Ez a nap is úgy kezdõdött mint a többi. Párom mellett ébredtem nyolc órakor. Kitámolyogtam a konyhába, feltettem fõni a kávét. Miután lejött, bevittem Krisztinek. Elkortyolgattuk, közben beszélgettünk. Kicsit késõbb, csak úgy megszokásból ránéztem a telefonra, ami le volt némítva. Három nem fogadott hívás! Ki az, aki „hajnali" nyolc óra elõtt, egy vasárnapi reggelen zavarni merészel?


Egyik barátom a merénylõ. Még mindig a csipát törölgettem a szemembõl, amikor visszahívtam. A hangja izgatott volt, éreztem benne a remegést. Kérdeztem is tõle, hogy ki ijesztett rá ennyire. Egyszerû és rövid volt a válasz: - Süllõk! Erre a varázsszóra már kipattant szemembõl az álom.

Röviden elmondta, hogy reggel kiment egy általunk látogatott és szeretett kõre, ahol fogott három süllõt fenéken, kettõ, négy és hat kilósakat. Ennél a résznél végleg felébredtem! Közölte továbbá, hogy a teljes akció két óra alatt lezajlott, és hogy éppen menni készül. Szavain fellelkesülve úgy döntöttem, megnézem magamnak azt a követ. Azt gondolom, mindenki tapasztalta már, hogy ahol egy cimbora halat fog, ott nekünk nem sikerül. Pakolászás közben a fejem is megfájdult.

Hiába, betöltöttem a harmincat, amivel együtt jár a frontérzékenység. A nap szikrázóan sütött, csak a szél keserítette meg életemet. A fejfájás és a szélfújás nem igazán fér meg együtt. A hívástól számított egy órán belül a helyszínen voltunk menyasszonyommal. Barátom természetesen nem volt sehol. Gondolom a kocsmába dicsekedett a haverjainak a nem mindennapi zsákmánnyal. Az északi szél tovább erõsödött és vele együtt a fejem is lassan a széthasadás határára került.

Gyógyszer persze nem volt nálam. De kemény vagyok, beszéltem meg magammal a dolgot. Ha már idáig rázattam magamat és a kocsit a gát tetején, biztos, hogy horgászok egy kicsit. Nagy csapat kormoránt riasztottunk fel a kõ koronájáról. – Hogy a nehézség esne ezekbe a vízi rablókba! - dörmögtem magamban. Meg azokért is elrebegtem egy imát, akik nem engedik az állományuk szabályozását. Migrén közeli állapotban különösen bájos és kedves tudok lenni. Kriszti segédletével bevittem a cuccaimat a kõre. Két feedert és egy pergetõ botot hoztam magammal. Power és Heavy feederek nélkülözhetetlen kellékei horgászataimnak. Az orsók pedig mi mások is lehetnének mint a Ryobi távdobó gyöngyszeme::a Proskyer Nose.

A pergetõ pálca a 30-80 grammos Spin Blade. Ennek a botnak most más szerepet szántam. Nem pergetni, hanem fenekezõként akartam összedobni. Az orsón lévõ zsinór vadi új Sufix Performance Braid, sárga színû 0.24-es fonott. Jó kopásállósági és kiváló csomótûrési tulajdonságokkal bír. Ezért kevésbé kell majd attól tartanom, hogy ha esetleg halat akasztok, azt a víz alatti akadók és a köveken lévõ kagylók miatt elveszítem. (mint a késõbbi történések igazolják, jó döntés volt). Elõször a merítõt raktam össze. A kõ tetején átsüvítõ északi szél majd kivette a kezembõl a hálóját. Miután megküzdöttem az elemekkel, elsõnek a Haevy feedert dobtam be.

Szimpla csúszóólmos végszerelékkel, egy fagyasztott bodorkából vágott farokdarabbal csalizva. Jobban mondva törtem azt a haldarabot, mert mire leértünk nem engedett ki annyira, hogy vágni lehessen. A Spin Blade-re egy búvárúszós végszereléket tettem, ötven gramm ólommal súlyozva. Erre a motyóra egy bodorka feje került némi törzsdarabbal egyetemben. Persze ezt is törni kellet. Gondolom, a leírtakból már látja a kedves olvasó, hogy nem kifejezetten horgászatra készültem ezen a napon. Ezt is magam elé dobtam egy víz alatti akadó közelébe. Az elsüllyedt fa ágainak vége a víz színéig nyúlottak. (késõbb ezek okoztak kisebb galibát). Miután beállt felszerelésem, egy kõnek támasztottam a botot.

