Megjelent: 2008. szeptember 15. | Forrás: Zákonyi Botond | Írások
Régen sem lehetett ritka látvány, de az alatt az egy hét alatt, míg a Deltában voltam, mindennap találkoztam a folyás irányban evező, csurgó halászokkal, akik hosszú hálót vontattak, amelynek a másik vége majdnem a túlsó partig ért a folyó teljes szélességében húzva. Nemsokára visszafordultak, és felhúztak a nagyobb bójával jelölt hálóvéghez. Lassan kezdték beszedni a hálót, amiben bőséggel akadt hal, köztük szép számmal 5-10 kilós harcsák. Az egyik sáros, áradásos napon, amikor a víz olyan volt, mint a kakaó, megint húztak a halászok, és a korábbi napok apróbb halaihoz képest két nagy harcsa - 50-60 kiló körülire saccoltam őket -, vergődött a hálóban. Előző nap hallottam, hogy fogtak már 100 kiló körüli harcsát is, de úgy voltam vele, hogy legendákat gyártani itt vagyok én, tegye csak mindenki a dolgát. A most látott harcsák azért kissé elbizonytalanítottak, lehet, hogy mégis van alapja a híreszteléseknek? Ami azonban tény, és ezt a lipován halász is megerősítette, hogy a jobb harcsák áradáskor kijönnek egészen a part szélébe, azon egyszerű oknál fogva, mert a táplálékhalak is oda szorulnak. Szó se róla, a radar olyan halbőséget mutatott a partszéli vizekben, hogy elállt szemem-szám a gyönyörűségtől, más kérdés, hogy horgászni esélyünk sem volt a rohanó barnás, hordalékos szutyokban.
Hagyományos lipován csónak A Chilia-Duna-ág errefelé kétszer olyan széles, mint otthon a Duna, a mélysége néhol eléri a 25 métert, de harcsára kuttyogni itt is általános a szabály: csorgás a parti kövezések, szakadó alámosott partok előtt, ahol nagy valószínűséggel vannak elhalt öreg fák vagy más akadások
A meder szélét könnyű megtalálni, csak azt kell figyelni, hol úszik a hordalék vagy kosz a víz tetején. Néhány csurgás után már kitapasztalható, hogy hol lehet a tartás, kövezés, akadó széle, majd a következő csurgásnál már a széleket horgássza az ember meglehetős biztonsággal. Errefelé nincsenek, vagy legalábbis én nem láttam hosszabb keresztkövezéseket, melyek mögé különben érdemes becsorogni, és az ottani esetleg mélyebb forgókon kuttyogtatni.
A román ukrán határ Még mindig annyira határvíz ez, élnek a régi reflexek, ki tudja, mit hoz a holnap, ráérünk még hajózás szempontjából a folyó szabályozgatásával. Ami egyáltalán nem baj, hiszen épp ez az itteni Duna-ág legnagyobb vonzereje. Mesélik az itt élők, hogy még a Szovjetunió fénykorában, a népek nagy barátsága idején, olyan szigorú volt a határőrzés, hogy a pelikánok is csak "útlevéllel" repülhettek át az ukrán oldalra. Ami jópofa túlzás, de az tény, hogy az egész vidékre az időtlenség a jellemző, pontosabban az időutazás, néha úgy éreztem, mintha filmet vetítenének az 1920-as évekből.
Lesben a kormoránok Hiszen az építkezések jellege (kivéve a szörnyű tömbházakat) semmit sem változott a századok során, ma is az egyszerű és praktikus házak a jellemzők, szűkös de mindig ragyogóan tiszta szobákkal, kis kerti fészerrel, szabadtéri főzőhellyel, istállóval. Az egy valamire való főút kivételével térdig ér a sár a mellékutcákban, estefelé amikor hazatér a gulya, nem győzi kapkodni az ember a lábát a kátyúk útvesztőjében. Érdekes, hogy malacot elvétve tartanak otthon, annál gyakoribb a mellékágakban, félig a vízben, félig a szárazföldön kialakított dagonyázó, ahol a malacok jól érzik magukat. Más a helyzet a szabadon tartottakkal, hívjuk őket lápi sertéseknek, akik egész évben kint vannak a nádasban. Rideg körülmények közt élnek, születésük után a gazda belevágja tulajdonjegyét a fülükbe. A disznók esznek, amit találnak, sulymot, gombát, döglött halat, kagylót, csigát, összeszűrik a levet a vadállománnyal, fényképen láttam néhány ilyet, nem sokban különböznek az igazi vaddisznótól. Ha befogja a gazda az elvadult disznóit, akkor néhány hétig zárt helyen kukoricával eteti, hogy a húsa valamennyire hasonlítson a házi malacéra.
