Megjelent: 2020. február 01. | Forrás: Szabó Bence | Írások

Legutóbb 2017-ben volt igazán kemény tél, amely természetesen a Dunát, a dunai pecásokat sem kímélte. Az emlékezetes jégzajlás bizony nemcsak a horgászatot lehetetlenítette el, de nagyon komoly károkat is okozott az épített és természetes környezetben, hiszen stégeket zúzott porrá, hajókat, csónakokat tett tönkre, megmutatva ezzel, hogy azért a víz az úr. Szerencsére idén közel sem ilyen rossz a helyzet, sőt, még a vízállás is kifejezetten kedvező a nagydunai pecákhoz, ami örömteli, hiszen állóvizeink többsége bizony napok, sőt hetek óta be van fagyva. Azonban számomra sokáig kérdéses volt, hogy egy ekkora vízterületen, mint a Duna, van-e egyáltalán értelme leülni feeder bottal, kínálkozik-e reális esély arra, hogy halat fogjon az ember télvíz idején? Nos, a választ az elmúlt hetekben megkaptam.

Még karácsony előtt néhány nappal beszéltük Danival, hogy valahova el kellene menni pecázni egyet, hiszen az ünnepek alatt és után ki tudja, hogyan alakul majd az időjárás, lesz-e még lehetőség az óévben horgászni. A jól bevált, télen is remek fogási esélyekkel kecsegtető bányatavak helyett azonban mindketten valami másra vágytunk. Dani korábban még nem horgászott a Dunán, én pedig teljesen odáig vagyok legnagyobb folyónkért, így gyorsan közös nevezőre jutottunk és beütemeztünk 22-ére egy dunai pecát. Mindketten tudtuk, hogy nem garantált a siker, sőt, azonban nagy lelkesedéssel indultunk útnak valamikor hajnali 4 körül a kiválasztott napon, édesapámmal kiegészülve.

A nap első sugarai már a Duna parton értek minket.

Mivel hármunk közül én vagyok a legtapasztaltabb dunai pecás, az etetőanyag elkészítésének és a csonti ragasztásának lehetőségét megnyertem magamnak. Kajának egy önmagában is nehéz, némi sajtliszttel és piros angolmorzsával tuningolt keveréket állítottam össze, melynek két fő összetevője a Special Szilvaorrú-Márna-Paduc, parmezánlisztet nagy mennyiségben tartalmazó etetőanyag, illetve a kifejezetten nehéz és sötétvörös színű Paduc-Márna „alapkaja" volt. Ezt jó vizesre, tapadósra kevertem, majd némi pihentetés után lerostáltam és háromfelé osztottam. Amíg a kaja pihent, megragasztottam 2 liternyi csontit, melyhez semmilyen adalék nem került. Igazodva az eddigi dunai tapasztalataimhoz, kellően ragadósra, de a lehetőségekhez mérten gyorsan bontóra igyekeztem beállítani a nyűvek állagát.

A téli, dunai kaja összetevői. A végeredmény meglehetősen sajtos lett!

Imádom ezt a csontiragasztót!

Egy bő fél óra alatt minden elkészült, így kezdődhetett a peca!

Megbeszéltük, hogy mindhárman 30 méterre fogunk horgászni, azért, hogy a lehető legkiegyenlítettebbek legyenek a feltételek. Törekedtünk arra, hogy ütemesen, gyakori újradobásokkal építgetve a horgászhelyeket koncentráljuk az előttünk portyázó halakat. Az első kapásra nem is kellett sokat várnunk, sőt, apa a második dobását követően fogott egy szép, szemre másfeles márnát. Ezt mindannyian biztató jelnek tekintettük, hiszen a fogás azt mutatta, hogy van előttünk hal, jó helyen keresgélünk. A várt folytatás azonban elmaradt, hiszen két óra kapástalanság következett. Hiába próbáltunk lassítani az ütemen, finomabban horgászni, hosszabb előkét, kisebb horgot feltenni, nem sikerült újabb kapásig eljutni. Ezt követően döntöttem úgy, hogy itt az ideje egy drasztikus változtatásnak, ezért beljebb mentem egészen a parttól 40 méteres távolságig. Hogy miért pont eddig? Mert itt még éppen megállt a nálam lévő legnehezebb, kereken 200 grammos, karmos kosár.

Egy gondolat erejéig had álljak itt meg. Azért egy önmagában 200 grammos kosarat etetőanyaggal megtöltve 40 méterre eldobni már nem gyerekjáték! Aki nem próbálta, szerintem el sem tudja képzelni, hogy milyen érzés ez. A felszerelés, legyen az bármilyen strapabíró is, a végletekig van terhelve, így komoly bátorság és nem kevés gyakorlat kell ahhoz, hogy pontosan meg tudjuk horgászni ezt a távot. A gyakorlásra pedig csak egy opció van, a horgászat, lehetőség szerint a Duna valamelyik „húzós" szakaszán.

A távváltást követő első halam egy szépségdíjas koncér volt. Jó látni, hogy védettségüknek is hála egyre több él belőlük a Dunában!

Kezdődő nászkiütései különösen érdekesnek bizonyultak december végéről lévén szó!