A botzsákból elõ akartam venni egy ágast. Alig engedtem el a botot az határozott görbülésbe kezdett. Már a vége emelkedett, amikor kézbe vettem. Elsõ gondolatom az volt, hogy egy ágat hozott a víz és az akarja berántani felszerelésemet. Ágat nem láttam, ellenben erõs rántást, rúgást közvetített a zsinór. Beleborzongtam a felismerésbe, miszerint harminc másodperccel a bedobás után halat akasztottam. Nagy erõt és még nagyobb súlyt éreztem. Szívem a torkomban dobogott. Ha ez süllõ, már pedig mi lenne más erõsen rekordlistás darab. Ellenfelem pár méter zsinórt lehúzott az orsóról folyásnak szembe, majd megfordult és a kõvel párhuzamosan elrobogott elõttem a kõspicc irányába. Úgy ahogy nyáron a pontyok szokták.

Itt, a folyást kihasználva, még intenzívebben tépte le a zsinóromat. A bot kétrét görnyedve ropogott a terhelés alatt, de derekasan állta a próbát. Már éppen azon voltam, hogy utána sétálok a kõvég irányába, mikor megállt és nagy ívet leírva visszaúszott elém. Na, most már megvagy! A fejfájás ellenére a szám a fülemig ért. Lassan tudtam lopni egy kevés zsinórt. Már egészen közel körözött, szinte a lábam alatt. Az akadótól próbáltam távol tartani. Sikerült elszakítanom a fenéktõl, egyre feljebb és feljebb jött. Néha már a farok búrványait is láttam. Éreztem, hogy kifogy a szuszból. Krisztivel együtt megbabonázva néztük az örvénylõ, kavargó vízfelszínt várva a csodára. Mert ma csoda történt. Az a süllõ, ami a zsinóron védekezik nem mindennapi darab. Ebben nem is tévedtem!

Nem süllõ volt! Legnagyobb meglepetésünkre - és még nagyobb elképedésemre -, egy hatalmas tükörponty testét pillantottam meg a víz színe alatt. Nem akartam hinni a szememnek. De az volt, semmi kétség. Futott még néhány kört, erejével teljesen elkészült. A fárasztás nem volt több öt esetleg nyolc percnél. A hideg víz és az erõs szerelék az én malmomra hajtották a vizet. Már szákoláshoz készülõdtem, mikor még egy utolsó merülésre összeszedte minden megmaradt erejét, és egyenesen a víz alatt meredezõ ág alá iramodott. A zsinór felakadt rá száknyél távolságban. A hal ezzel a kirohanással végleg feladta és felfeküdt a víz tetejére. A szákot alá tudtam tolni, de az ág miatt lehetetlen volt kiemelni. Némi nyújtózkodás és lökdösõdés árán a szákfejjel sikerült kiszabadítanom a halat és végre partra emelni. (Most igazán örültem az erõs fonottnak.) Ekkor láttuk csak, hogy mekkora jószággal van dolgunk. Ötvenhat centi hosszú és saccra nyolc kilós. Gyönyörû tükrös. Nem tudtam betelni vele. Néhány percig csak néztem és simogattam mohos hátú ellenfelemet. Majd nekiláttunk a fényképezkedésnek.

A küzdelem idejére megfeledkeztem fejfájásomról, de most ahogy pózoltam, leguggoltam, felálltam, megint elkezdte a mûsort és iszonyatosan hasogatott. Úgy döntöttem indulunk. Életem egyik legrövidebb horgászata volt a mai. Bár ha a fogott hal súlyát a horgászatra szánt idõre leosztom, valószínûleg a legeredményesebb is egyben. Kicsit késõbb már a gáton döcögtünk hazafelé. Minden egyes kavics okozta döccenést éreztem szürkeállományomban, de ettõl függetlenül nagyon boldog voltam. Megint bebizonyosodott, az örök igazság. Halat csak a vízben lehet fogni és csak akkor, ha horgászunk rájuk - ezt nagyapám szokta mondogatni, bíztatás gyanánt. Bíztatok hát én is mindenkit, keljen fel a karosszékbõl. Még akkor is, ha pocsék kedve van, vagy kevés az ideje. Menjen minél többet friss levegõre, a vízpartra, és hódoljon kedvenc idõtöltésének. Ne szalasszon el egyetlen alkalmat se, mert lehet, hogy csak harminc másodpercen múlik élete fogása. Jó szórakozást!