Megjelent: 2008. október 30. | Forrás: Gotthárd Ferenc | Írások


Még alig múlt két napja, hogy hazaértem, máris a környékbeli horgászlehetőségeken járt az eszem. Mivel mindenáron pergetni akartam, a lehetőségeim kissé korlátozottak voltak, ugyanis a közeli tavakon még nem mozogott a csuka rendesen, a folyónk meg zavaros volt az esőzések miatt. Kizárásos alapon maradt a zetelaki víztározó, ahol űzhetem a pergetésnek a könnyebbik formáját. Igencsak jó szolgálatot tesz ez a tározó, a legnagyobb esőzésekkor is tiszta marad a vize, mindig kiváló lehetőséget nyújtva a horgászatra.

Gyönyörű napsütéses idő fogadott a tóparton, meghazudtolva az elmúlt napok esős időjárását. A deltában megszokott csónakos horgászat kényelméről és előnyeiről nem kellett lemondanom, hisz az Energo Team HSD – 380 –as gumicsónakja rendelkezésemre állt. Teljesen a rabjává váltam ennek a csónaknak, mára már szinte el sem tudom képzelni a horgászkirándulásaimat nélküle. Csak ott nem veszem igénybe, ahol tilos a csónakból történő horgászat.

Minden apróságot bedobáltunk Szilárd barátommal a csónakba, majd megragadtam az evezők nyelét és a horgászat utáni vágytól hajtva, egykettőre áteveztem a túlparti erdő fái alá. Itt a part meredekebben lejt a vízbe, ahol jókora kövek és bedőlt fák képeznek jobbnál-jobb tartásokat a halaknak. Az sem mellékes, hogy a fák ágairól lepotyogó rovarok terített asztalként szolgálnak az itt megbúvó domolykóknak és táplálékhalaiknak.


Rövid kotorászás után előkészítettem néhány wobblert, amikkel ebben az időszakban eredményes lehetek. Ezen a tározón szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy itt hamarabb készülődnek a halak a hidegebb hónapokra, mint máshol általában, ezért a domolykózásban testesebbnek számító darabokat állítottam csatasorba. Normális esetben a Tinyk és kisebb 3,5 centis Hornetek képezik az alapot, ezekre a méretekre több a kapás, de így nyár végén változik a sorrend, előtérbe kerülnek a 4, illetve 7 centis modellek és csak ezek után jönnek a kisebbek. Ebben az időszakban a méretes példányok hamarabb rámozdulnak egy-egy nagyobb falatra.


Alig érezhetően áramlott csak a víz, ezért nem láttam szükségesnek lesúlyozni a csónakot, csak néha kellett korrigálnom, hogy a parthoz viszonyítva dobástávolságra maradjunk.

Elsőre a Hornettel indítottam. Talán ez a modell a Salmo család leguniverzálisabb darabja, minden halfaj megfogható velük. A bedobás után mindig kivárok pár pillanatot, hogy hadd lebegjen kicsit a műhalacska a víz felszínén. Az esetek egy részében már a beesőre, illetve a víztetején ringatózó csalira rárabolnak a domik, ha meg nincs érdeklődés, akkor egy kisebb rándítással útnak indítom. A tekintélyes terelőlapkának köszönhetően intenzív mozgással tör előre a kis műcsali. Valami elképesztő mozgást képes produkálni ez az egyed, jobbra-balra riszálja a farát még a leglassabb bevontatás mellett is. Többféle bevontatási módot is alkalmazhatunk vele igen eredményesen, a halak ízlésétől függően.


