A februári pirkadat már a vízparton találta az öreget, mint ahogy már két hete szinte mindegyik. Mióta felesége bekerült a kórházba - ennek volt már vagy három hete -, a horgászattal próbálta elhessegetni rossz gondolatait. Igaz, mostanság még a horgászathoz sem volt túl nagy kedve. A csónakja sem volt a vízen, meg hiányzott neki a Rozi, bár ezt önmagának is nehezen vallotta be. A ház is szaladt, hiába próbálta meg egyedül rendben tartani. Megtett minden tőle telhetőt, elmosogatott maga után, fel is mosott néha, de amikor belépett a házba, soha nem érezte azt a tisztaságot, mint amikor az asszony tartotta azt rendben. Hányszor rászólt, hogy hagyja már abba azt az állandó takarítást, mert már az idegeire megy. Sokszor titulálta tisztaságmániásnak, sőt, nem egyszer összekaptak azon is, hogy Rozi nem akarta cipőstől beengedni. Most már bánta, hogy annyit morgott az öregasszonnyal, meg persze féltette is. Az orvosok szegről végre kivizsgálták, mégsem találták az erős hátfájás pontos okát. Arra gyanakodtak, hogy a fájdalmat a gerinccsigolyák meszesedése, vagy valami idegbecsípődés okozhatja. Egyfolytában tömték bele a gyógyszereket, melyek rövid időre könnyítettek ugyan fájdalmain, de aztán kezdődött minden elölről. Már a Rozi évtizedek alatt jól megszokott sopánkodása sem volt a régi. Január végén Sebő doktor beutalta az asszonyt a kórházba, és azóta is gyakran meglátogatta. Mindig úgy időzítette a vizitet, hogy néhány szót válthasson Gáspárral is. Miközben elbeszélgettek kedvenc időtöltésükről, a horgászatról, az orvos titokban figyelte az öreget, keresve rajta a változás nyomait. Gyorsan észrevette, hogy az öreg szemei beestek, szikár alakja még vékonyabb lett, a bajusza is szomorúan csüngött szája sarkában. Gáspár nem volt félős természetű ember, de most már tényleg úgy érezte, nagy a baj, és amennyiben az orvosok nem találják meg hamarosan a betegség okát, akkor hátralévő életét bizony kénytelen lesz egyedül leélni. Gáspár - bár szerette volna -, Sebő doktor előtt nem tudta sokáig magában tartani az ősszel látott hatalmas harcsa titkát. Egy téli napon, amikor a doki eljött Rozihoz, észrevette, hogy az öreg az általa ajándékozott Sufix zsinórt éppen a nagyméretű harcsázó orsó dobjára csévéli.

- Csak nem valami kapitális halra készül bátyám? - kérdezte a doki.

Mivel tudta, hogy az orvos megbízható ember és nem fogja kifecsegni a titkát, elmesélte a történteket.

- Hát, láttam valamit még az ősszel, egy hatalmas harcsát, de nem lesz egyszerű megfogni. Akkora, hogy majdnem megijedtem tőle. Még a kutyát is felzaklatta a látványa. Látszik rajta, hogy ideges, akárhányszor kimegyünk, mindig keresi, olyan mintha érezné a jelenlétét.

- Próbálkozzon csak, egyszer majd biztosan megfogja - bíztatta az orvos.

