A késő ősz és a tél számomra az örömpeca időszaka, hiszen ilyenkor van lehetőségem kedvenc folyómat, a Dunát vallatni, illetve ezekben a hetekben, hónapokban tudok időt szakítani az olyan jellegű horgászatokra, amelyekre a versenyszezon közben nincsen lehetőségem. Előszeretettel horgászom ebben az időszakban például nagytestű dévérkeszegekre, melyek néhány természetes víz mellett a kifejezetten nagyhalas, úgynevezett bojlis tavakban is szép számmal élnek. Ez utóbbi vizek év közben az elektromos kapásjelző csipogásától hangosak, azonban télen igazi finomszerelékes paradicsomként várják a feedereseket. A Hantosi Horgászcentrum nagyhalas taván például immár sokadik éve rendeznek kifejezetten keszegfogó versenyeket, amelyek sokkal inkább jó hangulatú baráti találkozók, semmint vérre menő ütközetek. 

Az egyik itteni páros verseny után, melyen egyébként Bodzsár Norbival az előkelő második helyet szereztük meg, látogattam el a tóra Molnár Zoli kollégámmal elkészíteni ennek az írásnak a képanyagát, hiszen úgy gondoltam, hogy a sok pontyos írás között itt az ideje már egy ízig-vérig finomszerelékes témát is boncolgatni. 

Természetesen, mint minden víznek, a Hantosi Horgászcentrum bojlis tavának is megvannak a maga sajátosságai, melyeket akkor is figyelembe kell venni, ha nem a tó méltán híres pontyaira, hanem szép, egészséges dévéreire pályázunk. Ennek megfelelően az itteni keszeghorgászat során szem előtt kell tartani, hogy a bojlis sporik év közben a 90-120 méterre lévő túlpart előtti régiót horgásszák és teszik mindezt jellemzően erősen halas bojlikkal, pelletekkel. Emiatt természetesen a keszegfélék is a tónak ezt a területét preferálják, hiszen itt kapnak táplálékot, illetve a nekik készített etetőanyag esetében is célszerű figyelembe venni, hogy a halliszt számukra már-már természetes táplálék. 

3 zacskónyi etetőanyagot kevertem, melyből 1/3 rész erősen halas, scopexes, 2/3 rész pedig klasszikus, keszeges etető volt.

A végeredmény egy kissé halas, de alapvetően a keszegfélék megfogásához optimalizált keverék.

A kosárba egy olyan keveréket készítettem, melyben kedvenc keszeges etetőim mellett helyet kapott 1/3 résznyi édes-halas, kifejezetten methodos kaja is. Ennek az összetevőnek a magas, közel 40%-os fehérjetartalma a másik két etetővel kissé „visszahígítva” optimális megoldásnak tűnt a nagytestű dévérek megfogásához. Mivel a halas etetőanyag bőségesen tartalmaz roppantott pelletszemeket, a végső keverék szemcsemérete is a jobb halaknak kedvezett. Más adalék, tehát angolmorzsa, pastoncino, föld vagy aroma nem került a receptbe. Hogy miért? Mert kifejezetten nagy távolságra horgásztam, ahol már komolyabb etetést nem lehet létrehozni a finomszerelékes feeder módszer eszköztáránál maradva, így sokkal inkább volt a horgászat egy kiakasztott zsinórklipszes kereső peca, ahol, bár igyekeztem a lehető legpontosabb lenni, mégsem tudtam akkora mennyiségű etetőanyagot bejuttatni, amivel igazán össze tudtam volna gyűjteni a halakat. Mivel nagyobb dévérkeszegeket is szerettem volna fogni, nem is lehetett annyira pörgetni a pecát, hiszen a jó halnak idő kell. Na, nem 10-15 perc, mint a pontyok esetében, de 1,5-2 percre azért beleültem többször is, hátha megérkezik a hőn áhított bronzos dévér. 

Az etetőanyag mellett az élőcsalik szerepe is nagyon fontos egy-egy ilyen horgászat során, hiszen ezek sokkal jobban érdeklik a dévéreket, mint a kaja. Mivel szerettem volna jó átlagsúlyt fogni, ezért a hangsúlyt a gilisztára helyeztem, de természetesen volt nálam szúnyoglárva, csonti, illetve pinki is. Egyikből sem kellett persze sok, hiszen már-már télies körülmények között horgásztam, a víz biztosan nem volt 5 Celsius-fokosnál melegebb, így nem szabadott túlzásba esni a felhasznált és vízbe juttatott élő csali mennyiségével sem. 

A kosárba minden dobás során kerül egy kevéske vágott giliszta, mely mellé időnként aprószúnyogot is tettem.

