Már írtam arról, hogy a folyóvizek halai a kisebb energiaveszteség miatt többségükben szívesen vermelnek a lassú limányokban, öblösödések állóvizeiben. A Duna mentén több olyan, az élõ vízzel közlekedõ mesterséges öböl található, melyek sóderbányászat következtében keletkeztek.


A két csodálatos spiccbot között nehéz választani

Ezek mély állóvizét télen nagyon kedvelik a keszegfélék. Az ilyen, már partközelben is mély, meredek esésû vizek meghorgászására kiválóan alkalmasak a spiccbotok, hiszen többek között nem kell kínlódnunk a gyûrûk jegesedésével. Sokszor a halak a botvégünk alatt tartózkodnak, így könnyûszerrel meghorgászhatjuk õket. Egy ilyen helyre terveztem én is következõ kirándulásomat.


A „Fo-ka”-öböl sötét, mély vize hívogatóan várt rám tükrös felszínével, melyet egy apró hullám sem borzolt ezen a február eleji napon. Két spiccbotot is vittem magammal, mert nem tudni milyen távolságban lesznek a halak, sõt még egy match-et is, ha távolra kellene dolgozni. Korábban itt horgászó barátomtól azt az információt kaptam, hogy nem szabad etetni, mert a jéghideg vízben hamar eltelnek a halak, és ezt már magam is sokszor tapasztaltam.


A gyönyörû, hetes Banax Scorpion tele-re kicsit erõsebb úszót, míg a hatos, pillekönnyû EnergoTeam LUX-6-os botra finomabb szereléket tettem gumizás nélkül, mert nem igazán hittem, hogy itt akaszthatok ma olyan halat, amit nem bírna ki a 14-es Sufix Primo XP zsinór. A borotvaéles, 12-es japán Fudo horog fölé tíz centivel csíptettem az osztott súlyozás legapróbb sörétjét, mert tudtam, hogy néha sok az emelõs kapás. A Fudo horgot nem rég próbáltam ki és nagyon megszerettem, mert öblössége miatt még a kisebb méretûek is jól tartják akár a nagyobb halakat is, és hosszabb száruk által könnyebb kivenni õket a halak szájából.


Mikor a barátom által ajánlott helyre leültem, néhány löttyenés megerõsített, hogy jó helyre telepedtem. A horogra három szem csontit tûztem, és a fenék feletti négyméteres eresztékkel kezdtem. Nagy megdöbbenésemre nem volt kapásom több mint egy órán át, pedig próbáltam kintebb-bentebb, pöcögtettem, majd feljöttem három méterre. Itt fogtam egy pár gusztusos küszt, de semmi egyebet. Próbáltam gilisztával, majd match-el egészen harminc méter távolságig, de semmi.


Ekkor elhatároztam, hogy mégiscsak megpróbálom az etetést. A Tímár féle téli, fekete Carp Plus etetõanyagból apró, laza gombócokat gyúrtam, melyekbe belekerült négy doboz, részben bebábozódott csonti is. Visszatettem az eresztéket fenék közelbe és negyed óra múlva az úszó antennája néhány millimétert megemelkedett. A finom bepöccintésre végre valódi halat jelzett a görbülõ botvég. Örömmel emeltem magamhoz az elsõ tenyeres bagolykeszeget. A második kapás merülõs volt, ugyanaz a méret, de karikakeszeg formájában, aztán jött a többi ugyanígy. A baglyok emeltek, a karikák vitték az úszót. Igenis kellet nekik az etetés. Ezt annak tudtam be, hogy barátom horgászata óta a víz melegedhetett egy-két fokot, és ez megindíthatta a halak anyagcseréjét.


Váltakozó ütemben egész délutánig szépen csipegettek, de sajnos a merítõre, melyet minden spiccbotos horgászathoz már a kezdetkor mellém készítek, nem volt szükség. A fák kopasz ágai mögé kezdett már húzódni a nap, mikor az utolsó ringlónyi gombócokat az úszó köré szórtam és pakolni kezdtem, aztán dobtam még párat. Egyre kisebb keszegek jöttek, aztán egyszer csak valami lassan oldalra vitte az úszót. Bevágás után szépen meggörbült a spicc és nagy meglepetésemre egy lomha kör után hosszúkás, kilóharmincas tõponty tisztelte meg a merítõt. A csúcson kell abbahagyni, szokták mondani, no meg minden jó, ha jó a vége, így aztán, miután visszaengedtem a halakat, egy gyönyörû télvégi peca élményével gazdagodva jöttem el.