-10 kg-mal lehetett nyerni, erre azonban csak a szélső helyek valamelyikén volt esély. Azok a horgászok azonban, akik fogtak 2 pontyot a fordulók során, már jó eséllyel megverték súlyban a snecizőket. A 3 ponty pedig már kiemelkedő eredménynek számított a 22 fős szektorokban. A verseny végén fontos volt, hogy tudjunk fogni márnát, melyek súlya 1 kg körül mozgott. Őket nem a túlpart alatt, hanem viszonylag közel lehetett megfogni. Így állt össze mindegyikünk horgászata és fogása, mely két egyéni érmet és egy csapat-ezüstérmet eredményezett.

Nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést és még egyszer gratulálok nektek!

Forrás: Szabó Bence