Megjelent: 2008. július 24. | Forrás: Pásztor István | Írások
A cserkelő, vadászó technika jól alkalmazható a békéshalak horgászatában is, ám leginkábbkisragadozókat hajtva, műcsalival osonva, esetleg ejtegetés-bogarazás során vetemedünk rá. A pergetős cserkelés sokak szerint olyan, ahol vagy a víz kicsi, vagy a fogott hal. Vagy mindkettő. 
A múlt és a jövő egyik remek cserkelős vizét, a Herpenyő-patakot, és annak rábai torkolatát is renaturálták 
Domingó a Gyöngyösből
Persze viszonyítás kérdése: egy könnyű boton majd’ minden hal nagy, és egy kis víz is lehet hosszú. Például a Gyöngyös-patak kicsi is meg nem is, míg egy hevesen védekező pisztráng, vagy domi komoly ellenfél egy akadós pályán a lájtos monofillal operáló szereléknek. A jó pataknak vannak mély, kimosott részei, meglepő mederesései és olyan rejtekhelyei, amiket ugyan fentről sejtünk, de nem láthatunk, esetleg csalinkat küldhetjük le, hogy nézzen szét – igaz, néha megesik, hogy már nem látjuk viszont. A kis vizeknek ezzel együtt sajátosságuk, hogy nagyon közvetlenek, nincsenek távolságok hal és horgász között, tehát ha nem akarunk ajtóstul rontani a házba, bizony hangtompítósra kell kapcsolni az üzemmód-konzolon.
Egy kis S kanyar és megannyi kecsegtető hely: távoli meredek külsőív, víz felett fekvő árnyas törzs, nem a kanyar közepén zátonyesés, belső íves gyökeres, keresztben kidőlt fa, alatta gallyas akadó Olyan esetben, amikor tényleg lopakodni kell, akár halat is láthatunk – gondolnánk, és igazunk is van. Valóban sokszor meg lehet lepni egy sütkérező, vagy épp bolyongó jószágot. Mégis, a helyek azok, amiket ilyenkor keresünk (mert tudjuk, reméljük, hogy ott vannak a halak is, talán). A zugot, a zúgót, a öblöcskét, a törést, a limányt, a gödröt, padkát, a torlaszt, a gyökeret, az árnyat, a követ. A part alattot… Apart aaaaaaaalatt, apart aaaaaaaalatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál… Vagy pisztráng. Vagy domolykó. És különben is… inkább riszál.
Lefelé törő domi A látott helyek megdobása éppen ezért nem csupán arról szól, hogy kimegyek a rugany végére és odaküldöm a thrillt, ahol az álló és az áramló víz fodrai között látom a balint rabolni. 50 méterre tőlem. És nem is arról, hogy csónakban állva az öt méterre lévő töklevél alá pöccintem a támolygót, mert ott lapul a csuka. Nem.
A kisvizes látott helyek közelében én nem lehetek látott. A horgásznak csendben, lopva kell megközelítenie azt a pontot, ahonnan elérhető a kiszemelt cél.
A kapás helyére visszakényszerítve Sajátosság a közeg is. Bokros, víz fölé hajló fás helyeken nincs lehetőség, vagy csak nagyon korlátozottan, a fej feletti dobásra, ezért sokszor csípő magasságban, oldalról kell elengedni a csalit. Azt a csalit, ami ráadásul általában kicsi, tehát a tömege végett jellemzően nem alkalmas arra, hogy távolra reptessük, így a dobó mozdulatnak dinamikusnak kell lennie. Ha a hely engedi, akkor érdemes „felhúzni” a botot előtte, egy félköríves, amolyan ostorozó mozdulattal, amivel a csalit rövid pórázon először előre felé, majd hátra lendítjük, s ezt követi a kilövés.
