Svédország messze van. Földrajzilag, közlekedésügyileg legalábbis. Bár minden relatív, hiszen, ha el lehet oda jutni kevesebb mint egy nap alatt, talán mégsincs a világ végén. Minden más szempontból azonban fényévekre van tőlünk… Túránk második harmadának rövid beszámolója viszont itt helyben olvasható!

Az első partos negyednap és a második teljes napot kitevő csónakos eredmények felemásak voltak ugyan, de bíztatók. Ette a szlájdert, ette a gumit, utóbbit szó szerint is, a Balázs-Szasza alkotta párosnál ugyanis három farok mínusszal zárult a nap, ami, ha nem gumihalakról beszélnénk, igencsak kimerítenék a kellemetlenség kategóriáját. Csoda-e, ha este mindenki segédhorgozott? Jó, mondjuk én nem. (Más kérdés, hogy egyetlen halat sem fogott a későbbiekben a farokba tűzött drilling, de legalább az esélyt adjuk meg az újításnak, ugye).

Szóval a második csónakos napot (hétfő) ismét az Öreg-öbölnek adtuk, s reggeli után az este rögzített terveknek megfelelően célba vettünk egy sejtett zátonyt (lehetne rejtett is), egy elsüllyedt szigetet, a csukák egyik kedvelt tartózkodási helyét.

Ezek a víz alatti púpok az ún. „szenken-ájlendek". 10 méterről 5-re, 6 méterről 2-3 méterre vált a mederfenék. Most mondjam, hogy miért jó pályák?

Persze nem klasszikusan „elsüllyedt" szárazulatot kell elképzelni, csupán arról van szó, hogy a víz alatt is ugyanazok a geológiai formák rejtőznek, amiket a víz felett is láthatunk: lekopott kúpok, meredekebb lejtők, töréssel szakadt sziklatömbök, kisebb dombok.

Nos egy ilyen keresése és felkutatása még radarral sem könnyű, ha az ember nem ismeri a terepet. Mi nem ismertük. Először azt hittük, hogy lyukra futottunk, de egy távoli dobásnál gyanúsan gyorsan ért feneket a csali. Odébb csurogtunk Benyussal, barátaink pedig a radart nézve elindultak a vélt hely felé. Alattunk olyan tíz méter körüli víz volt éppen.

- Öt fél, öt egész egy – jelzi Balázs, majd folytatja - négy hét, négy öt, négy kettő, három nyolc…

Basszus! Ott a hely! Balázs még egy három ötöt is lát talán, aztán újra mélyül a pálya. A kanyart követően visszafelé még letapogatják a szonárral a placc szélét is, aztán beállnak.

Endrődy kolegááá, azaz Balázs, aki ugye mindig fog, első dobásra kapást érez a gumi süllyedése közben. Következőre meg is lett a csukesz, sajna nem a nagyjából, de örültünk neki, hiszen igazi tudományos-technikai-horgászlelemény eredménye ez. Na meg Balázsé, persze.

Tudni kell, hogy a bizonytalan kapási időszakban azt mondják a helyi mesterek, hogy a mélyebb, értsd 3-6 méteres vizekben találni a csukák nagyjait, mely jellemzően a nagy gumik és egyéb plasztik szörnyűségek vadászmezője. A sekélyebb, vagyis a három méter alatti, inkább jerkes terepek az aprónép felségvizei. A differenciálás bizonyára tapasztalatokon nyugszik, ám némileg ellent mond ennek a tavalyi forgatás kisvizes gigásza és a Balázs mostani hala is.

S mint jel, dekódolható volt számunkra, hogy ugyaninnen szinte tutira nem fogunk már rekorder kajmánt, azért dobáltunk, ami a spiccgyűrűn kifért.

Mindhiába. Ennyi jutott a döcögős fenekű pályán, semmi több. S mivel nem hemzsegtek az éhes csukák a „Szenken"-en, ahogy elneveztük szegény helyet, ment mindenki arrébb.

Benyussal maradtunk a környéken, egy öblözet sekély vizét vettük célba.

Itt tegnap halfarkas csapott le, kétszer is, másodszor hallal a csőrében távozott (tenyeres bodorka szerűség lehetett). Ez adta az ötletet, és amikor besiklottunk „ahol kis hal van, ott ragadozó is van" alapon kidobtam a méteres vízbe a horgonyt. Beálltunk szélirányba, dobtunk. Benyus egy idétlen, de gyári Slider utánzattal (tényleg nem jut eszembe a neve) csakhamar meg is fogta az öböl főgonoszát, egyetlen hatalmas harapásnyommal ékesített kilóforma csukát. Hja, hogy itt egymást eszik? Na de hol a többi? Hol van a harapó? És vajon itt történt a baleset, vagy ez már csak amolyan rekreációs zóna? Ki tudja? És egyáltalán, miért nem akasztunk nagyobb csukákat?!

A nap végén a hétfő gyorsegyenlegét megvonva, nekem komoly nulla állt a fogott halak rovatban, Benyus egy, Balázs három!, Szasza ugyancsak egy halával szemben, sőt, Szasza barátunk a túra vélhetően legnagyobb halát, közel négyes csukáját is ekkor fogta.

Csak enyhe szellő volt a kudarc nyomasztó fülledtségében, hogy ezen a napon egy akkora kapásom volt, mint még soha életemben. Folyamatosan, a homogén feneket borító növényzet felett húzott gumihalra jött a támadás, mely mintha bombát robbantott volna a kezemben. Egy villám, egy ütés, egy pillanat. Ennyi volt, de még most is érzem azt a bitang erőt.

Aznap, napközben, még megáztunk, partra szálltunk egy szigeten, és fotóztunk is. Szivárványt, esőt, zuzmókat. Halat nem.

Ja, várjunk csak! Ez a másodikból a második rész? De hát, még nincs is vége a túrának! Na, jó, akkor legközelebb befejezem… Mondjuk a harmadik részben.