Új nap, új csalik, új halak…

Átrendeztem a csónakot, kipakoltam belőle minden fölösleges cuccot. Ez már az a fajta egybotos horgászat, ami szívemhez legközelebb áll. Amíg beizzítottam a csónakmotort, Jánost elküldtem a parti kisboltba, hogy vásároljon némi hamuba sült pogácsát az útra, a balinozás izgalmaitól biztosan megéhezünk majd… János gyors volt, ásványvizet is hozott, magának viszont ismét azt a piros címkés fekete vizet vette – hiába intik többen, hogy egyszer majd kilyukad a bele tőle.
– Az egész világ ezt issza, ennyi ember nem tévedhet! – vág vissza ilyenkor János, de nincs kedvem vitázni, így inkább arra a deltás gájdra terelem ismét a szót, aki egyszer bevett a csónakjába, hogy megmutassa a Deltát… Csak a benzint kellett kifizetnünk neki. Cserébe elsorolta, hogy a Duna hány kilométer hosszú, hány országon és fővároson folyik át, hány ágra szakad, és melyik tengerbe ömlik. Aztán énekelt hozzá németül, franciául és spanyolul – nem volt valami csengő hangja, de érdekesebben szólt, mint a csónakmotor. Aztán elsorolta a nevesebb deltai madarakat, és amikor a halakból akartuk levizsgáztatni, ügyesen elterelte a szót:
– Tudtátok, hogy a Delta vize iható? Ne tévesszen meg a barnás színe, ez csak a benne élő planktonok miatt van! Vegyileg abszolúte tiszta!
– Micsoda? Hogy ez iható? – és belenéztem a zöldes-szürke vízbe… Lehetetlen! Hogy vegyileg tiszta lenne? Te tudod legjobban, hány ország retkes vize gyűl itt össze… Láttad például, hogy milyen betétcsomók úsznak az Ördögároknál vagy a Kopaszi-gát alatt? Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! – szálltunk vitába a vezetőnkkel, de az hajthatatlan volt:
– A folyó megtisztul, mire ideér! A szennyeződés felhígul, vagy lerakódik útközben. A Delta állóvizeiben pedig tovább tisztul.
– Okés, akkor lássuk! Igyál a vízből! – hergeltük a fickót, közben odasúgtam Jánosnak: hátha kidől, és akkor nem lesz több bajunk vele… Én majd hazavezetem a csónakot!
A gájd kihajolt a csónakból, szájába vett egy marék vizet, egy pillanatig bent tartotta, majd lazán kiköpte, mint a tévémaci. Végül csillogó szemmel csettintett:
– Látjátok, mondtam, hogy iható! Csak én most nem vagyok szomjas…

Szóval, ez a kis történet jut eszünkbe mindig, ahányszor vizet veszünk magunkhoz a Deltában. Többször hallottunk már történeteket, hogy a deltai embereket hiába kínálták ásványvízzel, azok földre locsolták, és a Dunából merítettek ivóvizet maguknak. Hm… Ezek körülbelül 500 éves történetek lehetnek, szerintem. Mert ma már nagyon sok ásványvizet lehet kapni a deltai kisboltokban.

Mire a balinos pályához értünk, János már meg is itta a kóláját. Sebaj, majd iszol a Dunából! Tudtad, hogy vegyileg teljesen tiszta? – ugrattam, de neki már csak egy fél mosolyra futotta… A felszerelése készen állt, és nagy lendülettel küldte messzire a körforgót. Nemsokára én is mellé álltam a twiszterrel, de az első félórában totális csend fogadott. Mi van velük? Hová tűntek el?

Beindítottam a motort, és lassan körbejártuk a helyet, hátha rábukkanunk a csapatra… Én kormányoztam, János a csónak orrában állt, és rádobott mindenre, ami mozgott. Hiába, a környék roppant kihaltnak tűnt, nyoma sem volt az előző nap balinjainak. Itt most nagyon talpraesettnek kell lennünk, igazán jó horgász-szimatra lesz szükségünk, különben nem találjuk meg őket! – mondta János fejét vakargatva, én pedig mobilon tárcsáztam Leventét, aki ennyit mondott:
– A tavak bejáratához menjetek! Ott vannak.



Hát ennyi volt. Tíz percen belül le is súlyoztunk az említett helyen, és második dobásból horgon volt a balin… Nem olyan nagy téma ez. Mondtam, hogy buta halak! Nemsokára János is aratni kezdett a körforgójával, és úgy tűnt a balinok ezúttal kevésbé válogatósak. Így hát elővettem a Salmo-készletet, hogy néhány wobblert is felavassak ezen a szép napon.


A SALMO THRILL munkában…

A MINNOW-okat gyakran lekövették az őnök, de igazán bátor kapásokat a SALMO THRILL hozott… Ez a műcsali nagyon ügyesen egyesíti magában a balinólom és wobbler előnyeit: jelentős súllyal bír, jól dobható, gyorsan vontatható, és közben sűrű remegést is produkál – zseniális! A mintázata pedig annyira élethű, hogy néha attól tartok, ki ne ugorjon a kezemből… A THRILL egyébként arról nevezetes, hogy kizárólag egy méretben készül (7 cm), három különböző mintázattal, ja és arról, hogy még a nagykerekből is gyakran szétkapkodják… Aki tehát birtokol pár ilyen modellt, az szerencsés fickónak tarthatja magát! Én az vagyok. János is az.


Egy utolsó érintés…



Kis idő múltán úgy tűnt, hogy a balinok tudatosan elhúzódnak előlünk, folyton dobástávon kívülre kerültek, és kénytelenek voltunk utánuk motorozni. Okos halak! Úgy rémlett, hogy szó szerint, hajtjuk őket… Már nem is engedtem le a csónaksúlyt, csak a sodródó csónakból lőttünk rájuk.


Hatalmas csutakot fogott a gumihal – persze, úgy tűnik, mintha János fárasztana, nem? Szerintem, elég élethű lett…

Szürkületkor sűrűsödtek a kapások, és ismét minden balin a hófehér Sandrát óhajtotta. Ha ez kell, hát ez kell… Serényen dobtam a gumit. Már messziről virított a víz alatt, némileg érthető volt tehát, hogy az alkonyatban inkább ez izgatja a fenekeszegeket.


Ahogy sötétedik, a pálya is egyre izgalmasabb

Amikor már alig láttunk, javasoltam, hogy szedjük szét a botokat – mert könnyen előfordulhatna, hogy twisztereink kapitális süllőt vagy harcsát fognak a sötétben, ami sehogy sem passzolna bele egy balinos cikkbe… Meg némileg sajnáltam is már ezeket a fürge halakat, néha olyan szerencsétlenül akadtak, hogy majd megszakadt a szívem. Óvatosan visszaengedtük őket, majd beindítottam a motort, és hazafelé vettük az irányt. Közben azon elmélkedtem, hogy ezek a halak tényleg olyanok, mint a bátyám vizslái – nagyon hülyék meg okosak is egyszerre. Rejtély marad ez örökre, de elvégre jól van ez így. Ennyi nekik is jár.