Megjelent: 2007. január 08. | Forrás: Bagi Gyula | Írások Egy hónapja múltam nyolc éves, és türelmetlenül vártam egyrészt a nyári vakáció, másrészt nagybátyám érkezését. Nemzetközileg elismert szakember volt, és akkoriban, az ötvenes évek közepén, postai telefonközpontokat építettek Egyiptomban. Már több hónapja nem találkoztunk, ezért nagyon hiányzott nekem. Mindig is nagyon szerettem őt, hiszen sokkal türelmesebb volt hozzám, mint apám. Talán azért, mert neki nem volt utódja. Apró gyerekkorom óta kérhettem tőle bármit, nyaggathattam órákon keresztül, hogy játsszon velem, soha nem utasított vissza. Amikor itthon volt, apámmal rengeteget jártak horgászni, főleg a sztálinvárosi öbölbe. Igaz, ez volt legközelebb, hiszen itt laktunk. Az öböl környéke a leomlott löszfallal vadregényes volt, legalábbis nekem akkor, gyerekszemmel annak tűnt. Hétvégén, amikor a férfiak már hajnalban lementek horgászni, anyám és nagynéném nekiálltak az ebéd elkészítésének. A főzéssel már tizenegy óra körül végezetek, de ki kellett várniuk a sütemény elkészülését, ami hosszabb időt vett igénybe. Az ebéd elkészültével éthordóba rakták a férfiaknak szánt eledelt, majd a kezembe nyomták, hogy vigyem le a Dunára, ők majd jönnek utánunk, amikor befejezték a mosogatást. Mire leértem a vízpartra, apámék már vártak, kiéhezve a finom ebédre. Amíg ők ebédeltek, kezembe vehettem a kis bambusznádból készült keszegezőt és irthattam a halak apraját. Illetve csak próbálkozhattam vele, mert ez nem mindig sikerült. Emlékszem, kb. két évvel korábban, első halamat úgy fogtam, hogy a bot végét rángattam jobbra-balra a jól látható sneciraj fölött és egy jó adag szerencsével az apró horog beleakadt az egyik kishal hátába. Így lettem beoltva a horgászattal, rögtön gereblyézéssel kezdve. Persze, én sem voltam más, mint a többi kisgyerek, amikor anyámék megérkeztek, eltűntem játszani a hozzám hasonló korú srácokkal. Szüleink ettek, söröztek, horgásztak, vagy napoztak, mint ahogy azt a felnőttek szokták. Csupa unalmas dolog, ami nekünk kölköknek soha nem tetszett. Így hát nekiindultunk az akkor még létező löszös hegyoldalnak, ami tele volt mandula, vadalma, szilva és barackfákkal. Ettük a sokszor még savanyú gyümölcsöt - persze mosatlanul, aminek folytatása sokszor kiadós hasmenés lett -, ha megszomjaztunk, ittuk az eldugott forrásból fakadó kristálytiszta vizet, üldöztük a forrás alatti tócsákban lakó békákat, vagy csúzliztuk a népes verébcsapatokat. Néha visszatértünk a szülőkhöz egy kis sütit majszolni, és ha nagyon melegünk volt, fürödtünk egy kicsit, bár ezután majdnem minden alkalommal súrolhattuk magunkról a ránk ragadt pakúrát. Így teltek a nyarak, felhőtlenül, legalábbis a mi szemszögünkből tekintve.
Ez a hétvége mégis más volt, mint a többi. Szombat reggel volt, előző nap véget ért a tanítás és nagybátyám is hazaérkezett az éjjel. Már hajnalban fent kukorékoltam, nem hagytam aludni senkit. Hiába mondták, hogy nagybátyám majd csak később jön át hozzánk, én már annyira izgatott voltam, hogy reggelizni is alig bírtam. Amikor tizenegy óra körül megjött, már majdnem az egész család összegyűlt a nagy alkalomra. Csak anyám legkisebb húga Juli késett, de ezt már mindenki megszokta, hiszen soha nem tudott idejében megérkezni. Nagy család volt a miénk, hiszen anyámék hatan voltak testvérek, öt lány és egy fiú, ő volt a legkisebb, nővérei szemefénye. Két lánytestvérük Pesten lakott családostól, gyerekestől, velük csak ritkán, évente kétszer-háromszor találkoztunk. Feri bátyám, aki most ért haza Egyiptomból, anyám legidősebb nővérének volt a férje.
