Immár február végén jártunk, és bármilyen meglepõ, a környékbeli állóvizeken még vastag jég feszített… Jégpáncél ide, tél oda, nem tudtam tétlenül ülni – csak egy kicsit nem figyeltem és máris azon kaptam magam, hogy egy közeli tó felé tartok csalihalfogási szándékkal. Ha elmegy a jég, nem árt, ha már kéznél vannak a rablózó apróhalak!

A kedvenc csalihalaim a kis kárász és a küsz – általában nem nagy kunszt összefogdosni belõlük párat, de mivel itt még a hideg az úr, luxuscikknek számítanak! Persze van, aki ezeket a boltban veszi meg. Én viszont szeretem saját kézben tartani a dolgokat. Vagyis a botokat.

A lékvágással ezúttal nem kellett sokat vacakolnom: ráakadtam néhány elõzõ nap kivágott lékre, így nem volt más dolgom, mint az éjszakai vékony jéghártya eltávolítása. A lékek szerencsére éppen egy vízben heverõ bokor közelében álltak – köztudottan ideális kishalas pályán, ezért nyugodt lélekkel lógathattam beléjük felcsalizott horgaimat.


Két pálcát élesítettem be. Az egyikkel a vízoszlop középsõ rétegében, míg a másikkal a fenéktõl alig pár centire próbáltam kapáshoz jutni. Tapasztalataim szerint a küszök inkább vízközt, míg a kárászok fenék közelben a legaktívabbak ilyenkor. A kisméretû horgokra pár szál ínycsiklandozó vörös szúnyoglárva került.

Minden szépen a helyén volt, csak a kapás váratott magára, de ez nem meglepõ ilyenkor – tudjuk, hogy jeges vízben a halak nem kapkodják el egymás orra elõl a csalit. Egyelõre nem is számítottam kapásra, ezért hát nyugodtan elõkészítettem a fotógépemet, és néhány jeges kép komponálásába merültem.


Mozdulatlanul áll a kis úszó

Épp az úszómat céloztam meg kamerám lencséjével, amikor az lassú, de határozott tempóval víz alá merült, mintha elszégyellte volna magát a fényképezõgép látványától…
– Nocsak, kapásom van! És milyen hamar! – gyorsan megemeltem a kis lékes pálcát, aminek a másik végen egy foltos kishal fickándozott. – Höhö, de hisz ez nem kárász, méghozzá nem is küsz, hanem egy kis fenékjáró küllõ! Nem merengtem sokáig a dolgon, egykettõre a csalihalas kannában találta magát a kisfickó. Ilyen szûkös idõben minden apróságot meg kell ám becsülni, nem lehet válogatni a csalihalak közt. Az éhes ragadozóknak ilyenkor mindegy, hogy milyen kishalat kínálunk fel nekik.

Gyors csalizás következett majd ment is vissza a horog, az újabb kishal reményében. Nem kellett sokáig várnom a kapásra, de ezúttal sem a várt halfajta volt a horgon, hanem egy újabb küllõ. Jó a kicsi, pláne, ha sok van! Ezért ez a példány is ment a kannába…


Erõszakosan védekezett a kis hal a horgon

Alig engedtem vissza a horgot, máris újabb jelentkezõ akadt a csalimra – nagyon étvágyuknál voltak a kis bajszosok. Az elkövetkezõkben le sem bírtam tenni a botot a kezembõl, alig ért le a csali a fenékre, máris rohant egy apróság az úszómmal. Õszintén bevallom, nagyon élveztem a halacskák rohamát, rég volt részem ilyen mozgalmas horgászatban.


Egy újabb halacska a horgon

Azonban jó félóra múlva eltûntek a kis fenevadak, amilyen gyorsan megjelentek a horgom körül, olyan gyorsan odébb is álltak. Bármilyen csellel próbálkoztam, rám se hederítettek. Azonban a vízközt felkínált csalimra megjött az elsõ kapás, teljesen megelevenedett a már-már elfeledett cájg úszója. Picit besuhintottam, amúgy öregesen, hisz semmi szükség az ekkora halaknak keményen odadörgölni. Egy leheletnyivel erõsebb ellenállásba ütköztem, mint a küllõknél. Az elsõ pillanatokban kiskárászra gyanakodtam, de amint megpillantottam a tettest, már nem is csodálkoztam. Egy sügér volt az „ellenfelem”! Õ is ment a csalis bödönbe.


Csíkos útonálló

A vízközt tartózkodó sügérek valósággal versengtek a szúnyoglárváért, a következõ egy órában õk gondoskodtak a szórakoztatásomról. Beengedtem a horgot közéjük, mozdítottam párat a bot spiccével rajta, amolyan mormiskás stílusban, és máris vitték a fenevadak az úszómat a jég alá… Azaz vitték volna, de én kipöcköltem õket azelõtt. Picit pancsoltak, kicsit ellenkeztek, de végül mind beletörõdtek a sorsukba. Olyan érzésem volt, mintha egy haltenyészetben horgásztam volna, valósággal hemzsegtek a halacskák a lék alatt.


Sügér fogta sügér

Egy kicsit elgondolkodtató az a tény, hogy majd egy órán keresztül még véletlenül sem volt kapásom a vízközt felkínált csalira, aztán mintegy varázsütésre, egymást követték a kapások, anélkül, hogy bármi változtatást is alkalmaztam volna a cájgon.
Talán valahol máshol kutatott élelem után a halraj, de amint rátaláltak a horgomra, valósággal odacövekeltek. Az igazat megvallva szórtam nekik némi szúnyogot, hogy továbbra is a csalim környékén maradjanak a halacskák.

A másik érdekesség, hogy amint megjelentek a sügérek, a küllõket elnyelte a föld, még véletlenül sem fogtam belõlük. A tigrismintás kisragadozók mérete nem volt akkora, hogy veszélyt jelentett volna a fenéken bóklászó bajszosokra, de úgy fest, mégsem kedvelik egymás társaságát.


Meglepetten néz a nagy szemeivel, nem érti, hogy mi is történik vele

Alig kétórai pecázás alatt, elegendõ mennyiséget sikerült összefogdosnom belõlük. Jobbnak láttam hagyni az apróságokat, hadd úszkáljanak tovább békében, felesleges rakásra fogjam õket. A megmaradt csalit beszórtam nekik hálám jeléül, hisz nem juthattak túl sok táplálékhoz a tél folyamán.

A kifogott példányok kannájában egy fotózással egybekötött vízcserét hajtottam végre, aztán hazafelé vettem az irányt.


A kis Banax orsónak ezúttal nem volt nehéz dolga az apróságokkal szemben


Kétórai horgászat eredménye: nem túl nagyok, de még pont jók!

Az elmúlt hónapokban egy egész napot is kint kellett töltsek a jégen, hogy ennyi csalihalat összefogdossak, ezúttal viszonylag rövid idõ alatt sikerült megfogni õket. Talán érzik a meleg idõ közeledtét, hisz nyakunkon a tavasz, és immár a vizek is megszabadulnak a súlyos teherként viselt jégtakarótól – amit talán mi, horgászok vártunk a legjobban.