A kérdés borzasztóan foglalkoztatott az elmúlt hetekben, hiszen a nagybetűs dunai horgászszezon, azaz a szeptember és az október gyakorlatilag úgy telt el számomra, hogy a vízállás-előrejelzés kémlelésén túl érdemben nem kerültem kapcsolatba szeretett folyómmal. Ennek az volt az oka, hogy amikor lett volna lehetőségem a Dunán pecázni, nagyon magas volt a víz, amikor pedig a körülmények megfelelőek voltak, én nem tudtam úgy alakítani a programom. Nem maradt hát más választásom, mint a novemberi, optimálisan alakuló vízállást kihasználva belepróbálni a késő őszi, már-már téli körülmények közötti feeder pecába kedvenc dunai helyeimen.

Az elmúlt két hétben, ami egészen konkrétan november második felét jelenti, összesen 4 alkalommal jutottam le a Dunára, minden alkalommal egy 5-6 órás feederezésre. 3 különböző helyszínen próbálkoztam és, ahogyan ez lenni szokott, mindegyik szituáció más és más kihívások elé állított. Kudarccal azonban egyik sem végződött, így azt hiszem, az élet valamelyest kárpótolt a szeptemberi és októberi „ínséges” időkért. Ebben az írásban a fentebb említett horgászatok egyikének történetét szeretném bővebben is kifejteni, a megszerzett tapasztalatokat és megfigyelt jelenségeket fókuszba helyezni és megosztani az érdeklődőkkel. 

Szeretném leszögezni hogy én elsősorban a Duna középső, a Budapest tágabb környékét jelentő szakaszát horgászom, ami, hogy egészen pontos legyek, Pilismaróttól a dunaújvárosi partokig terjed. Ebben a régióban van 4-5 olyan hely, amit előszeretettel látogatok. Mindegyikre az jellemző, hogy a sodrás erős, minimálisan 150 grammos kosarakkal lehet csak ezeket meghorgászni egy normálisnak tekinthető, 150-es Budapesti vízállás esetén. Fogni természetesen mindent lehet errefelé is, ezért igyekszem mindig úgy horgászni, hogy ha márnák éppen nem is tartózkodnak a környéken, azért paducból, szilvából és a többi gyakori, dunai halból tudjak ideiglenesen zsákmányolni néhányat. Természetesen ez a most tárgyalt horgászaton sem volt másként. 

A novemberi napsütés nem mindig ér célba akadálytalanul, köszönhetően az erős ködnek és párának.

A csalogatóanyagok összeválogatása szempontjából sok sajátossága véleményem szerint nincs egy késő őszi dunai pecának, összehasonlítva mondjuk egy nyárival, maximum a mennyiségek lehetnek kissé visszafogottabbak. Nálam a sajtos etetőanyag és a csonti az alap, ezek nélkül nem indulok el sohasem! Mindig viszek magammal továbbá némi nehéz, süllyedő angolmorzsát, illetve a csontihoz természetesen ragasztót is. Az egyetlen olyan adalék, ami esetemben a lehűlt vízben kap csak szerepet, az aroma. Minél hidegebb a víz, annál több aromát használok általánosságban, így a dunai horgászataim során is. Természetesen a sajtos ízzel ebben a vonatkozásban is nehéz hibázni, ha paducot, szilvát és márnát szeretnénk fogni, így nem szoktam sokat gondolkodni azon, hogy melyik variánsra essen a választásom. 

Csalogatóanyagaim előkészítésével indult a napom, melynek ebben az időszakban már érdemes fokozott figyelmet szentelni! 

A csontikat mindenképpen meg kell tisztítani mindenféle szennyeződéstől és az élettelen egyedeket is célszerű eltávolítani azért, hogy a ragasztás gyors és problémamentes lehessen. 

A ragasztót apránként adjuk a nyüvekhez, hiszen a türelem megfelelően elkészített ragasztott csontit terem! 

Mivel kora reggel, amikor megérkeztem az egyik legszebb Dunaszakaszra, Nagymarosra, bizony fagypont közelében volt a hőmérséklet, így a horgászhelyem kialakítása előtt megnedvesítettem az etetőanyagom, illetve nekiláttam a bő liternyi csontim előkészítésének, hogy legyen idejük megfelelően elkészülni, átnedvesedni, megragadni. Aztán amint ezekkel végeztem, jöhetett a horgászszék, a tálca, majd szépen sorban minden szükséges felszerelés hadrendbe állítása. Mindössze egyetlen botot nyitottam ki, mellyel mindig horgászom a Dunán. 390-es hosszának és 250 grammos dobósúlyának köszönhetően egy elnyűhetetlen folyóvízi pálcáról van szó, amely azonban meglepően rugalmas és nagyon jól dolgozik a vad, dunai halak fárasztása során. 

Minden a helyén, kezdődhet a peca!

A sodrás pattanásig feszíti a felszerelést, de a 200-as kosár még éppen megállt 35 méteren. 

A River Feedernek tökéletes társa a dunai horgászatok során a Benzár Method Feeder orsó. 

