Megjelent: 2007. október 17. | Forrás: Tóth Gábor | Írások
Sok idõ elteltével jutottam le újra a folyóhoz. Megkésve, de nem késõn, hiszen hiába kopogtatott az ajtón a november: a pontyok így is megvártak a ruganynál. Október vége van. Meglehetõsen hideg, csípõs az idõ. Az ártéri fák már lehullajtották ruhájukat, és csupaszon hajladoznak a késõ õszi szélben. Bánatosan susognak, mintha a meleg fuvallatok simogatásáról nosztalgiáznának. Hamarosan álomba merül a természet. Minden lelassul. A nyári nyüzsgésnek már nyoma sincs; egy-két kismadár gombóccá gömbölyödve kuporog az ágakon.
Finom szerelékkel is lehet szép pontyokat fogni a DunánEz is jellemzõ rám! Amíg jó idõ volt, nem jöttem horgászni szeretett folyóm, a Duna partjára. Rosszul is éreztem magam emiatt egész nyáron, de most végre lejutottam! Barátaim, akik hûségesebbek voltak a folyóhoz, folyamatosan vallatták, nem is rossz eredménnyel. Fogtak szép potykákat, süllõket, keszeget, balint... Most is lejárnak, és elmondásuk szerint becsúszik még egy-egy ponty.
Szivem csücske, a Ryobi Applause | Végre szabad vagyok! Elõzõ nap már összeszedtem a cuccaimat, így reggeli után gyorsan bepakoltam az autóba, és robogtam a kiszemelt kövezés felé.
Viszonylag sima utam volt, fél óra elteltével már a botok összeállításával foglalatoskodtam.
Sehol egy lélek, csak a kormoránok húznak el felettem nagy csapatokban. Nem értem miért védik ezeket a madarakat ennyire, hisz ez a létszám már abnormális. Én is védem a természetet, de…
Szóval itt is nagyon belenyúltunk abba a bizonyos kényes egyensúlyba. A mérleg már régen átbillent a kormoránok oldalára. Készítek róluk pár képet, füstölgök egy kicsit, közben bekeverek egy kevés etetõanyagot, amit az ólmozott feederkosárba fogok nyomni.
Egyszerû, oldalelõkés szereléket kötök, jó hosszú zászlóval. Szeretem, amikor a csali szabadon tud mozogni a fenéken. Néhány marék konzervkukoricát szórok a kõlábhoz, és ezzel is csalizok.
A fõzsinór 0,18-as, az elõke az egyik boton 0,16-os, a másikon 0,14-es. A 12-es Maruto horgot két szem kukoricában el tudom bújtatni. A botok 4,20-es Bream Match és 4,5 méteres Impact telematch. Mindkét pálca 25 gramm dobósúlyú. Az Imapacton egy igazán remek orsó kapott helyet, a Ryobi 4000 Applause, mely hozza a Ryobitól méltán elvárt és megszokott minõséget. |
A kövezés derekán van a harcállásom, a folyás felõli oldalon.
Nem ismerem ezt a helyet annyira, csak néhány alkalommal horgásztam rajta. A víz elég mély, kemény fenékkel és szórt kövekkel. A kristálytiszta vízen keresztül a köveken jól látszanak a vándorkagylók. Ezért vannak itt a pontyok szinte egész évben: mindig van nekik bõségesen ennivalójuk. Az már csak hab a tortán, hogy az év egy jelentõs részében vödörszámra szórták a helyi- és vendéghorgászok a kukoricát, búzát és egyéb más finomságot.
Az elsõ potykaA pici kosárba begyúrok egy kis etetõanyagot, feltûzök két kukoricát, és magam elé – úgy tizenöt méterre – bepöccintem a motyót. A víz kinyomja egészen a kõlábhoz, de ez nem baj. A rugany vezeti meg a halakat, amik a kövek között keresik a táplálékot. (Csak akkor lehet probléma, ha alattunk ül valaki, mivel a sodrás pont elé teszi ki a cuccot. Ilyenkor elég egy apró zörrenés, hogy a halak jó idõre elmenjenek…)
Miután mindkét felszerelést a kívánt helyre dobtam, és kényelmesen elhelyezkedtem, gyönyörködhetek egy kicsit a tájban.
Görbül a bot , megállíthatatlanul | Ez az, ez kell nekem. Ez ám az élet! – sóhajtok fel elégedetten. Az elégedettségre meg is van minden okom.
A thermo ruha melegen tart, a termoszból pedig forró teát öntök magamnak és lassan kortyolni kezdem, miközben fél szemmel a botokat lesem.
Nem igazán számítok halra, talán ezért is lepõdök meg egy kicsit, amikor táncba kezd a bot vége. Odasózok neki. Érzem, hogy akad, de valami apróság vergõdik a zsinór végén.
Ellenállás nélkül tekerem ki elsõ halamat, egy gébet. Visszadobom, hadd éljen tovább! Néhány éve még ismeretlen volt ez a falánk kis mindenevõ, most meg nem telik el úgy horgásznap, hogy ne fognék egyet-kettõt.
Csalizok, visszadobok magam elé, újabb gébet akasztok és engedek vissza. Ezt a mûveletsort még párszor megismétlem. Mindig rácsodálkozok, hogy két szem kukoricát – ami akkora, mint ezeknek a halaknak a feje –, hogy a túróba képesek bekapni.