Ezeken a hosszú téli napokon amúgy sem nagyon ment ki a vízre, bár az idei enyhe tél megengedte volna. Még december elején szólt Sándornak - aki két házzal lejjebb lakott az utcában -, hogy segítsenek felhozni csónakját a vízről. Sándor valamikor válogatott kenus volt, imádta a folyót és még mindig lejárt evezni amikor az ideje engedte. Foglalkozása szerint postás volt, amit első ránézésre nehéz volt elhinni, hiszen magassága simán verte a két métert, és legalább száztíz kilót nyomott. Az erős emberek magabiztosságával járt-kelt a faluban. Jóképű, negyvenöt éves férfi volt, az öregasszonyok kedvence, rá még a lepcses szájú Sári néni – aki a legpletykásabb szipirtyó volt a Duna ezen oldalán -, sem tudott semmi rosszat mondani. Mindig, mindenkin jószívűen segített, ugyanúgy, mint két nagy fia, Péter és Lackó. A fiúk segítségével Sándor Ladájának utánfutójára tették a csónakot és felhozták a ház udvarára. Két bakra emelték, hogy a tavasz eljöttével majd könnyebben újra lehessen kátrányozni. Ezt a műveletet minden második évben megismételte, és Sándor fiai már több éve átjártak segíteni. Nem mintha egyedül nem tudta volna elvégezni, inkább a gyerekek akarták elsajátítani a csónakkarbantartás fortélyait. Saci nyüsszögése rángatta ki elkalandozó gondolataiból, figyelmeztetve, hogy valami szokatlan dolog történik. A kis szuka úgy hozzánőtt ez alatt a néhány hónap alatt, mintha mindig együtt lettek volna. Igazi horgászkutya lett belőle, imádta a vizet és minden rezzenésre felfigyelt. Most is csukázni jöttek le, kihasználva a tilalom előtti néhány nap adta lehetőséget. Gáspár a vizet kémlelte, úszóját keresve, mindhiába. Még szerencse, hogy az orsó felkapó karja nyitva volt, így a zsinór szabadon futhatott le a dobról. Hálás pillantást vetett a kutyusra és kézbe vette az erős csukázó botot. Bal kezének hüvelyk-, és mutatóujja közé vette a lassan futó zsinórt, amikor az egyszer csak megállt. Érezte, hogy a hal még nem hagyta ott a felkínált, méretes vörösszárnyú keszeget, csak egyhelyben állva próbálja beforgatni a szájába. Érezte az apró rángatásokat, az ujjai közt tartott Sufix fonott zsinór úgy továbbította a jeleket, mintha morzéztak volna a bot másik végén. Vagy három percen keresztül hagyta, hogy az ellenfél lenyelje a kishalat, majd óvatosan húzott egy cseppet a zsinóron. Meglepte a gyors reakció, a csuka megindult, úgy döntve, hogy nem adja oda zsákmányát senkinek. Gáspár csontos ujjaival visszacsapta a felkapó kart, majd amikor érezte a hal egyenletes húzását, teljes erejéből bevágott. Tudta, hogy a horog biztosan ül, már csak arra kellett vigyáznia, hogy a harc folyamán ki ne rázza a pofájából. Saci ott lábatlankodott körülötte, végigdrukkolva az eseményt. Abban a pillanatban, hogy meglátta az első burványt, elkezdett csaholni, és ez a csaholás úgy ment át egyre erősebb ugatásba, ahogy a hal közeledett a part felé. Gáspár rászólt, hogy csendesedjen egy kicsit, de a kutya még ezek után is remegett az idegességtől. Az öreg már kitapasztalta, hogy amikor a zsákmányt partra emeli, utána magától lenyugszik. Botja, a három részes Pike Trio csodálatosan dolgozott, csillapítva a hal kitöréseit. A part közelében még kétszer-háromszor erősen megrázta a fejét, majd lassan, oldalára fordulva elfeküdt a víz felszínén. A vörösszárnyú félig kilógott a szájából, a dupla erősítésű Grizzly hármas horog, pedig keményen ült a hal szája szélében. Gumicsizmás lábával belépett a vízbe, lehajolt és erősen megmarkolva a csuka hátát, partra emelte. Első ránézésre olyan öt kiló körülire saccolta és ma valóban örömmel töltötte el a zsákmány látványa. Már azt is tudta, hogy miképpen fogja elkészíteni, hogy délután vihessen belőle Rozinak. Az asszony egyik kedvence a sörtésztában sütött csukafilé volt, amit Gáspár ínyencekhez illő precizitással tudott elkészíteni. Össze is szedte felszerelését és elindult hazafelé. Útközben betért a közértbe, hogy lisztet és sört vegyen, mert emlékezett rá, hogy az nincs a kamrában. Letette a csukát az udvari asztalra, Saci gondjaira bízva. Tudta, hogy nincs az a macska a környéken, amelyik oda merészkedne ilyenkor. Kihozta a házból késeit, melyekre szüksége volt a hal tisztításához. Az egyik, a pikkelyezéshez szükséges, erős svéd acélból készült Mora, a másik pedig egy vékony, de hosszú és hajlékony pengéjű filéző kés volt. Miután megtisztította a halat, szépen kifilézte, de a bőrét rajta hagyta. A filéket tisztára mosta, tenyérnyi szeletekre vagdosta, majd enyhe sózás után betette őket egy órára a hűtőszekrénybe. Hozott a kamrából egy kis füstölt szalonnát, fokhagymát, meg két tojást. A lisztet egy tálba öntötte, csipetnyi sót és egy késhegynyi borsot dobott rá. Beleütötte a tojásokat, majd a sört apránként hozzáadva, simára keverte. Amikor végzett vele, a sörtészta állaga olyan lett, mint egy sűrű palacsintatésztáé. A füstölt szalonnát szinte átlátszó vékony szeletekre vagdosta, a fokhagymagerezdeket pedig finomra reszelte. Kivette a halszeleteket a hűtőből és elkezdte beirdalni őket. A bőrével lefelé helyezte a vágódeszkára és sűrűn, három milliméterenként vagdosta át a húsréteget, majdnem a bőréig. Az irdalásokba egy kés segítségével belekente a reszelt fokhagymát, majd a füstölt szalonnacsíkokat is beléjük sorakoztatta. Amikor végzett, elővette Rozi nagy serpenyőjét, olajat öntött bele, és hozzáadott egy csipetnyi sót, hogy az olaj ne égjen oda. A halszeleteket belemártogatta a sörtésztába, és a forró olajban szép pirosra sütötte őket. Biztos volt benne, hogy Rozi nagyon örül majd, hiszen a gyenge kórházi kajához képest, a sörtésztában sült csukafilé fenséges vacsora lesz.