Az idei pergető versenyszezon legfontosabb megmérettetése, az első csónakos, pergető világbajnokság volt Oroszországban, melyen a két párosból álló magyar válogatott is részt vett. Honlapunk a csapatban vb bronzérmes (kétszeres magyar bajnok) Kovács Adrián – Lukácsi Béla (Salmo Team) duót kérdezte a sikeres világeseményről.

A magyar válogatott: (balról) Kovács Adrián, Lukácsi Béla, Schlotthauer László, Ruff Miklós, Szarvas Zoltán (szövetségi kapitány)

Mire gondoltatok, amikor kiderült, hogy az oroszországi Volga folyón rendezik az első csónakos pergetőhorgász világbajnokságot?

KA: Már a 2006. évi ob. kezdetekor tudtuk, hogy a Volgán lesz a vb, beszéltük is egymás közt, hogy jó lenne megint megnyerni a magyar bajnokságot, mert akkor lehetőségünk enne elindulni egy világversenyen. Ettől függetlenül egy távoli álomnak tűnt akkor az egész.

LB: Hittük is meg nem is, hogy kijuthatunk. Mivel ez volt az első a csónakos pergető Vb-k sorában, sok kétségünk volt egészen augusztusig, amikor is biztossá vált a verseny megrendezése. Ekkorra már egy picit tájékozódtunk a lehetséges helyszínről és a fogható halfajokról. Biztató volt, hogy nagy hasonlóságot véltünk felfedezni a Tisza-tóhoz, ami nekünk szinte hazai pályának számít. Viszont az utazástól, kicsit meg voltunk riadva.

Végül milyen volt az utazás? Voltak szponzorok? Kik segítettek?

LB: A legjobb szó az utazásra talán a kalandos lenne. Moszkváig sima volt a repülőút, leszámítva a féltett felszerelések épségéért való aggódásunkat. Onnantól azonban kezdett kalandossá válni az utazásunk. El kellett jutnunk a negyven kilométerre lévő vasútállomásra, ahová a rengeteg felszerelés miatt csak két taxi tudott bennünket elvinni. A vasútnál pedig újabb kálvária várt ránk.

Szponzorok nélkül nem tudtunk volna kiutazni a versenyre. Az „arany fokozatú" szponzor számunkra az Energofish Kft. volt. Segítettek bennünket a kiutazásban, és ruházatot és felszerelést is kaptunk. De nem feledkezhetünk meg a Haldorádóról és a Magyar Országos Horgász Szövetségről sem. Személyesen sokat köszönhetünk Pál Istvánnak és Sujkó Sándornak, de a csapatkapitány, Szarvas Zoltán is kivette a részét az előkészületekből.

KA: Idén tavasszal kezdett körvonalazódni, hogy a VB tényleg megrendezésre kerül, az oroszok akkor írták ki a verseny időpontját, feltételeit, illetve szabályait, amik az utolsó pillanatban is módosultak. Ekkor derült ki, hogy milyen komoly anyagi terhet jelent a versenyen való indulás, és ekkor kezdtünk el gondolkodni azon, hogy szponzort keressünk.

Szerencsésen egymásra találtunk az Energofish Kft.-vel, és hamarosan megállapodtunk, egy hosszútávú együttműködésben és ennek a keretében alakult meg a Salmo Team Magyarországon.

Az utazás egy nagy kaland volt, ahogy Béla is említette, Moszkváig sima volt, de onnan Szaratovig a 17 órás vonatozás nem volt egy pihentető menet, főleg azért, mert a fejenként 40 kg csomaggal többször végig kellett futni a közel egy kilométeres vonatot, míg a kalauzok nagy nehezen megtalálták az előre lefoglalt kupénkat.

A 17 órás vonatozás a rengeteg csomaggal, nem volt egyszerű

Hogy tudtátok a rengeteg felszerelést elvinni?

KA: A csomagolás már itthon nagy dilemma volt, mivel sok felszerelést szerettünk volna vinni, de a repülőgépen súlykorlátozás lévén sok mindenről le kellett mondanunk és próbáltuk a legszükségesebb dolgokat észszerűen összecsomagolni. Vittünk fejenként 3-4 botot, 3 orsót, illetve rengeteg műcsalit, emellett miden időjárásra számítva egy heti ruhát stb., így értük el az előbb említett 40 kg/főt. A botjaink miatt izgultunk nagyon, de megóvta őket az erre az alkalomra kapott Bazuka bottok.