Csörgös wobblerre kapott.. No de vissza a harcsázáshoz, pontosabban a kuttyogatáshoz, melynek júliustól szeptemberig tart a szezonja. Az ok egyszerű, a víz 20 fok körül van, a harcsa intenzíven táplálkozik, gyorsan emészt, ezért napközben is jól fogható. Csalinak itt könnyű találni iszapgilisztát, kicsit macerásabb már a lótetű, amely szerintem a legjobb csali, kitűnő a csíkhal is, és persze lehet más táplálékhallal is csalizni. A lótetű nem ritka a Deltában, érdemes figyelni a helyi erőt, amint a vízparttól három-négy méterre ásogat és szedi ki a lótetűket. Párzásukkor tömegesen vannak vízközelben, elég beletúrni a jó meleg porhanyós földbe.
Ez már megvan! Ami a felszerelést illeti, fontos eldönteni, hogy úszózva kuttyogatunk, vagy a spiccet lessük. Hiszen a szerint kell majd keményebb vagy lágyabb spiccű botot választanunk. A kuttyogató bot 210-240 cm hosszú 200-600 gramm dobósúlyú. A Silver Boat vagy Koós Feri remeklése, a Koós Catfish harcsázó botok minden igényt kielégítenek, de nyilván kell melléjük olyan orsó, amely megfelel a nagyhalas horgászat, elsősorban a harcsázás igényeinek Néhányszor leírtam már, és az elmúlt hónapok megerősítettek benne, nemcsak az év, de az évtized orsója is a Metaroyal 5000A Fishing Safari Ryobi!
Korábban multit használtam. Amióta megvan a Safari orsóm, elfelejtettem a multit.
Éppen harminckilós volt Amúgy is ellenszenves nekem a multi orsó, annyira spécik, különösen a ma kaphatók, hogy túlzásnak érzem a harcsával szemben. Tengeri horgászatnál igen! A száz kiló fölötti rájánál vagy szirti cápánál, mázsa fölötti tonhalnál tényleg nem jön rosszul. Szerencsésnek mondhatom magam, mert fogtam már száz kilóhoz közeli harcsát, meg annál jóval nagyobb tengeri halat, nyugodt szívvel állíthatom, a ma kapható peremfutós orsók közül a Safari Ryobi bőven megteszi, ha harcsázásról van szó. Annál is inkább, mert az orsó háza és dobja fémből van, és ráadásul a nagyméretű dob 90 centiméter zsinórt csévél fel egy tekeréssel. Ezt igazán akkor tudjuk értékelni, mikor a sokadik kirohanás után végre csónak közelbe erőltetjük a halat! Az orsó méretre nem nagy, pedig tengelyemelő szerkezetét tekintélyes kinyomókerék működteti. A dob belsejében bronzperselyen elhelyezkedő nagyméretű bronz fogaskerék garantálja a nagy erőátvitelt. De az első fék rendszerét is óriás méretű lamellákkal oldották meg. Minden méretes és mégis kézbeálló! Tudnak valamit a dizájnerek és a mechanikusok, mert olyan terméket hoztak létre melyben a célszerűség és a szépség kivételes harmóniáját élvezhetjük!
A lipovánok utcája Zsinórból 30-50 kilogramm szakítószilárdságú fonott kell a dobra, itt sem érdemes kísérletezni, a Penn KG 51 kiló szakítószilárdságú zsinórja erre van kitalálva! Az erős sodrás miatt a kuttyogató ólom akár 180 grammos is lehet. A horog is minőségi kell, hogy legyen. Én mostanában 10/0-s Maruto horgot használok. Úgy gondolom, ha száz kiló feletti ráját biztonsággal megakasztottam vele, mi bajom történhet harcsázás közben…
Az áradás bezavart a mellékágakba, csatornákba, tavakba, így aztán maradt a folyóvíz, és mi is mentünk a halászok után. Beeső wobbleres pergetés adott némi esélyt a szutykos folyón, ahol félnapon keresztül ejtegettük a bokrok alá a wobblert.
