Tudom a télnek még koránt sincs vége, hisz még csak az év második havát tapossuk. Azonban az bizonyos, hogy a természet bármikor tud furcsa dolgokat mûvelni. Egy hirtelen keletrõl érkezõ melegfront képes felborítani az ilyenkor megszokott állapotot. A jég olvadni kezd, a folyó kissé megduzzad, majd mikor kopni látszódnak a körülöttünk tornyosuló hegycsúcsok, a folyó visszaáll eredeti medrébe lerázva magáról vastagra hízott jégtakarót. És mindez egy röpke hét alatt...

Emlékszem egy hete még fagyott újbegyekkel, a jégfúróval bíbelõdtünk, ma pedig éppen a sarokban pihenõ horgászbotok sorrendjét készülök átrendezni. A kis lékelõ pálcák csokorba kötve leghátul kerülnek, õket követik, egy helyet elõre lépve a pergetõ botok...nekik még várniuk kell néhány hetet, és az elõkelõ elsõ helyen a két matchbot és az egyetlen bolognai kénytelen osztozni.


Mivel nem vagyok egy finomszerelékes specialista, nem rendelkezem nagy arzenállal, ami a botokat illeti. Van néhány finomabb pálcám, de erre az alkalomra talán a legalkalmasabb a már 3 éve szolgálatot teljesítõ Energo Team Impact Telematch pálca…


…melyet fõleg a keszegek, meg pontyok kedvéért tartok, na meg az ehhez hasonló helyzetekre . Kényelmi szempontból tökéletes, hisz a mínuszban se fagy rá az ember keze a parafa markolatra, akciója és dobósúlya kiváló, hossza meg elégséges egy folyóvízi úsztatáshoz…


…egyedül, ami ellene szól a hideg, amikor a fagypont alatti hõmérséklet apró jéggyöngyöket formál a zsinórra. De elvégre egyetlen gyûrûs bot sincs kibékülve az effajta körülményekkel.

Azt hiszem az idénre a lékhorgászatot elfeledhetjük, a mûcsaliknak meg túl színes a víz, így hát nem marad hátra más mint egy jó kis úsztatás a folyón, felkutatva a halakat sejtetõ helyeket. Valahogy a pergetéssel tudom hasonlatba állítani az effajta cserkelõ horgászatot: megy az ember egyik helyrõl a másikra, bedob néhány szem csontit a sodrásba, majd a csontival álcázott horgot is küldi utána. Néhány eresztés, majd újabb adag csonti - általában merül is az úszó, hisz megjelent az elsõ domolykó. Kapás egyértelmû, határozott így a bevágásra sincs sok idõ várni. Elsõre a kisebbek jelentkeznek, majd, ha mindent jól csinálunk és a szerencsével is sikerül kezet rázni, akkor megjelennek a nagyobb testesebb halak. Ha néhány eresztés után kapás nélkül maradunk, akkor továbbállunk és most már közelebb a parthoz egy vízbe nõtt fûz elé próbáljuk beküldeni a maroknyi csontit...

A víz másfeles lehet, de az eresztéket éppen csak méteresen sodortatom, így ha merül az úszó biztos vagyok benne, hogy hallal van dolgom. A negyedik-ötödik eresztésnél bizony merül is - egy határozott behúzás után az „áldozat” az akadó felé veszi az irányt. Igen kemény ellenállást tanúsít, így óvatosabb üzemmódba állítom az orsó fékjét, majd egy kissé vízre hajolva, bottal próbálom megváltoztatni úti célját. Sikerül...a hal most már kint a „nyílt” vízen, semmi nem történhet, nyugodtan megvárom míg feladja a harcot és vízre fektetve óvatosan a lábam elé húzom, majd a megfelelõ pillanatban megragadom. Csak most látom, hogy valójában mekkora domolykóval sikerült megbirkóznom...


Néhány méterrel lentebb a folyón ismerõs arcokat pillantok meg az egyre erõsödõ ködben. Lacika lesz az, aki éppen halat fáraszt. Szaporázva lépteimet igyekszem, elérni a szákolás pillanatát, de õ gyorsabb nálam, így mire odaértek már a magasba emelt hallal köszöntenek. Szokásos párbeszéd mivel, hogyan és mennyit sikerült fogni, majd egy rövid félórában összefoglaltuk az egyesület tavalyi munkáját és megpróbáltunk a felmerülõ kérdésekre válaszokat találni, de nem lettünk sokkal okosabbak, így hát jobbnak láttam odébb állni és a horgászat örömeire koncentrálni.


Ismerõs arcok a terepen… László éppen halat fáraszt, barátai izgatottan várják a fejleményeket...


Büszkén emelik magasba a zsákmányt.

Egy régi tanyához értem mely Gábor tanya néven vált híressé. Valamikor a nyolcvanas évek elején, ahogy az öregek elmesélik, hatalmasat fordult itt a víz, tökéletes körülményeket biztosítva ezzel a folyó összes halfajának. Állítólag itt fogták azt a bizonyos kilences csukát is, ami kölcsön kért kishalon veszett rajta valamikor a nyolcvanas évek egyik téli délutánján. De ennek a történetnek még utána járok, mert sok érdekes változatát halottam...

Azóta sok minden megváltozott a régi jó helyek és a kapitális csukák eltûntek, helyette újak születtek... A nevezetes tanyában éppen csak hajlandó a víz egy kissé lelassulni, de ez éppen elég ahhoz, hogy néhányszor végigúsztassam a csontival díszített horgot. A szokásos etetés, 10 szem csonti, (nem mintha számoltam volna) majd megy az eresztés. Már az elsõnél az úszó hirtelen oldalra indul, majd lassan alámerül. Valami a magáénak hitte a felkínált csalit! Bevágás…a horog biztosan a helyén - a bot markolata hirtelen megkeményedik kezembe, az ösztönös szorítástól, amit öklömmel fejtek ki, reagálva a kapásra. Egy újabb domolykó villantotta meg fényes testét a víz felszínén. Ez is átlagon felüli példány, állapítottam meg, majd óvatosan partra tereltem hogy megmutathassam fotómasinámnak is az útonállót…


Hatalmasra tudja nyitni száját, így egy szippantás és a csonti máris a gyomrában.

Közben az óra mutatója is valahol dél körül járhatott, így egyre többször jutott eszembe a táskámban lapuló ebédem. Tovább nem is kínoztam magam gondolataimmal - egy fél órás szünetre a Födeles híd fele vettem az irányt, hogy itt megebédelve és új erõt gyûjtve folytathassam az egész napos horgászatot…


A Födeles híd: talán az egyetlen fahíd a Maroson, ami ránk maradt a múlt rendszerbõl.

- folytatása következik -