LB: Nagy problémát okozott a rengeteg felszerelés épségben való kivitele. Megpróbáltuk lehetőség szerint csak a legszükségesebb ruházatot és felszereléseket kivinni, viszont a műcsalik esetében egyszerűen nem tehettük meg, hogy itthon hagyjunk egy darabot is, még így is utólag nézve voltak hiányosságaink. Végül az orosz légitársaság budapesti kirendeltségének vezetőjénél sikerült kiharcolni a túlsúly-kedvezményt, így extra költség nélkül vihettük ki a felszerelést, de pont elég volt mindenkinek a saját pakkját cipelni.

Milyen volt a magyar csapat belülről?

LB: Nagyon jó hangulat uralkodott végig az egy hét alatt, sokat ugrattuk egymást. Ez is segített bennünket egy nyugodt versenyzésben.

KA: Az utazás és az ottlét nagyon jó hangulatban telt, az oroszok mindent megtettek, hogy ez egy színvonalas verseny legyen, csak apró dolgok árnyékolták be néha a kedvünket. Időnként érezni lehetett az orosz „hátszelet".

A magyar válogatott felnőtt a feladathoz, mindenki készült a versenyre, de ahhoz, hogy a csapat 100%-ot tudjon nyújtani, az egyéneknek (a két párosnak) is maximumot kell teljesíteni minden téren, értem ezalatt, hogy mind a 4 csapattagnak meg kell osztania a többiekkel az edzések tapasztalatait, hisz a két edzésnap nem elég arra, hogy az egész kijelölt versenypályát mindenki meghorgássza. Az információcsere a két páros között lehetett volna jobb is. Szarvas Zoltán, mint szövetségi kapitány próbálta az egymással is versenyben álló két magyar párost egy válogatott csapattá kovácsolni.

Hogyan zajlott a helyszíni felkészülés?

LB: Volt egy nem hivatalos, és két hivatalos edzésnapunk. Az első nap, még csak kóstolgattuk a Volga vízrendszerének sajátosságait, amibe beletartozott a magyar szemmel hihetetlenül tiszta víz is, amely két-három méterig is áttetsző volt. A két hivatalos versenynapra azután kapott mindenki egy kísérőt is, akik nagy segítségünkre voltak a nagy kiterjedésű versenypálya feltérképezésében.

KA: Sokat köszönhettünk a csapatkapitányunknak, Szarvas Zoltánnak, aki nem csak hivatalosan képviselte a válogatott érdekeit a kapitányi megbeszéléseken, de tevőlegesen részt vett az edzéseken, és helyek behorgászásával, feltérképezésével, a versenytaktika kidolgozásával komolyan segített a magyar csapatnak.

Milyen környezetben zajlott a verseny? Mi volt az értékelés folyamata?

LB: Hatalmas a Volga vízrendszere és halban igen gazdag. A versenyen elsősorban a csuka és a sügér volt az a két hal, amivel eredményt lehetett elérni, a csuka horgászata egyértelmű volt számunkra. A sügérezésben viszont van még mit fejlődnünk, és itt nem csak a jelenlegi csapatra gondolok, hanem az általános magyar viszonyokra. A versenyen egyébként a kifogott halak összsúlya számított, és több halfaj esetében méretkorlátozás is érvényben volt. Kicsit új volt számunkra a szakállnélküli horoggal való horgászat, amit itthon is gyakorolni kell, hogy minél hatékonyabbak tudjunk lenni a jövőben.

Hogyan vagytok megelégedve a saját teljesítményetekkel? A csapatéval?

LB: Kicsit felemás érzésekkel vettük tudomásul az eredményeket. Eredetileg nem dédelgettünk érmes álmokat. Azonban, mint mondani szokták, az evés közben jön meg az étvágy. Az első nap után az oroszok mögött ezüstérmes pozícióban voltunk, nyomunkban a lettekkel. Sajnos úgy érzem sok bennünk maradt még, én tudom, hogy ennél többre is képesek lettünk volna. Csak hát az a pici szerencse faktor úgy látszik elkerült bennünket a versenyen. A csapatban is szinte karnyújtásnyira volt az ezüst. Végül a jobbik lett páros abszolút elsőt horgászott a második nap, így összetettben elénk kerültek. De igazából elégetettek lehetünk a bronzzal a jelenlegi körülmények között.

