Mindig is vonzott az éjszaka sötétje… Száznál is több dolgot fel tudnék sorolni, amit jobb éjszaka csinálni! (De most inkább nem sorolom fel…) Egy szó mint száz, este csónakba pakolni, és elindulni a gyökerekkel megrakott harcsás helyek irányába, izgalmasabb a Fûrész 1-2-esnél (3-asnál tutira)!

A fonottra kötött csomót ötször is újrakezdtem, ezen nem múlhat! Levente barátom közben a motornál kormányozott, és félszóval jelezte, hogy õ inkább megvarrná a fonottat… Nem tudok vitázni ebben a kérdésben, bár úgy látom, manapság egyre többen kötnek bátor csomót a fonottra. Az orsómon lévõ közel harmincas Sufix pedig különösen jól tûri a csomókat. Maradtam hát a csomónál.
Közben szaporán haladtunk a Duna-delta (meg az éjszaka) sûrûjében, csak találgatni tudtam, hogy éppen hol járunk… Aztán az egyik kanyar után Levente hirtelen leállította a motort:
– Innen csendben sodródunk… Ezt a részt már dobálni fogjunk! – súgta oda sejtelmesen. A felszerelésem ekkor már dobásra készen állt, lámpára nem volt szükség, csak felálltam óvatosan, és jó érzékkel pöccintettem wobbleremet a part felé… Az a csobbanás, amikor vizet ér a mûhal, örökre megjegyezhetõ! Olyan mintha élne – mintha egér vagy béka csobbanna. Egy percig sem kételkedem abban, hogy a harcsák is felfigyelnek rá! A bevontatás már szinte csak egy kötelezõ mûvelet, hogy mihamarabb újat dobhassak.


Hatalmas nyárfák sziluettjei sorakoztak a parton, a víz felett vékony pára lebegett, néha úgy tûnt, mintha csónakunk is a párában úszna. Levente olykor irányította a csónakot, hogy végig a part mentén sodródjunk, és ne ütközzünk neki a vízbõl kimeredezõ fatörzseknek.
Emlékszem, amikor az Energo lerakatában válogattam össze a deltai Salmo-kollekciómat, nem voltam egyszerû helyzetben… A harcsapergetõk amúgy is roppant „hallgatag” népek, hiába kérdeztem õket a legjobb harcsázó Salmókról, csak vonogatták a vállukat. Nem tehettem mást, minthogy összeharácsoltam mindenfélét, amit színben és formában jónak gondoltam, a többi majd kiderül használat közben…
Most egy 13 centis Salmo WHITEFISH (SW13F-GT) modellt vettem elõ. Közel félórán át dobáltam vele,, de nem történt semmi. Pedig a harcsák mozogtak! Kisebb-nagyobb pukkanás visszahangzott végig idõrõl-idõre a csatornán. Minden pillanatban láttam a beesõ wobblerem alatt felrobbanó vizet, de hosszú perceknek kellett eltelniük, amíg az egyik bevontatás alatt végre elnehezült a cucc, és örömmel nyugtázhattam, hogy harcsa szalad a zsinór végén… Hohó, nem valami hatalmas dög, csak egy kisebb kölyök.


Közben Leventének sem volt több kapása, ezért hát nem izgultam. Majd csak megjönnek a harcsák elõbb-utóbb! Csendben sodródtunk, a part mentén furcsa alakú fák nyújtózkodtak a párában, és valahol a bozótban madarak nyugtalankodtak. Talán vaddisznó zavarta fel õket, vagy kisebb ragadozó. De igyekeztem visszaterelni gondolataimat a harcsákra… Rámarkoltam a botra, amin az elmaradhatatlan ZAUBER csillogott, biztonságban éreztem magam! Ismét nézelõdni kezdtem a wobblerek között, és ezúttal a HORNET legnagyobb tagjára (H6F-GT) szavaztam – a GT színkód amúgy is nagyon népszerû volt az éjszakai süllõk között, hátha bejön a harcsáknak is!


