Kedvenc úszós felszerelésemmel fegyverkezve, két napig hajszoltam szerencsémet a Duna-delta csatornáin. Nos, ha beszélhetnénk itt bármiféle sikerről, akkor most az lehetne az írásom címe, hogy „Compók közt”, vagy mondjuk „Pontyok közt”, de eme szeszélyes tavaszi időben kizárólag az apróhalak buktak rám – olcsó vigasz, hogy közben sikerült javítanom a 12 centis keszeg-rekordomon.

Leírhatatlanul rohadt időben kezdtem… A tomboló széllel bélelt, depis-borongós időjárás gyakorlatilag csak az etetőanyag előkészítésére és megkeverésére volt igazán alkalmas, de mivel abból nem volt olyan sok, bőven jutott időm kavicsdobálásra, nádsípfaragásra, fecskeszámlálásra meg egyéb horgásztevékenységekre.


A szűk deltai csatorna izgalmas horgászhelynek tűnt

Valaki reklamálhatott az égieknél, mert alkonyatra annyit enyhült a játék, hogy legalább elcsendesedett a szél. A földet súroló fellegek pedig már nem akadályozhattak abban, hogy bedobjam horgomat az etetésre érkezett halak közé.

Valamit igencsak jól csinálhattam, mert a versenyző barátaim által ajánlott etetőre százasával érkeztek a keszegek, szinte forrt a víz… Titkos receptemet önzetlenül közzéteszem itt: sárga és piros TÍMÁR-MIX CARP PLUS pelletes etetőt készítettem elő, azzal a határozott szándékkal, hogy majd jól összekeverem őket, de aztán elbizonytalanodtam, és csak a sárgát bontottam fel (holnap is nap lesz, minek pocsékolnék, nem?). Ezt jól megnedvesítettem, speciális gombócokká formáztam, majd egy külön erre a célra betanult karlendítéssel a vízbe juttattam. (Eredetileg csúzlit készítettem elő az etetéshez, de mivel első gombócaimat rendre a túlparti nádas nyelte el, kénytelen voltam letenni e csodás eszközről.)

Az etetési művelet annyira tökéletesen sikerült, hogy még bőven maradt a sárga etetőből… Így másnap sem kellett felbontanom a pirosat. Jó vagyok, na! A horogra piros-fehér csontiból készítettem csokrot, és nem maradt más hátra, minthogy ellazulva gyönyörködjem a bukdácsoló úszó látványában.


A negyvenhetedik trófea…

Jöttek a keszegek, eleinte kisebbek, majd megnövelt eresztékkel a nagyobbak is horogra kérezkedtek – végre görbült a COMPETITION MATCH (na, azért annyira nem, hogy attól kétségbe essek…), a kis RYOBI ZAUBER 2000 orsó pedig könnyedén szedte a zsinórt, precíz fékjének ezúttal nem jutott sok feladat.

Amikor már a helyi keszegállomány több generációja is átment kezeim között, elfojthatatlan vágyat éreztem, hogy más fajtájú halakkal is találkozzam, ezért még nagyobb eresztékkel és kukoricás szendvicsekkel próbálkoztam. Erőfeszítéseim nem voltak hiábavalóak: több és azután még több keszeget fogtam... Amint egy-egy testesebb példány alatt hajladozni kezdett a pálca, szívem hevesen dobogni kezdett: ez már deltai ponty lesz! Vagy, mondjuk, egy legendás, fekete kárász-matuzsálem (a helyi halászok csónakjában láttam már olyan másfeles példányokat, amitől nem jutottam szóhoz)!

De az erős szürkületben már alig bírtam követni az úszót, így kénytelen voltam visszavonulni… Csak a cudar idő lehet az oka annak, hogy a nagyobb halak távolmaradtak! – dörmögtem magamnak, és bosszúsan beszórtam a megmaradt gombócokat.


Másnap új horgászhelyet kerestem


Szép is, meg csendes is…

Másnap szikrázó napsütésre ébredtem. A táj is teljesen más arcát mutatta, egyes helyek szebbnek tűntek, mások pedig érdektelenebbnek. Nem csoda tehát, ha azonnal a helyváltoztatás gondolata kezdett kínozni… Most végképp megszabadulhatnék a keszegektől! – okoskodtam, és ki is szúrtam magamnak egy szélvédett öblöt. A mélység megvolt, a víz színe okés, a part kényelmes – jöhet az etetés! Beáztattam, formáztam, beszórtam.


Nedvesítjük, bekeverjük és hidegen tálaljuk… Mindjárt kész!


Hinnye… Azannyát!

Minden előírásszerűen alakult: jöttek a keszegek a felszínről, ha pedig eresztéket állítottam, akkor a mélyből… Nem volt sok opció. Fél gondolattal már bele is törődtem, hogy kizárólag keszegekről számolhatok majd be. Később aztán teljesen beletörődtem. Nem tehettem mást, mint hogy igyekeztem átélni a keszeghorgászat izgalmait…


Kevés cuccal is működik, szimpatikus módszer!


Itt vannak!

Jött az állat, elmarkolta a csonti-csokrot, dühösen megrázta testét (ez jól látszott az ugráló úszón…), majd horkanva indult a mélybe (ilyenkor az úszó ellentmondást nem tűrően indult víz alá…) – én sem voltam rest, azonnal bevágtam, és kezdődhetett a harc! A hal simán lehúzott száznegyven méter zsinórt, vágtatott a mélyben, alig bírtam tartani, aztán kiugrott a vízből, üvöltve csapkodott, én pedig tartottam becsülettel! A pattanásig feszült zsinór sisteregve hasította a nádat… Végül a keszeg fáradni látszott, magamhoz vontattam, és győztes mosollyal vettem kézbe… Na jó, van ebben némi fantáziálás, de azért nagyvonalakban ilyen a keszegezés. Ezt élhettem át 341-szer!


Ez már testesebb!


Mi ez a sérülés rajta? Vidra? Süllő?

Kezdett egyre bosszantóbbá válni, hogy kizárólag keszegek ostromolnak, így ismét kísérletezésre adtam a fejem: a piros és fehér csontikat kezdtem variálni, hol a piros került előre, hol pedig a fehér… Sajnos nem hozott változást, ugyanaz a vörösszárnyú csimpaszkodott ezúttal is a 14-es DRENNAN horogra. Ismét az időjárás szeszélyes alakulásában, és a bolygók szokatlan állásában kerestem sikertelenségem okát…


Ég áldjon… Örökre!

Már éppen elcsomagoltam a botot, és az etetős edények mosásával foglalatoskodtam tíz méterrel odébb, amikor néhány testesebb halat vettem észre, amint játékosan kergették egymást a melegedő sekélyben… Olyan 2-3 kilósak lehettek, rögtön felismertem: pontyok! Aztán egy pillanat alatt levezettem: szóval, ha ezek éppen ívnak itt, nem csoda, ha távol maradnak az etetésemtől… Valószínűleg hasonló elfoglaltság miatt maradhattak távol a hőn áhított compók is. Igen, ez lehet az oka, hogy ilyen egyhangú terítékről kell beszámolnom! – nyugtáztam magamban, és rögtön helyreállt a lelki egyensúlyom. Elkezdhettem tervezni – mert ugye, minden félsikerű horgászat azzal ér véget, hogy erősen bízunk a revansban… Ha lejárt a nász, visszajövök! Ez tutibiztos!