Mire mindennel elkészültem, a nap is előbukkant a ködfelhőből, némileg kellemesebbé téve ezzel az egyébként igen hűvös reggelt. Bennem azonban tombolt az adrenalin, hiszen nagyon kíváncsi voltam, hogy mit ad a Duna ezen a november végi napon. Kezdetben 35 méterben határoztam meg a horgászat távolságát, hiszen itt még éppen megállt a 200 grammos karmos kosár és a korábbi években úgy tapasztaltam, hogy ebben az időszakban már érdemes minél beljebb horgászni a halfogás érdekében. Ide kezdtem ütemesen, 2-3 percenként dobálni azért, hogy felépítsem a helyet és bejuttassak annyi csalogatóanyagot, ami már felkelti a halak érdeklődését. Fontos, hogy addig, amíg nem észleltem az uszonyosok jelenlétét az etetésen, csontit csak nagyon keveset használtam, egyértelműen az etetőanyag dominált a kosárban. Ennek az volt az oka, hogy a sajtos kaja az, ami véleményem szerint csalogat, a csonti sokkal inkább azért szükséges, hogy helyben tartsa, megállítsa a halakat akkor, amikor azok már az etetés környékén tartózkodnak.

Nagymaroson jelen körülmények között kizárólag a 150 grammos, hosszú karmos vagy a 200 grammos, normál karmos kosár jöhetett számításba. 

Az első órában tudtam jól, hogy sok akcióra nem kell számítanom, hiszen gyorsan kiderült, hogy nem nagyon tartózkodnak halak előttem. Bíztam azonban abban, hogy hamarosan felkelti a dunai szépségek figyelmét az a sok finomság, amit bedobok nekik. Sajnos azonban tévedtem, másfél óra horgászat után mindössze két kapással „álltam”, melyekből mindkettő valószínűleg termetes paduc volt, azonban egyik sem mutatta meg magát, köszönhetően a nehéz, akadós terepnek. Mivel később sem éreztem azt, hogy épülne a hely, úgy döntöttem, hogy kijjebb jövök 30 méterre, hiszen ez a táv Bencze Zoli horgászbarátomnak, akivel e horgászat közben is folyamatosan kapcsolatban voltunk, itt rendre jó szokott lenni. Azonban egy óra horgászat alatt ezen a távon egyetlen kapásig sem jutottam el, így még kijjebb jöttem, egészen 25 méterig. Na, itt aztán rögtön fogtam egy szép paducot, ezen kívül azonban semmi egyebet. 

Ezzel a paduccal tört meg a jég! 

Addig-addig tanakodtam azon, hogy mivel tudnék eredményesebb lenni, míg nem végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a 35 méteres távra és ha törik, ha szakad, ezt fogom horgászni végig a napból hátralévő időben. Annyit módosítottam mindössze a stratégiámon, hogy lassabban - rendre 5-6 percet várva két dobás között - kezdtem el ide a pecát, illetve a csali méretét is visszább vettem és a 8-10 szem csonti helyett 4-5 szemmel csaliztam csak. Bár nem gondoltam volna, de rövidesen kezdtek felpörögni az események. Egyre-másra rázta valami a spiccet, szinte minden dobásra volt akció, ha nem is azonnal, de 3-4 perccel a kosár csobbanását követően rendre történt valami. Volt néhány rontott kapás, jött szép paduc, kapitális koncér, egy bónusz domolykó, szóval már szinte minden, egyedül márna nem. 

Amikor a halak már jelen voltak a létrehozott etetésen, elkezdtem bőségesen adni nekik a csontit.

Minden kosár nagyon tartalmas volt, így tudtam, hogy a halak biztosan nem fognak tovább állni! 

Véleményem szerint kulcsfontosságú mozzanata volt a horgászatnak a csali és a horog méretének csökkentése! 

Ez az öreg harcos nagyon jól küzdött!

Öröm volt visszaadni a szabadságát! 

Azonban hittem abban, hogy az etetésen felpezsdült élet előbb-utóbb egy dunai bajszos figyelmét is felkelti majd és nem maradok márna nélkül ezen, az egyébként szülinapi pecán. A sokadik paduc visszaengedését követően aztán újra bedobtam és letettem a botot a feeder karomra. Már éppen hátra dőlni készültem székemben, amikor arra lettem figyelmes, hogy botom spicce hirtelen kiegyenesedik, majd valósággal elindul a víz felé! Megvagyunk – gondoltam magamban – itt a márna! És bizony itt is volt! A megakasztást követően felfelé indult el, ami tapasztalatom szerint a termetes, 2 kg feletti példányok jellegzetes viselkedése. Keményen küzdött, de még mennyire, azonban nem tudott túljárni az eszemen, így rövidesen a merítőben végezte. Borzasztóan örültem neki, hiszen tavaly is tudtam márnát fogni a születésnapomon, és ez végül idén is összejött. Ettől szebb ajándék nekem nem is kellett! 

Szülinapi márna, ráadásul nem is az aprajából! 

Egy éppen arra járó hölgyet kértem meg, hogy fényképezzen le ezzel a szépséges dunai erőgéppel, majd igyekeztem mielőbb útjára engedni ellenfelem. Bár a következő dobásra is márnát fogtam, egy kisebb példányt, nekem mégis ez a hal tette fel aznap a pontot az i-re. Nem is horgásztam már ezt követően sokáig, hiszen ilyenkor már nagyon gyorsan sötétedik, na meg jó lett volna még az előre jelzett „tejköd” beállta előtt hazaérni. Bár ez végül nem sikerült, mégis nagyon jó napot tudhattam magam mögött, amely során alaposan meg kellett dolgoznom a halfogásért. Kitartásomat azonban ezúttal siker koronázta! 

Egy ilyen csodálatos helyen nehéz abbahagyni a horgászatot!

Ezt a horgászatot követően még volt néhány lehetőségem november hónapban a Dunán pecázni, ugyan egy másik helyen, de ott is sikerült több márnát fognom, így bizton állíthatom, hogy a november még bőven a márnaszezon részét képezi, így nem kérdés, hogy jövőre is a Dunán ünneplem majd a szülinapom! 

Szabó Bence