Az asszonyok már reggel óta a konyhában szorgoskodtak, a férfiak, pedig az ebédlőben kóstolgatták nagyapám házi készítésű barackpálinkáját. A finom húsleves és a rántott hús illata még meghittebbé tette az összejövetelt. Persze, a beszélgetés gyorsan a horgászatra terelődött. Mi azt szerettük volna megtudni, hogy ő milyen halakat fogott a messzi távolban, ő meg arra volt kíváncsi, hogy itthon mi mindent fogtunk az elmúlt néhány hónap alatt. Apám nagyon jó mesélő volt, előadta, hogy három héttel azelőtt fogott egy hatalmas harcsát az öböl alsó részén, a spicc fölött. Mi otthoniak, mindannyian tudtuk, hogy csak tréfa az egész, de az öregem olyan élethűen adta elő a történetet, hogy nagybátyám simán elhitte az egészet. Csak akkor kezdett gyanút fogni, amikor a mese azon részéhez ért, hogy az acél tőrpengéből készült bot spicce a nagy küzdelemben eltörött, és még a vízi rendőröknek is segíteniük kellett a hal kiemeléséhez. Nagy nevetés követte a történet végét, viszont nagybátyám fényképekkel bizonyította, hogy ő tényleg fogott negyven kilónál nagyobb nílusi sügeret. Elmesélte, hogy ennek a halnak léteznek száz kiló feletti példányai is, amitől mindenkinek tátva maradt a szája. Ebéd közben már arról beszélgettek, hogy a Duna melyik részére menjenek horgászni vasárnap hajnalban.
- Hová mennénk? – kérdezte apám, az öbölbe.
- Mehetünk messzebre is, mondta nagybátyám. Vettem egy csónakmotort a kiküldetési pénzemből.
Kitört az öröm az asztal körül, mert idáig csak irigyelni tudtuk azt a kevés horgászt, aki motorcsónakkal járta a vizet. Apám felvetette a dunavecsei kőgátat, mint célpontot, amit egyhangúan elfogadtunk, mert már sok jót hallottunk már erről a helyről. Apám több munkatársa onnan járt be dolgozni a Vasműbe, ők meséltek az ottani fogásokról.
A délutánt már a Duna partján töltöttük, felszereltük a motort öreg ladikunkra, és persze ki is próbáltuk. Kikönyörögtem, hogy másnap reggel engem is vigyenek magukkal, mire apám tettetett szigorral közölte, hogy csak akkor visznek el, ha időben lefekszem, mert másképp nem fogok felébredni. Bár a hajnali ébredés a korai lefekvés ellenére nehézkesre sikeredett, mégis örültem, hogy végre tagja lehetek egy igazi, egész napos horgászkirándulásnak. Álmos szemekkel értem a csónakhoz, de a hűvös menetszél gyorsan kiverte az álmot a szememből. Ahogy Kisapostag magasságába értünk, előbújt a nap a túlsó part felett, mi pedig elindultunk felé, mintha meg akarnánk fogni. A túlparti gát alsó részén kötöttünk ki, apám a spiccről próbálkozott süllőzni, míg nagybátyám az alsó forgóban szeretett volna harcsát, vagy pontyot akasztani. Az előző este elkészített paprikáskenyér gombóc egy kicsit kiszáradt, így újra kellett gyúrnom. Amikor elkészültem vele, beültem a gát alatti belső sarokba keszegezni. Ebből a távolságból nyugodtan tudtam beszélgetni nagybátyámmal, apám úgy se szerette, ha peca közben zavarják. A nap egyre forróbban tűzött és a halak, mintha elfelejtettek volna bennünket, rá se köptek a felkínált csalikra. Amikor Feri bátyám kiment a gát végére apámmal beszélgetni, egy apró rezdülés az úszómon jelezte, hogy valami kíváncsi halacska érdeklődik a horgomon lévő kenyérgalacsin után. Gyors bevágás után egy szép kis bodorka fickándozott a horgomon. Leakasztottam, és beleraktam a drót haltartóba. Rövidesen egy másikat is sikerült fognom, az is a haltartóba került, amit egy vékony spárga segítségével belógattam a vízbe a kövek alá. Aztán, mintha elvágták volna, sehol semmi, egy kapásunk se volt. Még ebédkor sem szóltam semmit a fogásaimról, remélve, hogy az állás így marad és akkor ma én leszek a nap hőse. Így is lett, és amikor a nap már erősen a szembeni oldalról sütött ránk, kiadták a parancsot, hogy pakoljunk, mert indulunk hazafelé.
- Mit csináljunk a halaimmal? – kérdeztem sunyin.
- Milyen halaiddal? - jött a válaszkérdés.
- Hát, amik ott vannak a haltartóban.
- De hát nem is fogtál semmit.
- Dehogynem, kettőt is, - mondtam eltelve gyermeki büszkeséggel.
- Na mutasd – bukott ki nagybátyámból.
A szemükbe nézve, emelt fővel húztam ki a haltartót a vízből. Egyszerre tört ki belőlük a nevetés, amikor meglátták a zsákmányt. Amíg le nem néztem, nem értettem, miért lettem nevetségük tárgya. Aztán, amikor a hálóban megmozdult a termetes vízisikló, mely felfalta két kis halamat, és utána már nem fért ki drótháló szövésén, megértettem, miért is kacarásztak olyan jót az én káromon.