A becsobbanó wobblerre nem mozdult rá semmi, ezért picit megrántottam és egész lassú tempóban elkezdtem tekerni a hajtókart, csupán annyira, hogy lomhán, de azért mozogjon a fekete tigris. Néha megállítottam kis időre, gyorsan rántottam rajta kettőt-hármat, majd ismét lassú tempóra fogtam a feldühödött csalit. Második dobás után picit agresszívebbre vettem a figurát, jobbra-balra rángattam akár egy jerkcsalit, majd kisebb időközökre megállítottam, de erre sem mozdult senki. Újabb technikával próbálkoztam: gyorsabban tekertem majd hirtelen megállítottam, hogy emelkedjen pár centit, majd ismét tekerni kezdtem, megállítás majd tekerés. Az egyik ilyen megállításnál elszakad valakinél a cérna, keményen odakoppantott. Gyors bevágás, majd rövid kirohanás, és a felszínen is volt a nap első hala.



Egy rövid fotó erejéig még a csónakba is bekerült

A Hornet továbbra is szépen aratott. Az egyik bevontatásba furcsán belenyúlt egy láthatatlan erő. Erősen, agresszíven, ellentmondást nem tűrően állította meg a csali mozgását és abban a helyben meg is állt vele, nem mozdult semerre, mintha csak akadó lenne. Rendesen bevágtam neki, ekkor elindult és sűrű fejrázásokba kezdett. Süllő – tudatosult bennem -, nem túl nagy, de süllő. Majd hirtelen ismét éreztem botomon a wobblerem remegő mozgását – elment, kiakad a horog. Rövid fárasztás után lelépett a kilós formára saccolt süllő. Nem bántam különösebben, úgyis szabadon engedtem volna, hogy erősödjön az állomány, hisz alig három éve került a tóba ez a fenséges ragadozó és szükség van még egy kis időre, hogy kellően elszaporodjon. A következő bevontatásnál megismétlődött a kapás, annyi különbséggel, hogy ezúttal egy sokkal kisebb egyed volt a tettes.



Az előző azért nagyobb volt

A társam csak nézett nagy szemekkel, alig akarta elhinni, hogy ezzel a „csúf fekete izével” milyen sűrűn aggatom a halakat. Hitetlensége ellenére ő is felcsatolt egy hasonló színű, de kisebb méretű példányt, és a következő pillanatban már egyszerre volt kapásunk.


Ha egy csali igazán működik

A változatosság kedvéért a Minnow-kal kísérletezgettem tovább. Alig néhány dobás után a 7 centis darabra meg is érkezett az első domolykó. Aznap valahogy nagyon elemükben voltak a Salmóim, egyik halat fogták a másik után. Enyhe túlzással azt is állíthatnám, hogy nekem nem volt más dolgom, csak a vízbe juttatni őket, és máris verekedtek a pikkelyesek, hogy melyikük kapja el.


Mindjárt megvagy



Fogott még néhány halacskát a Minnow, majd lecseréltem a Bullhead-re, hogy ő is bizonyíthassa rátermettségét. Ez a példány kicsit mélyebbre vezethető, mint az addig használtak, bíztam benne, hogy az alsóbb rétegekben esetleg nagyobb példányok mozognak. Tévedtem. Fél kilónál alig testesebb domolykó volt a legnagyobb, amit be sikerült csapnom.

Ők is megérdemelnek egy fotót

Kis ideig partra szálltam, hogy készítsek néhány fotót a növényekről, pókokról meg hasonló dolgokról. Közben társam tovább szórta a parti részt. A képek elkészülte után megeresztettem pár dobást, amíg barátom visszaevezett értem. Pontosabban két dobásra volt elegendő időm, ugyanis már a másodikra ismerős koppantást kaptam. Már a bevágáskor tudtam, hogy kivel van dolgom, és mikor a felszínre ért csak megerősítette ezt a tényt. Egy formás süllőt ragadhattam tarkón hamarosan. A sors fintora, hogy az aznapi legnagyobb halat partról fogtam.


A fotó után mehetett vissza otthonába a tüskéshátú. Mi még dobáltunk egy órácskát, majd szétszereltük a csónakot és kissé fáradtan, de boldogan hazafele vettük az irányt, hisz „mindenütt jó, de a legjobb otthon”.