A csalik közül egyértelműen a szúnyoglárva kapta a legnagyobb szerepet, jellemzően egy vékony szál gilisztával kombinálva.

Igazi száraz hideg idő volt, mindössze a szél borzolta időnként a vízfelszínt.

A meghorgászott távolságról még nem esett szó, holott ezen a horgászaton ennek is hatalmas szerepe volt a halfogást illetően. Mint említettem, a halak a klasszikus feeder módszer esetében már csak nagyon szélsőséges felszereléssel meghorgászható túlpart előtti régióba vannak szoktatva Hantoson, így létfontosságú volt, hogy a komfortzónámból kilépve kissé távolabbra horgásszak, mint tenném azt egy hétköznapi keszeges peca során. 60 méter lett a kiválasztott távolság, melynek eléréséhez és pontos meghorgászásához a 390-es Concourse Feedert hívtam segítségül. Ezzel a bottal ugyanis gond nélkül elérhető az említett táv bullet vagy window kosarakat használva, sőt, még nem is kell a határait túlzottan feszegetni. 

Én bullet kosarakkal készültem a pecára, 30, illetve 40 grammos méretben. Ettől nehezebb kosár használata nem volt indokolt, hiszen a szél éppen csak lengedezett, illetve a dévérek kitekerése során sem szerencsés, ha a nehéz kosár rendre megakad az aljzaton, jelentősen rontva ezzel a horog végén lévő példány megszákolásának esélyét. Ezek a méretek nagyon kényelmes pecát tettek lehetővé, ülve, mindenféle erőlködés nélkül el tudtam érni a kiszemelt távot és a peca is kifejezetten pontos volt, hiszen semmilyen körülmény nem nehezítette a dolgomat. Talán ez utóbbinak is köszönhetően a halfogás abszolút zökkenőmentesen indult. Gyakorlatilag az első dobástól kezdve fogtam a halat kisebb-nagyobb megszakításoktól eltekintve.

Minden kosárba került némi „tartalom” is a kaja mellett.

Indulhat is útjára a „dévércsemege”!

Könnyedén, erőlködés nélkül repült szerelékem 60 méterre.

Az első órában a kisebb, 10-15 dekagrammos átlagsúlyú dévérek jelentkeztek. Ez persze nem meglepő, hiszen rendre a legkisebb halak reagálnak leghamarabb a bejuttatott finomságokra. Szépen sorban szedegettem is őket, míg nem aztán valamiért elkezdtek ritkulni a kapások. Ennek, bevallom őszintén, kissé megörültem, hiszen reméltem, hogy néhány nagyobb testű dévér megérkezése vetett véget a féktelen zabálásnak. Szerencsére így is lett, hiszen a következő időszak halai már bőven 20 deka feletti átlagsúllyal bírtak. Időnként egy-egy 40-50 dekás példány is tiszteletét tette, így a horgászat egyre élvezetesebbé vált. Én ugyanis nagyon szeretek finoman jó dévérekre horgászni, hiszen szerintem utánozhatatlan érzés az, amikor a rendkívül direkt, fonott főzsinórnak hála a kapás után az egész bot beleremeg egy-egy jobb keszeg bólintásaiba.

A horgászat első felében a kisebb keszegek jelentkeztek.

A csali méretével abszolút nem tudtam szelektálni, így szinte végig a giliszta-szúnyog kombinációt alkalmaztam.

Egy képen az eredményes halfogáshoz legszükségesebb két eszköz.

A horgászat vége felé haladva már kezdtem beletörődni, hogy a hőn áhított kilós dévér ma nem fog megérkezni. Na, nem mintha lehetett volna hiányérzetem megfogott 60-70 keszeg után, de azért egy igazán kapitális példány megfogása tette volna fel a koronát a horgászatra. Az utolsó kapások egyike után azonban olyan komótos, nagyhalas fejrázásokat éreztem Concourse Feederemen keresztül, hogy tudtam, itt az igazán jó hal! Óvatosan, a botot felfelé tartva vezetgettem egészen a merítőig, majd amint belesiklott abba, egy széles mosollyal nyugtáztam a fogást. Pompás, kilós forma dévér pihent a szákban, melynek nagyon-nagyon örültem!

Csodás hal! Élmény volt a finom cuccal szákba terelni!

A nap legszebb halának visszaengedését követően már csak néhányat dobtam, hiszen ujjaim kellően lefagytak, na meg még haza is kellett vezetni. Összességében azonban ez is egy remek nap volt, melynek mosollyal az arcomon vetettem papírra a történéseit! Ezek azok a horgászatok, amelyek miatt igazán kedvelem a téli időszakot! 

Szöveg: Szabó Bence

Képek: Molnár Zoltán