Megjelent: 2008. szeptember 10. | Forrás: Gotthard Ferenc | Írások
Ha lehetőségem nyílik rá, mindig szívesen keresgélem a Duna-delta süllőit, akár fenekező módszerrel, akár pergetve. Nincs is izgalmasabb annál, mikor rezdül a spicc, vagy mohón vág rá a megfelelően vezetett műcsalira egy tüskéshátú.

A nap már egyre közelebb kezdett kerülni a horizonthoz, de még korán volt a wobblerezéshez, ezért összefogdostam néhány apróhalat és kiültem az egyik jól bevált helyemre egy kis esti süllőzésre. A part szélétől mintegy tizenöt méterre engedtem le a súlyt, itt a víz három méterről öt-hat méterre mélyült. A mederben rengeteg kő volt, amolyan igazi süllős pálya. Úgy helyezkedtem el a csónakkal, hogy pontosan meg tudtam horgászni a medertörés alsó és felső részét is. Az egyik bottal a törés tetejére, míg a másikkal a törés aljára dobtam, hogy minél hamarabb rátaláljak a süllőkre.
Egyesek ehhez a módszerhez feederbotot használnak, de nekem a pergetésnél használt 2,70 méteres 30-80 grammos Spin Blade is bevált. A kisebb süllők kapása is kitűnően látszik rajta és kellően erős, hogy a nagyobb mélységekből is fel tudjak húzni vele egy termetesebb halat.

A szerelékem egyszerű volt. A főzsinórra egy ütközőt helyeztem fel szelepgumiból, amitől mintegy negyven centire egy 1/0– ás nagyságú horgot kötöttem. Tehát egyetlen csomó gyengítette a szerelékemet. Egy kb. 25 centi hosszúságú, vékonyabb zsinórra kötöttem fel az ólmot és azt egy egyszerű hurokkal a szelepgumi fölé hurkoltam a főzsinórra. A vékonyabb ólomelőke azért szükséges, ha netán elakadna az ólom fárasztás közben, akkor inkább az előke szakadjon, és így nem veszítem el a halat.

A legáltalánosabb süllőcsalik fenékre az elő kishal, a halszelet vagy a taposott kishal. Én ezek közül legszívesebben szelettel horgászom, ennek a csalinak köszönhetem a legnagyobb süllőimet az elmúlt évek folyamán. Ezúttal is mindkét botom horgára halszelet került.

Délutánhoz képest igencsak meleg, fülledt idő volt. Enyhén be volt borulva, érezni lehetett a közelgő eső illatát, amit hamarosan egy dörgés meg is erősített. Habár nem volt vízálló ruha nálam mégsem idegeskedtem, nem úgy festett, hogy órákon keresztül fog esni, csak amolyan nyári zápor félének tűnt. Meg ha már annyit motoroztam, nem fogok fejvesztve menekülni, csak ha már minden kötél szakad.


A távolban már lóg az eső lába

Nem volt sok időm mélázni az időjáráson, az egyik botom spicce közben kapást jelzett. A második bólintásnak oda is nyúltam. Idegesen rángatózott a horgomon a tettes. Elsőre nagyobbacska süllőnek véltem a fejrázások, meg a heves védekezés miatt, de amint a felszínre ért csalódnom kellett. Egy fiatal harcsácska volt a zsinórom végén. Egy utolsó menekülési kísérlettel le is verte magát a horogról – sebaj úgysem volt méretes és legalább nem nyálkázta össze a merítőt.
Rövid idő alatt újracsaliztam és máris csobbant az ólom a hullámok közt.


Kellően véres, kellően illatos ahhoz, hogy felkeltse a ragadozók figyelmét


Alig ért le az ólom a fenékre, máris bólogatott a bot spicce. Durr! Gyorsan bevágtam neki, de nem ütköztem ellenállásba. Feltekertem a mélyből a horgot, majd új szelet került rá és mehetett is vissza, hátha ott ólálkodik még az előző kapás okozója. Néhány percnyi néma csend következett, aztán eleredt az eső. Eleinte csak szolidan, kis cseppekben, majd egyre nagyobb és nagyobb cseppekben. – Hopsz, ennek fele sem tréfa - gondoltam. Szerencsére mindig van nálam egy nejlon zacskó vagy egy vízhatlan doboz, amibe az ilyen esetekben elcsomagolhatom a fotógépet, telefont, meg az olyan tárgyakat, amiket nem ajánlatos vízzel barátkoztatni.


Néhány perc alatt teljesen bőrig áztam, nem maradt rajtam egy tenyérnyi száraz hely. Mivel már jobban nem tudtam elázni ezért úgy döntöttem, hogy kivárom az eső végét, hátha megjön utána a halak étvágya. Lassan elvonult a zivatar, de egyelőre a pikkelyesek nem mutattak semmi aktivitást.

Néha-néha emeltem a botokon egyet és feltekertem néhány méter zsinórt, keresgéltem a tüskéshátúakat a meder alján, de nem igazán kellett nekik a csalim. Megunván a kapástalanságot, az egyik botot kézbe kaptam, és tapogatni kezdtem vele a kövek közt. A törés tetejére dobtam, és onnan apró emelésekkel magam felé kezdtem húzni a horgot. Felemeltem a fenékről az ólmot, majd visszaengedtem, vártam néhány másodpercet, aztán megismételtem a mozdulatot. A módszer ugyanaz volt, mintha gumihalaznék, csak annál jóval lassabb tempóban végeztem a műveletet. Közben a mutató ujjamat végig a zsinóron tartottam, így jobban éreztem, ahogy a köveken bukdácsol az ólom.

Az egyik pillanatban apró rándítást érzékeltem az ujjammal, majd még egyet. Nem haboztam, gyorsan bevágtam. A horog akadt, de nem volt nagy az ellenfelem, rövid idő múlva a csónakba is emeltem egy apró süllőt. Gyors horogszabadítás után, mehetett is vissza a Dunába.


Az első süllőcske


Folytattam a tapogatást és hamarosan újabb kapásom volt, de a tettes alig haladta meg a fél kilót. Ő is mehetett vissza a társai közé. Az ezután következő percekben felgyorsultak az események. Négy dobásból négy süllőcskét sikerült fognom, amik természetesen amnesztiában részesültek. Újabb dobás, újabb kapás. Akasztottam, és ő is megvolt. A védekezéséből éreztem, hogy nagyobb a delikvens, mint az előzőek. Igazam volt, ez a példány már kiló felett volt, ám ezután jött a meglepi. Amint beemeltem a csónakba, egy kishalat köpött ki. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, mert már volt ilyenre példa, de amikor fel akartam venni, hogy kidobjam a csónakból, akkor esett le az állam. A mohó süllő egy fiatal kecsegét öklendezett vissza.


Görbül a Spin Blade spicce, ez már nagyobbacska süllő lesz


Igazán beérhette volna egy snecivel is


Még egy utolsó fotó mielőtt örökre az enyészeté válik

A nem mindennapi esemény után, még horgásztam egy szűk órácskát, eközben még két kisebb tüskéshátút sikerült megfognom. Időközben a nap teljesen lebukott a horizont mögött, ezért a szálláshelyem felé vettem az irányt, hisz egyre nagyobb léptekben közelgett a sötétség, és ezzel egyidejűleg az esti wobblerezés ideje is… De ez már egy következő történet lesz.