Nyakon ragadva Helyet úgy spórolhatunk a növényzettel fedett, belógó ágas térben, hogy rövid botot válaszunk. 210 centinél nem kell hosszabb bot. Leginkább az 5-6-7 lábas könnyű, pár grammos pálcák kellenek ide, hatos-tizennégyes fonottal, vagy 18-20-as monóval – ízlés és bot szerint.
A látott helyek olyan szakaszokon, amik ritkán bolygatottak, szöglettel érnek fel. És mint tudjuk a szöglet már fél gól. Pontrúgás. Pontosan.
Az a titok, hogy ne csesszük el az első dobást. Ez nem nagy titok, de ettől még sokan elcseszik.
Zsákmány
Ha elcsesztük a dobást, van még esély arra, hogy kapásra bírjuk a halat, ha nem barmoltuk össze a pályát. Ha összebaromlotuk, van még esély arra, hogy keressünk egy másik helyet, ahol újra nekifuthatunk.
A Gyöngyös-patakon 3-4 kilométer hosszan keresgélhetünk a helyek között. Én is ezt tettem nem oly régen, amikor egy fél délután erejéig kiszakadtam Lukácsházára egy sárvári ceremóniából.
Vissza Délelőtt ünnepélyes keretek között bemutatták a Csörnöc-Herpenyő-patakot felélesztő projektet, ami szerintem világkuriózum, de európai szinten biztosan egyedülálló. Lényege, hogy a Rábából pótolják a 45 km hosszú, de kiszáradóban lévő – amúgy cserkelésre született – patak vízellátását. Ez is megér egy misét, de én a protokoll lecsengő fázisában már elhagytam a fürdővárost, hogy a Gyöngyös felé roboghassak, hiszen legutóbb megfogadtam, hogy fogok egy nagyot is, ha egyedül leszek.
A mosott külső, kemény part Egyedül voltam. A lukácsházi parkolótól induló patakrész szinte Kőszeg alattig tart, és négy kilométer hosszan járható is a bal part. A tanösvény tábla, valamint a rendben tartott gyalogút arra engedné ragadtatni a gyanútlan halandót, hogy hatoljon bátran tova. Ám egy cserkelő tudja, hogy akár az első kanyarnál is érdemes megállni, hiszen ki tudja, mit láthat.
Domolykókat. Kicsiket.
Bátran kergették meg a kis Hornetet és Tiny-t, pedig a vállukig sem érnének, ha bármelyiknek az említettek közül lenne válla egyáltalán.
Kis pisztráng az uszadék közeléből Kis villantóra váltottam, és így már meg is lett. Tíz perccel négy előtt takarásból megdobva a túlparti sekély gyökerest, egy tizenöt dekás domolykót sikerült kicsalogatni a fedezékéből. Gyanútlanságát jól mutatja, hogy elsőre úgy ütötte el a csalit, hogy annak egyetlen horga is biztosan tudott akadni.
Pár kisebb fajtársát hasonlóképp csaptam be – sűrű műcsalicserék közepette –, de nem lehettem elégedett, hiszen a nagy pisztrángért jöttem. Viszont, ha most ennyi a kisdomi, akkor hiába hajtom a pisztrángokat! Nemrég komoly áradások voltak, azok hozhatták ide ezt a rengeteg busafejű gyereket, érthető, ha nem olyan falánkak a sebesek.
Vissza detto Jellemző, hogy hevesség ide, rablóösztön oda, azok a halak amiknek már esélye volt arra, hogy megpillantsanak, korántsem akarták úgy elvinni azt a kis pörgő villogó izét, amit korábban még oly hevesen rohamoztak. Elszáll a bátorság, ha fura alak, forma bontakozik ki a parton, még akkor is, ha vélhetően engem személy szerint nem ismert fel egyik kopoltyús sem. Jó napot kívánok, Pásztor István vagyok, a rend kedvéért...
A kárpótlás négyhuszonhétkor érkezett.
Jól látható nyitott szakasz, itt még óvatosabban kell közlekedni, vagy távoli dobásokkal operálni:zátony felett fa alatti gyökeres mélység – mindig jó; felette akadós, fás csobogó – akár a csobogó alatt és felett is lapulnak halak!
