Nehéz megmondani kinek van igaza: annak, aki a téli hónapokban sarokba állított felszereléssel, várja a hóolvadást, a tavasz érkeztét, hogy, majd késõ ősszel egy újabb szezont tudhasson a háta mögött, vagy annak, aki kicseréli pergető vagy finomszerelékes felszerelését rövidebb pálcákra és a téli hónapokban is kihasználja azt a néhány lehetőséget, ami rendelkezésére áll...

Ha arra gondolok, hogy hányszor átfáztam a jégen és hányszor tértem haza kapás nélkül, akkor az elõző tábornak adok igazat, de ha felidézem a téli horgászatok hangulatát, hogy mennyivel másként éli meg az ember egy jégen töltött délutánt, mint mondjuk egy átlagos pontyhorgászatot (én most nem a hidegre gondolok), akkor teljesen más véleményen vagyok…
Télen az ember jobban tudja értékelni a horgászat minden apró részletét, ideje van felfigyelni a táj szépségére, a barátokkal is több idő marad beszélgetni, és a zsákmánynak is valahogy nagyobb az értéke, mint a melegebb évszakokban. Aztán meg ott van a termoszba csomagolt forralt bor, mellyel a jégen fagyoskodó társakat jó hangulatra lehet deríteni…aztán indul a ki tud nagyobbat füllenteni játék.


Ilyenkor a hideg hónapokban azért a vörösszárnyúnak is megnő a becsűje, csak fotózás után jövünk rá, hogy milyen szép színes halakat tartunk a kezünkben…

Gondoljunk csak bele, ha nyáron kimegyünk egy pár órás horgászatra és mondjuk fogunk, néhány darab vörösszárnyút, meg néhány küszt elégedetlenül térünk haza, hisz semmi darabosabb hallal nem hozott össze a horgászszerencse. Ha ugyanezt fogjuk a téli hónapokban, mikor a mínusz akárhányban több órát kuporgunk a jégre vágott kis nyílás mellett, akkor egy sikeres napot tudhatunk a magunkénak, és büszkén dicsekszünk azzal a néhány vörösszárnyúval, hozzáteszem „szép vörösszárnyúval” amit sikerült a jég alól kicsalni.


Egy szó, mint száz, aki akarja, az megtudja érteni, mért fagyoskodunk néhányan kint a jégen a finomra szerelt úszókat figyelve és eltűrve az arra járók nem éppen dicsérő szavait, amivel egy-kettőre besorolnak minket a nem normális emberek közé.
Talán van némi igazuk…
Na de lehetne a témát több oldalon át firtatni, és úgysem járnánk a végére hisz, mindig akadna egy gondolat, ami ellent mond a másiknak. Hát ilyen a horgászat kérem, mindig történik valami az emberrel, amit próbál logikus gondolatokkal magyarázni…


Január utolsó hetét tapossuk. Végre az idén először a hőmérõ higanyszála átbillent a nulla fokon, +4-et mutatott. Jó idő ígérkezik egy pár órás könnyű pecára.
Gyorsan felrohantam a horgászboltba és kértem egy adagot a legfrissebb csodacsaliból, majd irány a Maros, ahol az elmúlt napokban semmi említésre méltó dolog nem történt. Minden a régi, úgy kaptam, ahogy hagytam. Talán a jég hízott pár centit és a hó eltakarta a korábban vágott lékeket.


Pár perces helyszíni szemle után nekifeszültem a lékvágásnak, majd következett a felszerelés finomra hangolása. Az Ice Bass botokra, illetve a rájuk rögzített orsókra egész vékony 0,12-es főzsinór és 0,10-es előke került, vékony húsú 16-os horoggal a végén. Az úszók méretét is a szerelékhez igazítottam, megmértem a víz mélységét, majd gyors csalizás után fenékre engedtem a két szereléket és elmélkedtem, vajon a jó idő jobb kedvre derítette-e a halakat.


Ahogy lenni szokott az időváltozás mindig elbillenti valamerre a mérleget, hol jó, hol rossz irányba. Most jó irányba billent… néhány másodperc és már merült is az alig egy grammos úszó, majd hirtelen társa is. Zajlik az élet a jég alatt… egyik hal a másik után húzta mélyre a felkínált szúnyoglárvát. Hol egy apró küszt, hol egy tenyeres vörösszárnyút, hol meg egy éppen csak méretes semmit akasztottam. Egyik lékből szedtem a halat, a másikba meg engedtem vissza, megszakítva egy-két gyors fotózással a kapom-adom játékot.


Fogalmam sincs hányadik halnál jártam, amikor egyik akasztásnál nagyobb ellenállást tanúsított valami a mélyben. Váratlanul ért a dolog, de a helyemen voltam és leeresztett botheggyel figyeltem, hogy el ne vágja a jég széle a hajszálvékony zsinórt. Esküdni mertem volna, hogy domolykót akasztottam… Nem volt igazam, hisz egy szép pettyekkel díszített ragadozó bújt elõ a lékbõl. Igen egy gyönyörű sebes pisztrángot fogtam…


Tudom nem szabadott volna, hisz május első napjáig tilalom védi, de nem itt, a folyó ezen részén, csak fent a hegyekben, ahol most lennie kellene neki is. De mit tehet az ember, ha kifogja egy olyan helyen, ahol törvényesen horgászik? Örül neki, majd egy-két gyors fotó után útjára engedi, és újból gondolkodik, hogy vajon mit keres itt ez a ragadozó.
A válasz egyszerû és logikus. A kemény tél és a vele járó jég miatt az élettere annyira leszûkült, hogy lekényszerült szegény a nagyobb folyókba, ahol van még némi esélye átvészelni a hideg hónapokat. Most kérdem én, mért bűn az, ha megfogja az ember, kíméletesen bánik vele, majd útjára engedi?


Nem az első eset a télen. Több horgásztól is halottam, hogy pisztrángot akasztott, egész messze a patakok torkolatától. Sokan örülnek neki, és a víz tisztulásával magyarázzák a pisztrángok megjelenését a folyók alsóbb szakaszain. Szerintem ebben a színben nem álja meg az elmélet a helyét! Az igazság az, hogy a kényszer sodorja le ezeket a halakat a nagyobb vizekbe, hisz a természetes életterüket annyira tönkretettük mi emberek, hogy mikor nagyobb a patakok vízhozama még akkor sem találják helyüket.
Ennek nem örülni kéne, hanem kissé gondolkodni, hogy hogyan is segíthetnénk rajtuk, mert higgyék el erre is van megoldás…
Végezetül engedjenek meg egy gondolatot: Ezelőtt 20 évvel az erdészet és az egyesületek közösen ingyen tűzifát biztosítottak azoknak a jóakaró horgászoknak, akik évente egy-két pisztrángugratót építettek valamely patakra, melyeknek emlékét csak néhány régi fénykép meg feljegyzés őrzi. Akkor tudták mi a megoldás!
Most meg örülünk, ha összehoz a sors ezekkel a ragadozókkal… ha nem történik semmi, akkor meg panaszkodunk, de tulajdonképpen nem teszünk semmit!