Dagonyázó malacok Sem a hajnal, sem a szürkület órái nem adtak halat, már délidőben lehettünk, amikor az első és az egyetlen rávágásunk volt. Nem szaporítom a szót, harminc kiló körüli harcsát sikerült "kiimádkozni" a bokrok alól, amely szerencsére nem a partszélen feltorlódott hordalék felé vette az irányt, hanem rövid ideig befelé ment a mederbe. Nem volt egy sportszerű fárasztás az Internacional Ocean Fighter bottal (200-600 g dobósúlyú botról van szó) egyszerűen kitéptük a szutyokból. A két tagból álló boton hat darab nagyméretű (az átlagosnál nagyobb!) Titanium SIC gyűrű remekül harmonizált a 600 g dobósúllyal. Utólag visszagondolva azt mondhatnám örömpeca volt ez a javából, csak azt a mocskos vizet tudnám feledni. A harcsát bogagrippel rántottuk be a csónakba. Ez ügyes kis szerkezet, de nem hiszem, hogy nagyobb harcsánál, mondjuk úgy negyven kiló felett, megállná a helyét. Biztosabb a vágóhorog vagy az izmos kéz, amelyik bebillenti, behúzza a kellően elfárasztott halat.
Esti hangulat Jó lett volna horgászni a nappal is elfekvő harcsákra, amiből a horgásztanya korábbi vendégei elég rendesen zsákmányoltak. Azok sem voltak rekordlistára valók, de legalább odavágtak a fenékközelben vontatott golyós wobblerekre. Van ere egy magyarázat, amiben én ugyan nem hiszek, de nem is az a fontos, hanem a megfogott harcsa. Állítólag a golyós wobblerek nagyon hasonló zajt okoznak, és a járásuk is olyan, mint menekülő rákoké. Soha nem hallottam még a rák által keltett zajt, de az tény, hogy a Deltában fogott kisebb-nagyobb harcsák gyomrában mindig van rákmaradvány! Folyami rák rengeteg van arrafelé, a harcsának nem kell megszakadnia, ha rákcsemegére vágyik, aminek megfogása lényegesen kevesebb macerával jár, mint a mozgékonyabb táplálékhalak elkapása. A lényeg, hogy a golyós wobblerek működnek, már csak meg kell találni az elfekvő harcsát.
Akadt néhány jobb harcsa is..
Errefelé is vannak nagy történetek, mesélnek olyan harcsarablásokról, hogy felállhatna tőle a szőr a hátamon, ha hinnék benne. Inkább arról van szó, hogy összekeverik a rablást a harcsafordulással, ami szó se róla, látványos tud lenni. Nagyon mutatós, amikor a hari kidugja a fejét a vízből, aztán a törzse lomhán mozdul a víz felszínére, tekintélyes farka meg legyezőszerűen jár a levegőben. De ez csak mutatvány, semmi köze a rabláshoz!
Ez sem rossz... Korábban elfogadható vízállásnál mások szépen fogták a harcsákat, a fényképek tanúsága szerint az átlagsúly 6-10 kiló közötti volt. Ami harcsapaprikás szempontjából ideálisnak mondható, de nagy talány, hogy mi van a harcsa középosztállyal! A válasz nyilván a halászatnál keresendő. Kíváncsi vagyok, mikor döbbennek rá, hogy ilyen intenzitású halászat mellett kifogják a holnapi napot is. Mert azért finoman is szólva pofátlanság, hogy a Delta számos területén tilos a kuttyogatós horgászat, miközben a varsák száma több ezerre rúg az egyéb halászati technikákról nem is szólva. Érdekes, hogy a régi deltai halászok ritkán használták a nálunk oly népszerű kuttyogatót, annál inkább a tulok szarvából kialakítottat, (clonc a neve a lipován vagy román kuttyogatónak) illetve olyan tölcsérformájú szerkentyűt, amivel ráütnek a vízre. Hajdanán, még a múlt század előtti években nálunk a komáromi halász használt bádogpoharat, meg a kopácsi rét halászai voltak mesterei az ilyen hangképzésnek.
Megvan a harcsapörköltbe való! Hogy a harcsákból nemcsak manapság fognak számtalan apróságot, azt jól illusztrálják elnevezéseik: a negyedkilós harcsa moacÄ, az ennél nagyobb, de még csak éppen egy kilós somotei, az egy kilótól négy kilót is nyomó iaprac, négy és tízkiló közötti iarma, ami pedig már horgászálom az panÄ.
De arra úgy tűnik, egyelőre várnunk kell!
Európai Uniós Pályázataink