Sok nagy kanyarja van a kis víznek, melyek külső ívei igencsak meredeken szakadnak. Ezek nagy, elnyújtott jobbos fordulók, legtöbbször felsekélyesedő, belső, finomsóderes ívvel. De akad egy olyan balos kanyar, ahol keskeny marad a meder, nincs belső padka, és az egészet röviden, gyorsan letudja a patak. Itt keményebb a talaj: erős márgás, szinte kőszerű. Alig kikezdhető, ezért a támadott mederfal viszonylag homogén, s csak néhány kis vágat, mélyedés tarkítja. Ezeket érezni/sejteni lehet csupán a víz mozgásából és a fény-árnyék hatásokból. Ilyen helyen mindig van valami, hiszen az itteni turbulenciák a halak javára dolgoznak: nem kell megszakadni, mégis házhoz jön a kaja.
ez utóbbi közelebbről, küldő íves árnyassal:
három domi ugrott a csalira a vízre hajló ágak alól Alulról érkezve értelemszerűen felfelé dob az ember ilyen szituációban. Értelemszerűen? Nem túl értelmes dolog egy rohanó patakon felfelé dobni, még egy gyorsjáratú villantóval sem. De ha fölémegyek, már elárulom magam, pláne, ha belépek a vízbe, mivel szakszerűen csak onnan tudnám pontosan a fal előtt végig vontatni a csalit. Így tettem sokszor, láttam halat is, volt rávágásom is, de soha nem lett meg. És könnyen lehet, hogy pont azért, mert már volt egy egészséges gyanakvás a ragadozókban a könnyű prédát látva.
Vízbeszakadt földdarab külső íves öblözetet szült, áradás utáni zátonykupaccal, kivehető zátonygerinccel: mindkét oldal halas rész lehet! Most lentről, épp csak kibukkantam a bokor után, hogy dobni tudjak, és már pöccintettem is felfelé a hosszúkás lemezű villantót. Azonnal tekerni kezdtem, éreztem, hogy az áramlás nekivágja a márgafalnak, de arról lepattanva már húzhattam rendesen, míg meg nem ütötte valami, ám akadni nem akadt. A felvillanó test nagyobb volt az itt fogható átlagnál.
Nem késlekedtem, és azonnal repetáztattam a pisztráng mintás, fűzfalevélszerű forgót. Az újabb húzás ugyanott zajlott és ugyanott csapott le rá a hal is, mint az imént.
Ezúttal még nagyobb vehemenciával és nem oldalról kapta el, hanem hátulról robbant rá.
Az bevágás pillanatában érezhető volt a komolyság a fingsúlyú halak után. Esélyét látva a szabadulásra a kanyar alatti hordaléktorlasznál, rohanni kezdett lefelé, ezért kicsit feljebb álltam a nyílt terepre. Nem tudja már meg, de meg is léphetett volna, ha nem fogok rá a fékre (kicsit lágy fokozatban használom errefelé) és nem változtatok gyorsan helyet. Fix pórázon fárasztottam tovább, és húztam egyre visszább a néha le-letörő, de egyre inkább tehetetlen testet.
Nem pisztráng, de szép. Naphala.
Kis domolykó a fű mellől – ugyancsak remek hely a vízzel borított partmeni gazos Még fogtam egy pisztrángot is, meg pár kisebb-közepesebb domit, jópár kapás és lemaradás közben. Beértem ennyivel. Az utolsó halat negyed nyolckor akasztottam meg. Zárásként, visszafelé, egy látott helyen.
Ha ennyi akció jutna minden egyes horgászatra, soha nem panaszkodnék. Még akkor sem, ha csak egy ütés a bizonyíték arra, hogy jó úton járok, és nem látom a halat, csak a célterületet. De mi van akkor, ha a halat is látom? A következő epizódból kiderül!
Európai Uniós Pályázataink