KA: Személy szerint mikor elindultunk a vb-re, egy tisztes helytállás volt a cél, amit a bronzéremmel túlteljesítettünk. A saját teljesítményünkkel nem vagyok elégedett, sokkal több volt bennünk az edzések alapján. Lehetne rá okos teóriákat gyártani, hogy miért nem sikerült úgy, ahogy szerettük volna, de fölösleges, ez így jött össze.

A csapat teljesítményével elégedett vagyok, mint említettem a tisztes helytállás volt a cél, azonban kicsit keserű a szám íze, ha arra gondolok, hogy milyen közel voltunk az ezüsthöz.

Az ellenfelekről, a nemzetközi színvonalról mi a véleményetek?

LB: Eleinte sokan azt hangoztatták, mit akarunk mi magyar pergetők egy ilyen nemzetközi mezőnyben! Ma már bátran kimondhatom, igen is ott van a helyünk és lehet fényesebb is a megszerzett érem. Az oroszok valóban a legjobbak voltak a mezőnyben, ellenben ne feledkezzünk meg a hazai pálya előnyéről.

KA: Az ellenfeleink valóban jól felkészült horgászok voltak, azonban meg kell állapítanom, hogy a magyar horgászok semmivel sincsenek lemaradva a nemzetközi mezőnytől, és ez a jövőre nézve bíztató.

Aprócska csónakok, kis teljesítményű motorok, mindenkinek ugyanolyan jutott

Így a vb után milyen tapasztalataitok vannak a felszerelést illetően?

KA: „Rajzszögtől a repülőig" mindent vinni kell, és meg kell tanulni minden felszereléssel horgászni, a finompergetéstől kezdve a durvább, pl. nagy wobblerekkel történő horgászatig.

Ezen kívül minden szituációra és időjárási helyzetre fel kell készülni.

LB: Mindig van mit fejlődni, és sajnos igazán nem lehet felkészülni, arra hogy mi lesz a tuti. Itt nem az orsókra és botokra gondolok azok tökéletesen megfeleltek a kívánalmaknak. Sokkal inkább a csalik sokrétűségét kell kiemelnem, hiszen itt nem csak magyarországi viszonylatokban kell gondolkodnunk.

KA: Most jártam először Oroszországban. Szerintem az oroszok kitettek magukért, ami a rendezést illeti. Próbáltak mindent megadni, amit tehettek, de amúgy meglepett, hogy egy kicsit mélyebben az ország belsejében milyen nagy a szegénység.

Mennyire volt hasznos részt venni a vb-n? Mi az egész hozadéka számotokra?

LB: Hihetetlen sok tapasztalatra tehetünk szert a vb-alatt. És szívesen maradtunk volna még egy hétig, hogy tovább vallassuk a Volga zeg-zugos vízrendszerét. Csak hát az időbe sajnos nem fért bele.

Lenyűgözött az oroszok profizmusa és a náluk uralkodó csapatszellem is példaértékű lehet számunkra. Itt jegyezném meg, hogy az oroszoknál kialakult egy igazi válogatott csapat és nem csak két forduló dönti el, hogy ki utazhat ki a legközelebbi vb-re, hanem az egész évi teljesítményük számít. Így, egy nemzetközi tapasztalatokkal felvértezett csapattal, sokkal nagyobb eséllyel indulhatnak el a nemzetközi versenyeken. Remélem hazánkban is ez irányba mozdulunk el.

KA: A versenyen rengeteget tapasztaltunk és tanultunk ellenfeleinktől és kísérőinktől. Ami a lényeg: ha Magyarország eredményesen szeretne szerepelni világversenyeken, akkor a pergetést illetve az itthoni pergetőversenyeket sokkal de sokkal komolyabban kell venni. Egyértelmű és ésszerű szabályozásra van szükség, ami egybevág a nemzetközi szabályokkal.

Létre kell hozni egy profi pergető válogatott keretet, a keszeghorgászok mintájára, azért, hogy ne legyen automatikusan válogatott, akinek a kétfordulós, sokszor realitásokat nélkülöző ob-n véletlenül kijön a lépés. Meg kell teremteni a válogatottság rangját. Az egészet pedig egy, a pergetés iránt elhívatott kapitánynak kell összefogni (ez utóbbi tekintetében már történt pozitív lépés), és akkor egyszer talán Magyarország akár a dobogó tetején is állhat!