Szerencsére jó döntés volt beljebb menni, hiszen hamar sikerült kapásig eljutnom az új távról. A tettes egy fantasztikus színekben pompázó leánykoncér volt, mely agresszív viselkedésével valódi sporthal! A horogszabadítást és a visszaengedést követően aztán újat dobtam és néhány másodperc elteltével ismét kapásom lett. Már a bevágást követően éreztem, hogy ez bizony nem koncér lesz! Elementáris erővel indult befelé ellenfelem, épphogy csak meg tudtam állítani a klipsz kiakasztását megelőzően. Innentől persze már nyeregben éreztem magam, hiszen, ha a horog jól akadt, már pedig miért ne akadt volna jól, csak arra kellett figyelnem, nehogy megtréfáljon egy hirtelen kirohanással a partközeli régióban. Végül szerencsére nem tudott túljárni az eszemen, így rögvest kezemben tarthattam a nap számomra első márnáját!

Ez bizony veri a 2 kg-ot nem véletlen, hogy nagyon örültem neki!

A márna visszaengedését követően ismét kapásszünet következett. Ennek a pontos okát sajnos nem tudom, de a nap további részében is az volt a jellemző, hogy 1-2 hal megfogása után legalább egy óra pauza jött. Nem kizárt, hogy a bentről, a mélyebb vízből érkező halak megriadtak a kapások okozta ramazuli következtében és idő kellett nekik, míg újból az etetés környékére merészkedtek. Persze, amíg nem volt kapás, dobáltam rendületlenül. Maximum 4-5 percig hagytam csak bent végszerelékem, hiszen folyamatosan igyekeztem pótolni a sodrás által elmosott csalogatóanyagokat. Természetesen apa és Dani is így tettek, mindazonáltal nekik valamiért nem sikerült újabb kapásokat kicsikarniuk.

Minden kosárba került egy aprócska csontigombóc.

A River Feederrel képes voltam meghorgászni a 40 méteres távot a közel 300 grammos megtöltött kosár ellenére is.

A nap hátralevő részében még két akciódús félórám volt, melyek során sikerült 1-1 márnát és 2-2 koncért fognom. Így a napot összesen 8 kapással, egészen pontosan 3 márnával és 5 koncérral zártam. A márnák mindegyike igazán szép, két kilogramm feletti példány volt, a legnagyobb testsúlya megközelítette a 3 kg-ot is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mozgalmas pecában lehet részem a tél közepén a Dunán! A szerencsés helyválasztásnak és egy merész távváltásnak köszönhetően azonban egy nagyon emlékezetes horgászattal zártam a 2019-es dunai kalandjaim sorát. Az egyetlen, összképet azért rontó tényező mindössze az volt, hogy apának és Daninak kevésbé alakult mozgalmasan a nap. Azonban épp emiatt csúcsosodhatott ki ennyire a helyválasztás és a szerencse szerepe, hiszen hármunk közül én ültem legfelül, ami papíron a legkevésbé jó hely. Viszont könnyen elképzelhető, hogy előttem néhány centiméterrel mélyebb víz volt, esetleg valamilyen tereptárgy miatt nyugalmasabb területen horgásztam, mint a többiek, így én tudtam igazán sok kapásig eljutni. A pontos választ valószínűleg sosem tudjuk már meg, de nem kérdés, hogy télen a helyválasztás, legyen az akár tudatos, akár véletlenszerű, bizony alapjaiban határozza meg a horgászat sikerességét! Fokozottan igaz ez egy természetes vízen, mint amilyen a Duna is.

Nagy peca volt! Gyönyörű márnákat foghattam szeretett folyómból!

A nyerő csali természetesen a csonti volt. Ezúttal az 5 fehér mellé 1 pirosat tűzve sikerült majd’ minden kapást kicsikarnom.

A bandanagy torpedó, melynek fárasztása örök élmény lesz!

Az ominózus december végi pecát követően aztán gyakorlatilag minden állóvíz befagyott, így az újév első napjai is a Dunán értek. Gondoltam, ha decemberben sikerült márnát fognom, miért ne sikerülhetne januárban is?! Volt két szabadnapom, elszánt voltam, illetve kicsit elbizakodott is. Gyakorlatilag biztos voltam abban, hogy ott, ahol december végén volt márna, január elején is lesz. Sajnos azonban óriásit tévedtem. A két horgászat között ugyanis levonult egy igen komoly árhullám a folyón, ami az általam szívesen látogatott partszakaszt is szépen átrendezte. Valószínűleg persze ugyanez történt a mederfenékkel is. Mindezek ismeretében sajnos nem meglepő, hogy hiába fagyoskodtam reggel héttől délután háromig a parton, az újév első pecája egy jó nagy betli lett.

Másnap viszont újult erővel, kiolvadt ujjakkal és egy másik helyen ért a pirkadat. A csalogatóanyagokon és a felszerelésen nem változtattam, hiszen nem volt miért. A betli során a végletekig történő finomítás sem segített, így nem ebben láttam a siker kulcsát. Próbálkoztam én most is becsülettel, pedig egész nap orkán erejű szembeszél fújt, de márnát sajnos a második napon sem sikerült fognom. Két koncér azonban gondoskodott arról, hogy végre halszagú legyen a kezem.

Az újév első hala egy szépségdíjas koncér volt!

Egy szó, mint száz, a téli Duna nem egyszerű feladvány. Ha jókor vagyunk jó helyen, nagyszerű élményekben lehet részünk, azonban a folyó ilyenkor fokozottan szeszélyes, biztosra sehol, semmilyen körülmények között nem lehet menni. De ettől is szép a dunai peca!

Szabó Bence