Elõre bocsátom, hogy igenis „nagy” csukát akartam fogni… Eszem ágában sincs a kicsiket hajkurászni, de ezen a szép õszi napon mégis úgy alakult, hogy mind a fiatalabb egyedek tiszteltek meg, és sugallták az a hamis képet, hogy a Marosban csak kis csukák élnek... Pedig ez nem igaz! Tudom, hogy hazudnak!

A legnagyobb műcsalikkal indítottam, egyfajta szűrés lett volna ez. Mások gyakran fognak itt 2-4 kilós csukákat, nem akartam tehát a kicsikkel bajlódni. A testesebb ragadozókhoz igazítottam a felszerelést is… 4000-es ZAUBER volt a motor (ahogy annak lennie kell!), és 18-as SUFIX MATRIX PRO a kanóc. Csupán a bot volt némileg finomabb lelkű: a TRIO ZANDER annyira kezemhez nõtt, hogy ezúttal is inkább ezt hoztam magammal.


Csak két dolgot utálok igazán – mindkettõ a koránkelés… De a jobb fogás reményében még ilyen hatalmas áldozatokra is képes voltam! Alig kezdett oszlani a hajnali köd, máris ott botorkáltam a Maros kavicsos partján. Pontos infóim voltak, hogy melyik kanyart kell dobni, milyen mélyen és milyen hosszan. És úgy tűnt, hogy máris a jó helyen vagyok, mégis nagyon zavaró volt, hogy alig méteres - félméteres vízben kell vezetnem a wobblert… Innen jönnének a nagy csukák?
Sliderrel indítottam, mert az egy jó műcsali… Az úszó modellek pont azt a félméteres mélységet járják, amivel itt meg kellett küzdeni. Dobtam rendületlenül, és közben azon vívódtam magamban, hogy hogyan fotózzam majd le a hatalmas csukát – fárasztás közben, vagy inkább csak utána?
Szép õszi reggel volt, deres partokkal, vízen úszó fekete levelekkel… Biztosan érdemes volt tehát kijönnöm – kezdtem máris vigasztalni magam, mert az áhított tolatós rávágásnak nyoma se volt. Pedig bõ félórája szõttem a vizet, a legkirályabb langókat fésültem át maximális lelkesedéssel. Olyan itt ez a Maros, hogy bárhová dobok, szinte biztos vagyok, hogy azonnal rávágásom lesz! Egyik forgó izgalmasabb a másiknál, és mégis… Vagyis mégse.


Kisebb wobblereket kerestem elõ. Hátha bejönne valami domolykó, vagy akármi. Hogy legalább érezzem a halszagot, és ne vesszen ki belõlem az utolsó cseppnyi lelkesedés is!
A Salmo FANATIC nevû kétrészes műhalát kötöttem fel… Bevallom, ezt a típust sosem kedveltem igazán. Nem is tudom pontosan mi az, ami miatt eddig még nem tudta belopni magát a kis szívem mélyébe.
A mozgása okés, sõt, a veretése szerintem még túl is tesz azon, amit eddig a legismertebb kétrészesektõl láttunk. Inkább a színválaszték lett kissé takarékos, vagy egyenesen fukar. A katalógusban fel van tűntetve néhány tetszetõsebb szín, de a boltokban rendszerint csak a pisztrángmintás pár variációja érhetõ el. Hm… A tervezõk ennyire tutira mennek, hogy ezt az egy mintát erõltetik? Valahol, valamikor ez a wobbler biztosan átütõ – már csak meg kell találnom, hogy hol… A deltai süllõket nem izgatta fel különösebben a FANATIC, ellenben egy párkilós kisharcsa lelkendezve vetette rá magát már az elsõ dobások alatt. Attól kezdve bármerre jártam, mindig adtam pár dobásnyi lehetõséget a FANATIC-nak, de ezidáig igen visszafogottan produkált.
Így tehát ezen a reggelen ismét felkötöttem, és dobtam vele párat. A színével továbbra sem voltam kibékülve, de ha a gyártók azt mondják, hogy ez a jó, akkor hinnem kell nekik… Nem tehetek mást.
Dobtam kettõt a sodrás mellé, majd a bokrok elõtt is elhúztam, de nem volt koppintás. Aztán egyszer csak, hopp! Nem fogtam semmit. Van ilyen.

Slider vissza. Újabb dobások a bokorsor elõtt, és éppen jókor! Egy pillanat alatt megvolt elsõ csukám a Marosból! Kicsi és sovány, de az enyém!
Nah, ez volt a kezdet! Konokul elhatároztam, hogy ezentúl tényleg csak nagy csukákat fogok! Nó mór kiscsuka! A pórul járt halat kíméletesen megszabadítottam az otromba Slidertõl, és visszaküldtem, hadd nõjön még. Minél hamarabb… Estig még itt vagyok.


Megnyugodtam. A víz tehát nincs kimérgezve… Visszafogtam a tempót, és a FANATIC-ot is újra visszatettem. Jöhetett a könnyed kísérletezgetés.
Mondanom sem kell, hogy a kétrészes wobbler elsõ dobásra megfogta az elõbbi csuka testvérét, és ekkor kezdtem komolyabban venni a Salmo FANATIC-ját… Valamit biztosan tudnak a tervezõk! Alig egy óra múltán még egy fiatal csuka ráfordult a fanatikus izére, de egy pillanat alatt vissza is öklendezte – máig sem értem ezt a mutatványt, de mivel gyakran elõfordul, hát elfogadom.


Délután még egy csukát kivakartam a fanatikkal, és ekkor már végképp megbocsátottam neki ezt a fakó színezést. Ha ilyen, hát ilyen… Attól még lehet jó. Nem mondom, én se vagyok túl szép, de a csajok bírnak.



Dobáltam a narancssárga vizet, és közben azon morfondíroztam, hogy micsoda szirupos, hiteltelen történet lenne, ha ebben a csodálatos naplementében akasztanék meg egy többkilós, kapitális csukát, vad csatát vívnék vele, majd lazán mosolyogva tartanám magasba, a vörös égbolt alatt… Még szerencse, hogy a nap utolsó csukája is egy kisebb ragadozó volt, így szerencsésen elkerülhettem ezt az ízléstelen momentumot. Ezért vált egy igazán életszagú, tökéletes történetté ez a Maros-menti horgászatom, és most nem kell szégyenkeznem egy hatalmas csuka miatt. Szerencsés horgász vagyok!