De megoldják - ez a lényeg, viszont már kezd bosszantani a dolog. A sokadik apró pöcögtetõs kapásnak ütök oda, amikor csoda történik. |
Bevágás után megáll kezemben a bot, és érezhetõen egy termetesebb hal kezd lustán forgolódni a zsinór végén. Kicsit ráemelek, megindul felém, mélyen lent a fenék fölött. Már ott van elõttem, amikor rájön, hogy ez neki így nem jó, és veszett tempóban elhúz tõlem jobbra a part felé. Gondolom kitörölte a reggeli csipát a szemébõl, és most úgy gondolja, hogy itt a torna ideje.
Ez már biztosan megleszElmegy vagy ötven métert, aztán megáll. Torkomban dobog a szívem, a kezem remegni kezd a fárasztás izgalmában. Kicsit szusszanok én is. Megfordul, majd elkezd felém úszni. Nem én húzom, azt csinál, amit akar. Megint elõttem van. Egyre jobban gyötör az érzés, hogy ez a hal csak szórakozik velem. A reggeli torna levezetéseként a folyásra merõlegesen – a kõvel párhuzamosan –, megállíthatatlanul elrobog vagy száz métert, és bent a sodorvonalban - szakad a tizennégyes elõke.
Szépen húz, újra és újra a mélybe törNem bosszankodok nagyon, vigyorgok, mint a vadalma. Már csak azért is, mert másfél óra után sikerült összeakaszkodnom egy vízi szörnnyel, míg ismerõseim tegnap egész nap itt ültek kapás nélkül. Már megérte lejönni!
Finoman akadtEgyébként nagy az esély arra, hogy ez a hal amur volt, mivel a hideg víz dacára – ami kb. hat Celsius fokot jelent – barátaim fogtak a héten egy 9 és egy 11 kilósat a zátonyesésbõl. Igaz, egész nyáron etették a helyet, (én is horgásztam ott) adott is halat bõven. Meg aztán nekem is volt már szerencsém 14 kg-os dunai amurhoz, egy kõláb mellõl, ami ugyanazt a mókát játszotta el, mint az iménti hal, azzal a különbséggel, hogy nála nem szakadt az elõke…
Parton a mai zsákmányÚjra szerelem a készséget, aztán a megszokott távolságra ejtem. Ezek után kezdek bizakodni, hogy halat is látok a nap végére.
A kõláb felsõ oldalaNegyed óra múlva finom, de mégis határozott húzásra leszek figyelmes. Jó ütemben nyúlok a bothoz és vágok be. Egyértelmû visszajelzést kapok a zsinór végérõl, szépeket rúg a hal. A pálca karikában, az orsó finoman, egyenletesen ad egy-két méter zsinórt… és ennyi. Az ellenállásnak vége. Az elfáradt jószág megáll, engedi magát odahúzni a merítõhöz, és ugyanilyen készséges a merítés során is. Nagyon pofás, olyan másfeles forma ponty. Vékonyan, a szája szélébe akadt a horog. Csoda, hogy megtartotta. Lefényképezem, majd szákba teszem. Csalizás és dobás után kényelmesen elhelyezkedek, egy jó pohárnyi forró teát töltök magamnak, és elégedetten kortyolgatom.
Itt törik meg a víz és rakja le a kajával teli hordalékotKicsit megborzongok, amikor feltámad a déli szél. Betalál a ruha legkisebb réseibe is. Az öt fokos levegõ mellett ez már nem túl kellemes érzés.
Ránézek az órámra: dél van. Eldöntöm magamban, hogy maradok kettõig, ki tudja, tudok-e mostanában horgászni a Dunán. S mialatt ezeket a dolgokat megvitatom a kisemberekkel a fejemben, hajlik a bot és már indulna is a víz felé. Meglepetésemben, ahogy a pálca után nyúlok, sikeresen ráfogok a damilra, aminek egyenes következménye, hogy bevágás közben szakad a zsinór. Remek, igazi amatõr megmozdulás! – szapulom magam. Még jó, hogy néhány kíváncsi patkányon kívül senki sincs körülöttem. Úgy döntök, hogy a pórul járt botot már nem szerelem fel, elég lesz a hátralevõ órára egy is. Sõt, legtöbbször egy bottal horgászok, mivel így sokkal jobban rajta tudok lenni a kapáson. Legeredményesebb dunai évemben, kézben tartott bottal fogtam szinte az összes pontyot. Mondhatni a kezembõl ettek a halak…
Közben újra életre kel a spicc, két-három finom pöccintés után határozott húzásba megy át a kapás. Odaütök neki! Érzem, hogy ül a bevágás. Ez a hal keményebben küzd, mint az elõzõ,
de néhány perc után õ sem kerülheti el a sorsát: mozdulatlan testét könnyedén szákba terelem. Hihetetlen mennyire le vannak lassulva, pedig pontyom legalább két és fél kilós! Nyáron, ilyen finom szereléssel, a Duna folyását kihasználva bizony komoly ellenfél lenne! Hát igen, nyáron... De hol van már a nyár… az októberen is túllapozunk nemsokára.
Kormoránok inváziójaGyorsan megy az idõ, a nap már a fák koronájánál jár. Kapás nincs több, hiába bûvölöm a bot végét. Lassan szedelõzködök és indulok. Készítek még néhány fotót, amíg kiérek a kõrõl, aztán bepakolok a kocsiba, veszek egy nagy levegõt – imádom a Duna illatát.
Búcsút intek szeretett folyómnak, és nagy megelégedéssel indulok el a hazafelé vezetõ úton. Egy ilyen nap meghozza az ember harci kedvét, nem csoda, hogy úgy döntök, legközelebb, ha jövök, már a mennyhalakat keresem majd – remélhetõleg hasonló sikerrel!