Talán hármat dobhattam, mire megjött az ismerõs fröcskölés: horgom végén párkilós harcsakölyök iramodott meg, de hamar a csónakhoz tereltem. Ettõl kezdve, mintha kicserélték volna alattunk a vizet, majdnem minden bokor alól kikapartam egy kisharcsát. Már én is kezdtem csodálkozni. Okés, lehet jó egy wobbler, de ennyire bolondulni kimondottan egy típusért… Ha ez kell nekik, hát legyen! Serényen küldtem part mellé a Hornetet, be kell jönnie egy nagyobb harcsának is!
Levente közben a wobblerei közt turkált, rájött, hogy egyetlen jó választáson múlik a mai siker… Félszemmel figyeltem csak, minden pillanatban a wobbleremen vártam a kapást! Az egyik behúzás alatt furcsa ütést éreztem, majd a szaggatott rángatózás nyomán félkilós csuka bukkant fel a sötétben… Hû, ezt nem gondoltam volna! Csuka vaksötétben! Eddig úgy tudtuk, hogy csak arra támad, amit lát… Ha más meséli ezt, biztosan legyintettem volna!


Levente is javában dobált már, sûrûn csobbantak a wobblerek. Aztán az egyik dobás nyomán Levente orsója hatalmasat nyekkent… Ránéztem, õ pedig riadtan próbálta tartani a mélybe induló harcsát! Nem volt sem fröcskölés, sem pancsolás, csak elindult a hal, szájában a wobblerrel, és menni kellett utána!
Felemeltem a csónakmotort, mert a hal egyre a csónak körül járt. Ez már szép hal lesz! – rikkantotta barátom, és én hirtelen nem tudtam, hogyan is segíthetnék… Leraktam a botomat, minden lámpát felkapcsoltam, és vártam. Négy-öt komolyabb kirohanása volt a harcsának, közben a csónak is forgott erre-arra, de a vastag fonott végül a felszínre kényszerítette – akárhányszor próbált visszafordulni a mélybe, újra és újra felszínre került. Már a csónak pereméhez tolta labdányi fejét, és nyilvánvaló volt, hogy cselekedni kell, de én vártam. Inkább Leventére hagytam a dolgot – jobb, ha egyvalaki tartja kézben a dolgokat, mint ha többen kapkodnának. Barátom nem is esett kétségbe: szépen letámasztotta botját, nyitott orsóval, és az elsõ alkalmas pillanatban állon ragadta a harcsát.



Mint egy hatalmas, vizes szõnyeg, úgy csúszott be a csónak peremén. Rögtön megkötöttük, és próbáltunk ismét elcsendesedni. A harcsa végigfeküdt a csónak alján, ezért át kellett gyorsan rendeznünk a csomagokat is. Gondolatban már újra dobtam a Hornetet, itt az idõ, most vagy soha! Felálltam a csónakban, és éppen a zsombékos kiálló szélét céloztam meg, mire Levente megszólalt:
– Ööö, van egy kis gond… Ezzel a hallal sajnos most be kell mennünk a házba, mert itt a semmi közepén nem köthetem ki, a csónak után pedig nem köthetjük, mert nagyon akadós terepen haladunk!
– Hát… Ez van… – hagytam helyben, majd Levente gyorsan hozzátette:
– De kijövünk holnap is!
– Okés… – válaszoltam félhangosan, és szétszedtem a cájgot. De én ezek után nem tudok lefeküdni! Ez a nap így nem érhet véget! A wobblereim között turkáltam ismét… Csodás sûllõzõ wobblerek vannak a Salmós kollekciómban! Elõ is készítettem néhányat. Amikor a ház felé közeledtünk, odaszóltam Leventének:
– Engem ezen a részen tegyél partra!
A fickó azonnal cselekedett, és sok szerencsét kívánva, ellökte a csónakot. Én pedig utána szóltam:
– Majd érkezem…
Óvatosan ereszkedtem be a part menti bokrok közé. Pár másodperc múlva az ismerõs kaffantás is elcsendült a sima felszínen. Készen álltam, rögtön rádobtam! De ez már egy másik történet lesz… Maradjunk most ennyiben.